Nyomokban Woyzecket is tartalmaz

Debrecen - Nagy József darabja azt érzékelteti, egy örök körforgás részesei vagyunk, amit egyáltalán nem mi irányítunk.

Igazán különleges színházi élménnyel várta a látogatóit február 25-én a Modem. Az avantgárd bábművész, Blattner Géza előtt tisztelgő Billentyűk című tárlat zárónapján egy, a kiállítás hangulatához illő színházi előadást nézhettek meg. A Jel Színház produkciója, a vajdasági származású Nagy József rendezte Woyzeck, avagy a szédület karcolata azonban nemcsak a felejthetetlen élmény-jellege miatt volt fontos esemény, hanem azért is, mert ismét alkalmat adott a cívisváros kulturális intézményeinek összefogására: az előadás a kortárs képzőművészeti kiállítótérbe ezúttal a Csokonai Színház vendégjátékaként érkezett. Három szereplője pedig szorosabb kapcsolatban is áll a debreceni teátrummal: Bicskei István gyakori játszója, Gemza Péter a művészeti vezetője és Mercs János társulati tagja az intézménynek.

A táncos-koreográfus Nagy József előadása nem új keletű: 1994-ben mutatták be először a franciaországi Rennes városában, a Theatre National de Bretagne-ban. Azóta a világ minden táján nagy sikert aratott, olyannyira, hogy a belgrádi, hamburgi és moszkvai színházi kitüntetések után 2006-ban elnyerte a legrangosabb európai színházi díjat, az Európai Színházi Szövetség Taormina-nagydíját. E színdarab a 19. századi német drámaíró, Georg Büchner művére alapozva, de azt csak motivikus szinten felhasználva úgy beszél az emberben megbúvó állati ösztönökről, az egymásnak való kiszolgáltatottságról és az őrületről, hogy a játszó művészek közben egyszer sem szólalnak meg.

A woyzecki „nyomok”

A Woyzeck című irodalmi alkotást egy megtörtént esemény ihlette. 1824-ben egy lipcsei borbélylegény szerelemféltésből megölte kedvesét. A bíróság nem vette figyelembe a beszámíthatatlanságát, s halálra ítélte. Az esetről született újságcikk arra ösztönözte a német drámaírót, Büchnert, hogy megpróbáljon a történetből egy egységes, mindenki számára követhető, a valóságon alapuló fikciós művet írni. Ám hiába „szaladt neki” háromszor is történetnek, mindhárom változat töredékes maradt.

Ezt a töredékes jelleget fedeztem fel az egyetlen hang nélkül előadott Nagy József-adaptációban is. A pantomimen, a kontakt-táncon és a japán butohtáncon alapuló mozdulatokra, valamint a képekre, illetve a látványra fókuszálva semmi sem tűnik befejezettnek, semmi sem állandó és örök. A drámából átvett, nyomokban az előadásban is fellelhető szüzséelemek, például a megcsalás ténye, az emiatt elkövetett gyilkosság, a halál beállta csak átmeneti: Nagy József darabja azt érzékelteti velünk, hogy egy olyasfajta örök körforgás részesei vagyunk, amit egyáltalán nem mi irányítunk. S arra vagyunk kárhoztatva, hogy újabb és újabb alakban folyamatosan újjászülessünk, majd mindent elölről kezdjünk.

Körforgás a látványelemeknél

Az állandó visszatérést, a folyamatos újrakezdést a darabban játszó művészek hasonlósága, majdhogynem felcserélhetősége is alátámasztja: a hét színpadon tartózkodó alak közül négy sokkal inkább emlékeztet egy-egy bábra – az előadás nyilván ezért is lehetett záróakkordja a bábművész emlékére készült kiállításnak –, mint emberi lényre. Arcuk ugyanúgy van befestve, a zsákszerű ruhájuk miatt pedig gyakorlatilag egyformán néznek ki. A cselekedeteik, a mozdulataik is hasonlóak, mintha egymást követnék, egymást utánoznák, egymás után ugyanazt valósítanák meg. A durva, sokkolóan naturális elemeket sem nélkülöző előadás evésjelenete támasztja alá talán ezt a leginkább. Amikor az egyik szájából kifolyt, csuda tudja, milyen ételt a másik „lazán” beteszi a szájába, azt érezzük: a világ materiális szintjén minden „újrahasznosítódik”. Nincs új a nap alatt. Vagy amikor egymás után, pontosabban egymás számára az erejüket fitogtatva ezek az alakok azon versengenek, hogy ki tud szétmorzsolni a tenyerében egy almát, a mitikus szimbólum közepén talált gyűrű nemcsak a Büchner-dráma nőalakjának, Marie-nek a Woyzeckkel szemben elkövetett bűnét, megcsalását szimbolizálhatja, hanem minden megcsalás-történetet is.

Maszkok nélkül

A Büchner-drámából vett motívumhoz, a szerelemféltésből elkövetett gyilkossághoz, illetve az ahhoz való eljutáshoz azonban a zsákba bújtatott, festett arcú alakok „csak” asszisztálnak. Körforgásszerű, értelmetlen létükkel (amit a színpadra az egyik jelenetben behozott, tekerhetetlen bicikliken való kínlódás is érzékeltet) azokra az emberben ősidők óta megbúvó, s az évszázadok alatt sajnos mit sem enyhülő állati ösztönökre világítanak rá, amelyekkel az állítólag beszámíthatatlan, megháborodott borbélylegény elkövette a tettét. Nagy József adaptációjában rendkívül érdekes, hogy a festett arcú szereplőkkel szemben – akik közé még az egyetlen női szereplő, Marie is odaértendő – a Woyzecket megtestesítő színművész, valamint a szintén a drámából felismerhető vetélytársa, az Ezreddobos „normális” emberi külsővel bír. Mindenféle arcfestés, maszk nélkül, normális ruhában, az ezreddobos esetében katonai egyenruhában, azaz nem bábként, hanem emberi külsővel állnak előttünk. Ám mivel őket – remek fogásként – a falból az előadás egy pontján a bábszerű alakok „húzzák elő”, s ők öltöztetik fel, ők teszik ember formájúvá, úgy érezzük, hogy ők is ezeknek az ösztönlényeknek a csordájához tartoznak. Ezen felcserélhető bábalakok szüleményei ők is. S a brutális gyilkosság elkövetésének képessége szintén ezt az érzetünket erősíti.

Még sokkolóbb

A gyilkosság elkövetésének tényét az eddigieknél is sokkolóbb eszközökkel láttatják velünk a szereplők: a saját testből előhúzott húscafat, majd annak kannibálszerű megevése, a szintén az egyik testrészből előkerülő piros szalag, mint a bél és a vér együttes szimbóluma a halál beálltára utalhatna. Azonban a megöltnek gondolt Marie egy idő után feléled – ezek szerint csupán tetszhalott – állapotából, s minden folytatódik tovább, mintha mi se történt volna. A zárójelenet, az előadás díszletéül szolgáló szobabelső takarítása pedig ismét a körforgás érzetét kelti bennünk: hisz a takarítás az egyik olyan vissza-visszatérő tevékenységünk, amit mindig újra kell kezdenünk. Akár tetszik, akár nem. Ahogyan a szerelem, a szerelemféltés, s az ezáltal kiváltott állati ösztönök is újrakezdés-szerűen velünk maradnak. Legalábbis ez szűrhető a hét kiváló művész játékából, s a darab koncepciójából. Ez is, hiszen – s ezért remek alkotás a Woyzeck avagy a szédület karcolata –, ezen kívül még rengeteg mindent bele lehet látni. Hogy mi mindent, azt a befogadó habitusa, aktuális lelkiállapota és érzékenysége dönti el.

- Gyürky Katalin -