Könyv-jelző: Elmeserkentő bájital

Debrecen – Nagy Gábor Miklós Hexametert dobol ujjával… című kötetéről.

Kérek tíz deka sonkát és ugyanannyi szalámit – sokan ismerik a Devecseri Gábornak tulajdonított, hétköznap talált hexametert, sőt, talán bármelyikünkben pattoghat e ritmus, ahogy jövünk-megyünk az utcán, ha kellő mennyiségben és igénnyel olvastunk ily formájú költeményeket.

Alighanem polcokat lehetne tele-irodalomelmélkedni azzal, hogy az ősi formák egyúttal mennyire modernek, de poézisszerető emberek anélkül is „érzik az ütemet”; hovatovább, a nemrég elhunyt költőkiválóság, Papp Tibor elment a falig azzal, hogy (már csaknem negyedszázada) disztichoncsiholó szoftvert alkotott, s általa, mondhatnánk, az összes, még meg nem írt pattogó kétsoros is már meg van írva, most legyünk aztán okosak. Érdekessége okán akár örülhetnénk is az emberi mivolt béklyóit ledobó poézisnak – bár az az algoritmus (sajnos vagy szerencsére) nem gondolkodik, nem érez, hanem sablonokkal dolgozik, azokkal kombinál.

A fentiek persze nem rettentik el a mai szerzőket, hogy e formákhoz még mindig „kézzel” nyúljanak. Nagy Gábor Miklós, a Napló egykori munkatársa újabb és korábbi, hexameterekben, disztichonokban írott verseinek kis gyűjteményével jelentkezett még az óesztendőben.

Antikvitás és modernség, szabály és szabadság, súly és lebegés – írhatnám most, de amikor először kézbe vettem a kötetet, NGM időmértékes sorai leginkább üdítően hatottak rám. Elmeserkentő bájital módjára, ebben a mai inneni-onnaniságban. (Jegyezzük meg, a kötetben is hangsúlyos allegória a bor.)

Pezsdít, mint egy könnyed, ám alapos reggeli torna, a költészet testgyakorlása – írnám, de ez csak a felületes benyomást tükrözné, csupán a hirtelen magával sodrás diktálja. Gondolatisága és érzésvilága ugyanis további síkokon hat. Biztosan ki fogom nyitogatni a későbbiekben is ezt a maradandóságnak készült (vastag, erős papírra nyomtatott) kötetet, például a Lisszabon, a Paratölgyek, a Krúdy, a Városi ecloga vagy az Éjjeli tenger című darabok kedvéért.

FGY