Ha már színvonalas a vitakultúra…

Debrecen - A darab nem akar a hétköznapitól eltávolodni, tükröt tartani annál inkább.

Az Orlai Produkciós Iroda Párterápia című darabját nem először invitálták Debrecenbe. Ezúttal a Főnix Rendezvényszervező Közhasznú Nonprofit Kft. szervezte Őszi Fesztiválon tekinthették meg az igényes szórakozásra vágyók.

A művet jegyző Daniel Glattauer osztrák szerző nem ismeretlen a hazai közönség előtt sem. Korábban a Gyógyír északi szélre című alkotását játszották országszerte, amely két ember megismerkedésének humoros, kalandos, és még felhőtlen időszakát tárja elénk. Glattauer ennek a darabjának a mondanivalóján is túllépett: a Párterápiában már egy, a kapcsolatukba belefáradt, középkorú házaspár problémáit és a viszony pszichiáter bevonásával való megmentési kísérletét mutatja be, három kiváló színművész tolmácsolásában.

Az azonosulás könnyű

A Znamenák István rendezte darabban az igényes, elgondolkodtató szórakozást az biztosítja, hogy bizonyos életkor felett gyakorlatilag mindenki, minden egyes néző találkozhatott a saját magánéletében a színpadon elénk táruló problémákkal: amikor az egykoron imádott házastárs, akinek annak idején csak a jó tulajdonságait vettük észre, mára épp ellenkezőleg: mintha csak negatív vonásokkal bírna, amiket egyszerűen már képtelenek vagyunk elviselni, és feltesszük a kérdést: kibe, milyen emberbe szerettük annak idején bele? A folyamat sajnos eléggé általános, úgymond a kapcsolatok ívének egyik, szinte elkerülhetetlen velejárója. Ennek színpadi boncolgatása lehetővé teszi, hogy a néző azonnal azonosuljon a kapcsolat megmentése érdekében párterápiát igénybe vevő Dorek házaspárral, Joanával és Valentinnel, s így az első perctől „velük tudjon menni”.

A gondom Glattauer darabjának első felvonásával az, hogy a folyamatot meglehetősen közhelyesen ábrázolja. Mind a házas felek, mind pedig a terapeuta az unásig ismert mondatokat ismételgeti: a „doki” (Mészáros Máté) például felteszi azt a klisészerű, mintegy pszichiátriailag kihagyhatatlannak tűnő kérdést, hogy a házas felek vajon mikor lennének – egymás véleménye szerint – elégedettek a terápiával. Dorekék válasza is eléggé sablonosra sikeredik, gyakorlatilag az összes tönkrement házasság kvintesszenciáját fogalmazza meg. A feleség (Balla Eszter) szerint a férje akkor lenne elégedett, ha kiderülne, hogy a férfi tökéletes, vagyis semmiben nem hibás, miközben – teszi hozzá a sértett nő – a nap huszonnégy órájában már csak az anyát képes látni benne. A férj, Valentin (Debreczeny Csaba) szerint viszont épp fordítva: a feleségét az nyugtatná meg, ha a „kezelésük” alatt igazolódna, hogy mindenben ő, azaz a férj a bűnös. Amikor egy házasság már csak egymás hibáinak felsorolásáról és azok egymás fejéhez vágásáról szól, – és sajnos ez is közhely – nincs egyszerű dolga a terapeutának.

A színészi játék mindent visz

A sablonos kijelentések hallatán azonban mégsem kezdtem unatkozni, ez véleményem szerint, egyértelműen a remek színészi játéknak köszönhető. Annak a hiteles művészi jelenlétnek és szerepmegformálásnak, amely az orvos kérte „gyakorlatok” elvégzése közben derül ki egyértelműen. A meglehetősen tehetetlen, s épp ezért hamar dühkitöréseket produkáló „doki” arra kéri a feleket, hogy egymás bőrébe bújva mondják el a másiknak a problémáikat. Tehát Joana legyen Valentin, és beszéljen a férje modorában, Valentin pedig bújjon Joana bőrébe, s sorolja mindazt, amit a felesége – munkából való hazatértekor – általában a fejéhez szokott vágni. Mindkét színész remekel a fordított szerepben: elváltoztatott hangjukkal, a másik gesztusrendszerével tökéletesen élve hajtják végre a feladatot.

Sokatmondó megnyilvánulások

A másik gyönyörű, a „gyakorlatok” kivitelezése közben elénk táruló színészi játékot pedig Debreczeny Csaba akkor produkálja, amikor a felesége ökölbe szorított kezét – mintha az a szíve lenne – valamilyen módszerrel ki kéne nyitnia. A színművész itt tökéletesen érzékelteti velünk a szimbólumokat végképp nem értő, két lábbal a földön járó, racionális férj alakját, akinek halvány lila fogalma sincs arról, hogy hogyan, milyen érzelmi eszközökkel nyithatná ki, meg, vagy újra a párja szívét.

Debreczeny játékából ekkor a férj felesége iránti érzelmei végső kiveszése tükröződik. Ebből a jelenetből értjük meg igazán azt is, hogy ez a két ember miért nem ordítozik egymással. Pontosabban, ahogyan a terapeuta fogalmaz: miért olyan „színvonalas a vitakultúrájuk”. Azért, mert már kevés az egymás iránti érzelmük ahhoz, hogy istenigazából ordibálni tudjanak egy „jót” egymással. Ezt mindössze a darab egy pontján teszik meg: amikor egymás megcsalásának ténye is felmerül. Ez tehát még olyan érzékeny területe a viszonyuknak, ahol ki tudnak egymásra „bukni”. Csakhogy itt a néző számára nem az ő kontrollvesztésük a feltűnő. Hanem a „dokié”, aki ugyanúgy ordibálni kezd és szünetet rendel el a foglalkozás menetében – ami egyben a produkció szünetét is jelenti.

A fordulat

A második felvonásban aztán szerencsére nemcsak a rendkívül erős színészi játék folytatódik, sőt, fokozódik, hanem váratlan fordulattal is ellát bennünket a szerző, amire, tegyük hozzá, az első rész kliséi után nagy szükség is van. Érkezik ugyanis a doki feleségétől egy e-mail, amit a terapeuta az okostelefonján keresztül, a szétmenni készülő pár jelenlétében olvas el. A szokatlan helyzetet meglehetősen lazán kezeli a pár, s ezzel egy másik „szerepcsere” is kezdetét veszi a színpadon: a levél miatt teljesen összezavarodott orvos helyett Joanna és Valentin kezdi „kezelni” az orvost, aki állítja, tizennyolc éve tökéletes a házassága, és nem érti, hogy most a felesége miért akarja elhagyni. A fordulat egyfelől azért fontos, mert az ezt követő fordított helyzetben a néző ismét magára ismerhet: már nem csak egy egymást ócsároló párba láthatja bele a saját elhibázott kapcsolatát, hanem egy elvileg, a felszínen jól működő, csak a feleség szerint épp a nyugalom miatt halálosan unalmas, őt megfagyasztó kapcsolat is ismerős lehet a számára. A „doki” és a pár házassága közötti különbség láttán elgondolkodhat: tizenhét év után vajon megmenthető-e egy kapcsolat, akár érzelmi viharokkal, akár azok nélkül ment az tönkre?

A fordulat igazi, „doki” generálta célját nem árulom el. Az viszont kétségtelen, hogy a II. felvonás eléri azt, amit a színháznak valójában akármilyen előadással el kéne érnie: a néző a távozásakor azt érezze, van min gondolkodnia. Ez a darab erre tökéletesen alkalmas. Épp azért, mert művészetként nem akar, semmiképpen sem áll szándékában a hétköznapi élettől eltávolodni, hanem igényes szórakozást nyújtva épp az elé állít tükröt.

- Gyürky Katalin -

Alkotók

Joanna – Balla Eszter; Valentin – Debreczeny Csaba; Doktor – Mészáros Máté

Író: Daniel Glattauer;

Fordító: Kajtár Mária;

Rendező: Znamenák István;

Díszlet: Znamenák István, Szalai József;

Jelmez: Cselényi Nóra