A bordáink között vívjuk csatáinkat

Debrecen - Visky Andrej rendezővel A padlás Csokonai színházbeli premierje kapcsán beszélgettünk.

Az Ön édesapja, Visky András szintén ismert és elismert színházi ember. Egyértelmű volt, hogy az ő pályáját követi?

Egyáltalán nem. Kezdetben focista szerettem volna lenni, olyannyira, hogy két évig az élvonalban űztem ezt a sportágat. A fordulatot az hozta, hogy a focizással párhuzamosan bekerültem a Báthory István Elméleti Líceum, majd az Apáczai Csere János Elméleti Líceum színjátszó köreibe, a Karinthy-körbe, illetve a Buhuba. Ezekben a csoportokban teljesen magával ragadott a színjátszás és a színházcsinálás hangulata, az alkotómunka intenzitása, és nem utolsósorban az a fajta közösségteremtő erő, amely egy-egy darab létrehozásakor a benne szereplőket összeköti.

Akkor ezek szerint egyáltalán nem az édesapja hatott önre a pályaválasztáskor, hanem ez a két színjátszó kör?

Ahogyan ez sokszor lenni szokott, édesapám inkább óvott ettől a hivatástól. Egyébként pedig akarva-akaratlanul hatással volt rám a munkája: gyerekkorom óta sokszor jártam be vele a színházba, figyeltem a munkáját, különböző színházi emberekkel ismerkedhettem meg. Már öt-hat éves fiúként rengeteg előadást láttam.

Debrecenben nem most rendezett először, hiszen a reformáció 500. évfordulójára kiírt drámapályázat győztes alkotását, a Menekülőket is ön vitte színre. Most viszont teljesen más műfajban, a musical műfajában alkothatott a cívisvárosban a népszerű és ma már klasszikusnak számító A padlás adaptálásával. Ha Debrecenben eddig nem is, Kolozsváron azonban már „utolérte” ez a műfaj, hiszen szülővárosában a szintén nagyon híres Hair rendezése fűződik a nevéhez. Érdeklődnék, hogy a tanulmányai idején, főleg a hároméves, a Yale-en töltött School of Drama posztgraduális képzésen kapott-e külön erre a műfajra képzést, hallgatott, hallgathatott-e zenés színház létrehozását segítő kurzust?

A Yale-en kaptunk zenés képzést, volt egy operakurzusunk, amelyen egy évig tanultunk operarendezést és énekesekkel dolgozhattunk. Ez elég sokat segített nekem megérteni a zenés műfajt, azt, hogy mennyire a zene diktálja ez esetben azt, amit a rendező létrehozhat. A Yale-en egyébként bármit rendezhettünk, ha akartam volna, musicalt is színre vihettem volna, de ott nem ezt választottam.

A fent említett Menekülők miatt ismeri a Csokonai Színház társulatának egy részét. Érdekelne, hogy volt-e olyan színész, akivel ebben a korábban itt rendezett darabjában együtt dolgozott, és ragaszkodott hozzá, hogy most, A padlásban is benne legyen?

Ebben az esetben a szerep­osztásba egyáltalán nem szóltam bele. Azt gondolom, hogy bizonyos helyzetekben egy adott színház művészeti vezetője jobban tudja, hogy melyik színésznek éppen milyen típusú feladatra, milyen műfajra van szüksége ahhoz, hogy leginkább ki tudjon teljesedni. S bár valóban ismertem a társulat egy részét a Menekülők miatt, de az nem zenés műfaj volt, ezért az énekhangjukkal nem voltam tisztában.

Egy szereplőt, Újhelyi Kingát kivéve, aki a Menekülőkben is benne volt, most A padlásban is játszik, s ő mindkét darabban gyönyörűen énekel.

Igen, Kinga ebből a szempontból valóban kivétel, hiszen ő már a Menekülőkben is bizonyította, hogy fantasztikus énekhangja van. Két helyen is énekelt abban a darabban, sőt, az egyik szoprán áriát például ő improvizálta, s annyira megtetszett a javaslata, hogy azt benne is hagytuk a produkcióban.

Ismét a Yale-en tanultakhoz is kapcsolódva az iránt érdeklődnék, hogy az ott elsajátított „cselekvő elemzést”, melynek az a lényege, hogy a szereplők cselekvésének logikáját megragadva kell rendezőként felépíteni egy darabot, itt, A padlás esetén, ahol egy-egy hős cselekménymenetét valamilyen nem várt esemény, fordulat vagy másik szereplő mindig megszakítja, s ahol folyamatosan ellentétes logikák működnek, lehetett-e alkalmazni?

Műfajilag nyilván nagyon más ez a félig mese, félig musical, mint például egy Csehov-darab, ahol egyfajta lélektani logikát lehet alkalmazni, és ezt van mód végigvinni. Ez a mesés történet a fordulatai miatt sokkal közelebb áll a shakespeare-i logikához, amikor a szereplők és a szereplőket meghatározó jellemzők, tulajdonságok végig adottak, a történet viszont folyamatosan változik. A színészek tehát itt nem tudnak lelki folyamatokat végigvinni, hanem mindig az adott pillanatban kell jelen lenniük, és azokat az aktuális fordulatokat, „kottákat” lejátszaniuk, amiket a szerzők megírtak. Ilyen szempontból nagyon más egy ilyen anyaggal dolgozni: sokkal közelebb áll ez bohóchagyományhoz vagy akár az abszurdhoz, a fizikálisabb színházi tradíciókhoz, mint a lélektanihoz. Ennek ellenére nem áll távol ez sem a cselekvő elemzés módszerétől, mert ebből az anyagból is logikát kell felépíteni, akkor is, ha azt megdöntjük, és ugyanúgy cselekvéseket kell kiprovokálni a színészekből, amelyekből majd koherens egészet kell összeállítani. Miközben tehát egyértelműen felismerhető emberi archetípusokból dolgozik ez a mese, mégsem valóságmásoló logikával működik, hanem egyfajta szabadabb, játékosabb szabályrendszer alapján.

Nyilván ez a szabadabb jellege a benne lévő mesei elemeknek köszönhető, amely mesés történetet már számtalan színház számtalan verzióban feldolgozta. Ön az eddigi A padlás-adaptációk közül látta-e valamelyiket, s befolyásolta-e bármelyik a munkáját?

Élőben soha nem volt szerencsém egyik adaptációt sem megtekinteni, mindössze felvételről láttam részleteket A padlásból, mégpedig a Vígszínház 1988-ban színre vitt ősbemutatójából. Nem érzem azt, hogy bármi is befolyásolt volna az adaptáció létrehozásakor.

Ha már említette 1988-at: azt gondolom, hogy akkor volt egy nagyon erős politikai felhangja a történetnek, a padlásról egy másik bolygóra repülés lehetősége nyilván a fennálló rendszerből való kikerülés sanszát szimbolizálta. A nagy művek azonban arról ismerszenek meg, hogy mindig aktuálisak, s A padlás nagyságát is az mutatja, hogy azóta is folyamatosan feldolgozzák, folyamatosan játsszák, azaz folyamatosan találnak benne aktuális mondanivalót. Ön szerint mi teszi most aktuálissá ezt a musicalt?

Erről csak személyesen tudok nyilatkozni, nem mernék általános érvényű értelmezéssel előállni. Ami nekem személyesen fontos, az az, hogy rendszer- és korfüggetlenül mindig vannak olyan láthatatlan értékek, amelyek veszélyben vannak, amelyeket konkrétan veszélyeztet valami vagy valakik – ha úgy tetszik, a mindenkori Témüllerek. Például ma a technika fejlődése, illetve a karrierizmus, a jólét hajhászása veszélyeztetik a humánumot, azokat az értékeket, amelyek nélkül csak félig vagyunk emberek. A veszendőben lévő, törékeny értékekről szól tehát – számomra – ez a darab: a szeretetről, a szerelemről, az empátia szükségességéről, az emberi kapcsolatok melegségéről, a játékosság fontosságáról és megőrzendő mivoltáról.

Ha már a technikai fejlődésnél járunk, egyvalami ebből a szempontból igencsak foglalkoztat. Szerencsére rengeteg fiatal ül a nézőtéren, és őket látva eszembe jutott: vajon számukra, akik ebbe a mérhetetlen technológiai innovációval rendelkező világba születtek bele, a beszélő számítógép, Robinson alakja, aki 1988-ban még nagy újításnak számított, ma viszont már elavultnak tűnhet, mennyire tudja megragadni és lekötni az ő fantáziájukat? Ezen gondolkodott-e a rendezéskor?

Nem tudom, hogy mennyire sikerült, de törekedtünk arra, hogy olyan újításokat találjunk ki Robinsonhoz, amelyek a mai technikai fejlődésre utalnak. Tehát mindenképp cél volt, hogy Robinson karakterét egy mai fiatal is élvezni tudja, nyújtson egy olyan perspektívát, amelyben felismerhetők a mai világ technológiai nóvumai, gondolok itt például a mesterséges intelligencia bizonyos megnyilvánulási formáira. Egyébként azt szerettem volna, hogy Robinson több korból inspirálódjon: hiszen én magam is átmentem ezeken a korokon a legelső számítógéptől az érintőképernyős telefonokig, és azt szerettem volna, hogy egyszerre legyen retrós, ugyanakkor tükrözze világunkat is.

Akkor ez nyilván korfüggő: bevallom őszintén, én inkább a retró elemeit fedeztem fel Robinsonon. Utoljára viszont arra volnék kíváncsi, hogy a padlás mint helyszín, nyilván szimbolikus értelemben, mi mindent jelent az ön számára?

Számomra a padlás az emberi lélek metaforája. Valahol a bordáink között található, ahol folyamatosan vívjuk a harcainkat, ahol megőrzendő értékeinkért csatázunk. A díszletünk tetejének áttetszőségét ez az értelmezés inspirálta. Ugyanakkor persze eszembe jutott gyermekkorom padlása is a fura kis zegzugaival, a felfedezendő tárgyaival, a sötétségen keresztül áthatoló fény misztikumával. Azt gondolom, a láthatatlan iránti vágyakozás, a transzcendenshez való közelítési lehetőség is ott van ebben a térben.

- Gyürky Katalin -