Marci

Debrecen - Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától.

Nagyon, nagyon korán van még. És hideg. A buszmegállóban csak néhányan várakoznak.

- Késik, késik, késik, késik, késik… Tízéves fiúcska a karóráját bámulja, a jobb és bal lábára felváltva billegve folyamatosan hajtogatja: késikkésikésikkésik… Az óra a jobb kezén van, a számlap a csuklója belső felszínén. Ő csak nézi-nézi meredten az órát és billeg és motyog.

Késik a busz. A fiú anyja gyengéden megsimítja annak buksiját.

- Jön az, hamarosan Marci, nyugi, mindjárt itt lesz.

Fiatal nő, tartása fáradt. Lopva körülnéz a megállóban, habár megszokta már, hogy mindig ők az ingyen cirkusz. Van aki elfordul, más megbámulja őket. Ő már rég nem magyarázkodik a fia miatt. Csak, ha nagyobb a lendület Marciban, akkor kér helyette elnézést. Ha mondjuk, rákiabál valakire. Vagy uram bocsá’ odasóz. Volt már ilyen.

Egyszer a játszótéren egy békésen a padon ülő apukához csak úgy odasétált Marci, és jól nyakon vágta a pasast.

- Ne üsd meg, ne üsd meg, ne üsd meg! – kiabálta neki.

- Mi?! De hát én nem bántottalak! – a férfi arca bíborszín volt. Hiába rohant Marci anyja, későn ért oda. Addigra az apuka jól nyakon volt vágva, Marci pedig lehajtott fejjel motyogta megállás nélkül: - Neüsdmegneüsdmegneüsdmeg…

Basszus, hogy pont most kellett locsognom egy másik anyukával – gondolta Marci anyja – és igyekezett megenyhíteni a felháborodott apukát.

- Elnézést, nem tehet róla, autista - mondta szánakozó mosollyal a szája sarkában.

- Én értem, de nem bántottam a maga fiát, miért mondja, hogy ne üssem meg? – kérdezte a pasas.

- Ne üsd meg!!! – Marci akkorát ordított, hogy aki eddig nem hármójukat bámulta volna a játszótéren, most az is mind odapillantott. A fiú, viszont most egyenesen a férfi szemébe nézett: - Ne üsd meg – mondta neki halkan, azzal sarkon fordult, otthagyta az anyját a megdöbbent férfival és hintázni ment.

- Bocsánat, én… - kezdte volna Marci anyja, de a férfi meg sem hallotta. Az arca iszonyú vörös volt, tekintete elsiklott a nő válla fölött a homokozó irányába.

Marci anyja megfordult és ő is a homokozó felé nézett. Ott most csak egy kis szőke copfos kislány játszott, nagy átéléssel szitálta a homokot. Észre sem vette a nagy hajcihőt. Aztán, mintha megérezte volna, hogy nézik, az apja felé fordult, kissé ijedt arcot vágott, de odaintegetett neki. – Már megyünk, apuci?

- Nem, én nem… honnan tudja… a fia… mennünk kell – férfi teljesen zavarodottnak tűnt, Marci anyukájában meg valami furcsa gondolat kezdett kavarogni, de nem tudta megfogalmazni, hogy mi az. Mielőtt bármit is mondhatott volna, a férfi otthagyta és szaladt a kislányához. – Gyere, Annácska, menjünk fagyizni!

Csak pár pillanatnyi ideje volt Marci anyjának a csodálkozásra, aztán a fia után ment a hintához, hogy az nehogy újabb galibát okozzon a játszótéren. Na, igen. Marcira mindig oda kell figyelni.

Most is erre gondolt. Marcira mindig oda kell figyelni. Késik a busz, Marci ettől ideges lesz. Megpróbálta még néhány szóval nyugtatgatni a fiát, de tudta, hogy nincs értelme.

Végre megjött a busz és ők, mint minden nap, a középső ajtónál szálltak fel. Szerencsére a megszokott helyükön nem ült senki. Mindig az anya ült az ablak mellé, mert Marci nem szeretett belül ülni.

Korai járat lévén a buszon kevesen utaztak. A felszállókon kívül elöl egy szerelőruhás férfi bóbiskolt, hátul egy fiatal lány szomorú arccal bámult ki az ablakon.

Marci fél perc után fészkelődni kezdett. – Szúr! Szúr! – kezeivel a tarkója irányába kaparászott. Az anyja azonnal tudta, mi a baj.

- Jaj, Marci! Új a pólód, elfelejtettem kivágni belőle a címkét. - Szúr! – Marci egyre kétségbeesettebben próbálta elérni a pólója nyakánál lévő kis címkét.

- Tudom, kincsem, de most nem tudom kivágni. Eddig nem zavart? Biztos begyűrődött nézd, kisimítom az iskoláig így kibírod. Ott majd kérünk egy ollót.

Marci hirtelen abbahagyta a ficánkolást. Egy pillanatra megmerevedett. Majd felállt és elindult a busz hátulja felé. Épp piros lámpánál álltak, így gond nélkül elsétált az utolsó ülésekig. Az anyja riadtan igyekezett utána. – Marci, ülj le, ha elindul a busz és nem kapaszkodsz…

A fiú nem is figyelt rá. Megállt a hátul ülő szomorú arcú lány előtt, fejét lehajtotta és motyogni kezdett.

- Csak szeretned kell, csak szeretned kell, csak szeretned kell… Közben odaért az anyja és már mondta is az ilyenkor szokásos mondatot: - Elnézést, a fiam autista.

- Semmi baj, mondta a lány. A szeme ki volt sírva és nagyon elkeseredettnek tűnt.

- Jól van? - kérdezte tőle Marci anyja.

- Persze, nincs semmi baj – mondta a lány, láthatóan Marci zaklatására érve a dolgot.

- Nem… én, úgy értem… valami baj van? – kérdezett ismét az édesanya.

- Nem, dehogy - mondta a lány, aki most már eléggé zavarban volt.

Ekkor Marci egyenesen a lány szemébe nézett és megint azt mondta: - Csak szeretned kell!

- Még egyszer bocsánat. Marci anyja elindult visszafelé a fiával az ülőhelyükhöz. Közben elindult a busz, de mivel a fiú nem szerette megérinteni a kapaszkodókat, nehezen botorkáltak vissza.

A lány ismét kifelé bámult az ablakon. Tenyerével végigsimította az alhasát, majd kezét ott a hasán tartva arra gondolt, amit ez a kisfiú mondott neki. Hiszen ez a válasz arra, hogy mit csináljak? „Csak szeretned kell.”

Marci és az anyukája közben leszálltak a buszról. Marci nem nézett vissza, de a lány addig nézett utána, amíg a busz el nem kanyarodott. Már nem sírt. Mosolygott.

Na, igen. Marcira mindig oda kell figyelni.

[related-post post_id="3929478"]

[related-post post_id="3929454"]