Egy bűbájos tragédia vonzásában

Debrecen - Különösen zaklatja az a fajta furcsa civilizációs öngyilkosság, ami Európában zajlik – erről is szól következő rendezése. Interjú Szabó K. István rendezővel.

Az utóbbi időben sokszor rendez Debrecenben, amit az is lehetővé tesz, hogy 2015-ben otthagyta a nagyváradi Szigliget Színház művészeti vezetői pozícióját, s helyette a szabadúszást választotta. Mi állt ennek a döntésének a hátterében?

Úgy éreztem: azt a programot, amit meg szeretnék valósítani művészeti igazgatóként Nagyváradon, maradéktalanul nem tudom végrehajtani. Azok a kompromisszumok, melyek által maradhattam volna, már nem fértek bele. Igazi alkotómunkára vágytam, s ez szabadság-érzet nélkül nem megy. Így ésszerűbbnek láttam továbbállni, a magam útját járni, s közel négy év távlatából mérlegelve, azt gondolom, helyesen cselekedtem.

Abban a periódusban, amikor Nagyváradon betöltötte ezt a pozíciót, s itt még Vidnyánszky Attila vezette a színházat, a két teátrum között már szoros volt az együttműködés, például a bérletrendszer szintjén is. Ezt követően pedig, Ráckevei Anna direktori tevékenysége idején, 2014-ben már rendezni is meghívták a Csokonai Színházba. Hogyan jött a felkérés, a Shakespeare-átiratra, Heiner Müller Titus anatómiája, Róma bukása című darabjára?

Figyelemmel követtük egymás munkáját, s a két színház között akkorra már igazi testvérszínházi együttműködés jött létre. Kialakult egy jóleső bizalom a munkám iránt Ráckevei Anna és Gemza Péter részéről, melyet Vidnyánszky Attila is megerősített azáltal, hogy mindjárt az első évadjában meghívott a Nemzeti Színházba rendezni. De ami a debreceni felkérést illeti, rendkívül örültem neki, mert olyan feladatra vállalkoztunk Heiner Müller átiratával, melyhez hasonlóval nagyon ritkán találkozunk a magyar színházi életben. Hiszen az a fajta posztdramatikus színház, amit a szerző művel az átiratai, az interpretációi révén, kevésbé honosodott meg nálunk. A kezdeti elfogadtatási nehézségek ellenére is úgy érzem, ez az előadás beépült és megmaradt a köztudatban, azzal együtt, hogy másféle arcát mutatta a színháznak. Szeretném azt hinni, hogy izgalmas színfoltként hozzájárult ahhoz a fajta színházi alapozáshoz, mely a Ráckevei Anna – Gemza Péter vezette Csokonai teátrum új korszakát határozta meg.

Gondolom, azért is volt fontos ez a felkérés, mert a pályája elején rendezett néhány Shakespeare-előadást, de aztán ebben mintha beállt volna némi szünet. Ezzel az átirattal azonban visszatérhetett az angol klasszikus szerzőhöz is.

Minden bizonnyal a jövőben is visszatérek még hozzá, mert Shakespeare olyasfajta világító torony, amit folyamatosan meg kell közelítenünk ahhoz, hogy újra és újra betájolhassuk magunkat.

A 2014-es átiratot követően, amit addig szinte nem is vittek színre Magyarországon, jött egy olyan rendezése itt Debrecenben, amely darabhoz nagyon sokan hozzányúltak Ön előtt is. Mi foglalkoztatta a sokat és sokféleképpen feldolgozott Örkény-klasszikusban, a Macskajátékban, amiért úgy vélte, hogy ismét érdemes elővenni, s újszerűen színpadra állítani?

Az életakarás, az a fajta élet­ösztön, ami ebben a drámában megfogalmazódik. Nem a mottóként is használt öregedés, s az öregek világa mint lenyomat foglalkoztatott, hanem az, hogy itt életkortól és helyzettől függetlenül úgy láttatják az élet értelmét, hogy azt a kevés időt, amit itt töltünk, egymás függvényében éljük le. Bár-e kérdésre a szereplők közül konkrétan senki nem akar válaszolni, mégis ez bontakozik ki előttünk. Koncentrált, finom hangolású kamarajátékról van szó, ám amikor kiderült, hogy nagyszínpadi változatra lenne igény, igencsak megmozgatta a fantáziámat, és a nagyítási lehetőségeket kerestem benne. S miközben a hiperbolizálás határait próbáltam betájolni, érdekes rokonjegyekre figyeltem fel Örkény és Hrabal, Örkény és Kundera között, és ez a számomra oly kedves közép-kelet-európai bűbájos tragédia elkezdett nagyvonalúan élni, megmutatni magát.

A nem sokkal a Macskajáték előtt a Pesti Magyar Színházban életre hívott, majd itt Debrecenben is bemutatott, Ráckevei Anna játszotta Júliában szintén az élni akarásról van szó. Hiába tér el egymástól a színházi forma, mindkettő arról szól, hogy hogyan éljünk túl a legnyomorultabb körülmények közepette is. Mivel mindkét rendezésének Ráckevei Anna a főszereplője, mennyiben kell máshogy egy monodrámában és egy sokszereplős darabban instruálni ugyanazt a művészt?

Úgy vélem, hogy nem az instrukciók milyenségében van különbség, hanem abban, hogy monodrámán dolgozva jóval intimebb formája zajlik a kommunikációnak, egy halkabb, bensőségesebb légkörben folyik a munka, mint a nagyszínpadon.

Az erősebb intimitásérzetet a Júliában, a téma, az Istennel való folyamatos párbeszéd, pörlekedés miatt is kialakulhatott.

Mintha egy fohász részei lettünk volna. Jó volt elmerülni a kialakult csendben, melynek árnyéka volt, fa-, illetve földszaga. Felkavaró, egyedi tapasztalatként éltük meg mindketten ezt a próbafolyamatot, és ez megérintette a munkatársakat is – és egyszer csak azt tapasztaltam, hogy körülöttünk mindenki lábujjhegyen közlekedik.

Látva a mostani rendezését, a Mintapinty című mono­drámát, megint nagyon intim térbe ágyazódunk bele, s itt a főhős, az Oláh Zsuzsa megtestesítette Molnár Zsóka szintén pörlekedik, csak egészen mással, másképp, mint Júlia. Tudott-e önmagában mint rendezőben párhuzamot felfedezni, s abba belekapaszkodni, vagy épp azért, mert kétféle szüzséről van szó, a kettő nem találkozhatott a fejében?

A színház alapjában véve egy vitaforma, s bár eltérő témáról és különböző helyzetről van szó a két monodrámában, de vannak bennük közös vonások is, mégpedig azon egyensúlypontok keresésében lelhetők ezek fel, amelyek mentén, ha megtalálja ezeket, az ember meg tud állni a két lábán. A Mintapinty szintén identitáskereső történet, amikor a kisember kétségbeesetten kapkod az után, hogy vajon milyen és mekkora funkciója lehetett az adott történelmi konstrukcióban. A keserű valóság az, hogy vajmi kevés, de ez a kevés is fontos, mert ezáltal nyer valamiféle legitimációt az ő ottléte.

A Macskajátékban Oláh Zsuzsával már szintén dolgoztak együtt, ahol a színésznő Paulát alakította – csodálatosan. A monodrámában tudott-e a művész olyan színt, olyan képességet megmutatni magából, amire rácsodálkozott?

Ilyesfajta megdöbbenésben nem volt részem, hiszen tudtam eddig is, hogy Oláh Zsuzsa nagyon színes, nagyon gazdag egyéniség. Az viszont elégtétel volt számomra, ahogy láttam a próbafolyamat során lépésről lépésre kibontakozni, ahogy érzékeltem rajta, hogy folyamatosan nőtt benne a bizalom – különösen önmaga iránt, hiszen iszonyatosan nehéz nyolcvan, a közönség elé „kirakott” percet egyedül feltölteni élettel, energiával, mondanivalóval. S mivel őneki ez az első ilyesfajta feladata, számomra óriási öröm, hogy ezt ő ekkora odaadással csinálta végig. Azt gondolom, ez mindannyiunk számára ajándék, az ő pályáján pedig mérföldkő.

A monodráma alkotói, a Kovács-ikrek, Viktor és Dominik „felfedezése” véleményem szerint szintén nagy öröm, s számomra velük kapcsolatban az a legmegdöbbentőbb, hogy ennyire fiatalon képesek voltak egy olyan korszakot „tűpontosan” megragadni és szövegbe önteni, amelyben ők még nem is éltek. Az Ön számára mivel okoztak meglepetést?

„Ritka madár” az ilyen, hogy ennyire fiatal emberek – hiszen huszonkét évesek voltak a szöveg írásakor – hiteles érzelmi intelligenciával és gondolati gazdagsággal viszonyulnak egy témához, egy sorstörténethez, egy korhoz. Értik a milyenségét, érzik a hangulatát, az ellentmondásait, a groteszk megnyilvánulását, és ami csodálatra méltó, hogy ezt a sok kusza élettöredéket precíz drámai érzékkel, bravúros nyelvjátékkal rakják össze egy erős történetté.

Engedje meg, hogy megint visszatérjek a Titusz anatómiájára, hogy egy újabb párhuzamot húzhassak egy leendő, szintén itt rendezendő darabja és a Shakespeare-átirat között. A Csokonai Színházban az idei évadban még színpadra fogja állítani Max Frisch Biedermann és a gyújtogatók című darabját, s ennek a társadalmi mondanivalója, illetve a Titusz… üzenete között én sok hasonlóságot érzek.

Véleményem szerint is erős közöttük a párhuzam. Engem különösen zaklat az a fajta furcsa civilizációs öngyilkosság, ami Európában zajlik. A Titusz is erről értekezik, Róma bukásáról, azaz egy civilizáció hanyatlásáról, a Frisch-drámában pedig ugyanez fogalmazódik meg: ha egy társadalom eljut abba a tunyasági állapotba (nevezzük jólétinek, ha így jobban hangzik), hogy leszámol saját immunrendszerével, szembe kell néznie az elkerülhetetlen véggel. Azt vizionálom, hogy Európa saját magát számolja fel, pervertált szabadságképe, balga kényelme tolja a szakadékba, mint annak idején Rómát. Ha figyeljük a jeleket, látjuk az összefüggéseket, könnyen bebizonyosodik a történelem ciklikussága. Meg az is, ki tudja hányadszor, hogy az ember képtelen tanulni a hibáiból, önteltsége, kapzsisága elsorvasztja természetes reflexeit, és a vélt magaslatáról előbb-utóbb pofára esik.

Záró gondolatként, azért is, mert Ön erdélyi származású, idézni szeretném Tamási Áron mondatát, amely szerint „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Ön – most, hogy szabadúszó – hol érzi magát otthon?

Ott érzem otthon magam, ahol értelmét találom, értelmét látom a munkámnak.

- Gyürky Katalin -

[related-post post_id="4046923"]

[related-post post_id="4037837"]