2018.02.14. 11:18

Nem akar kimenni a divatból

Debrecen - Során során hátán: a hivatali körülményeskedés túllépi hatáskörét – rendületlenül…

Eltűnődöm, tapasztalván, milyen gyakran lehet találkozni hivatali, jogi, sajtóbeli közlésekben – sőt, talán a mindennapi érintkezés különféle eseteiben is – a „során” névutóval. Előfordult, hogy szerkesztői munkámban egy-egy nem túl hosszú cikkben többször – akár egy mondatban kétszer is – kibökte a szemem.

Sokszor elmerengek ezen, pedig talán nem is kellene, hiszen annyira természetesnek vesszük már, hogy sokunknak fel sem tűnik.

A szürkülés ellenében

Nem mondom, hogy helytelen vagy idegenszerű volna, dehogy. E sorokkal egyébként sem az a célom, hogy bármely nyelvi jelenségre rápecsételjem: nem helyes, beee, és megmondjam: ejnye-bejnye, ezt nehogy tessenek használni… (Egyáltalán: mi is az, hogy helyes? – de ebbe most inkább ne menjünk bele, nagyon hosszúra nyúlna.) A névutó mint szófaj a magyar nyelv öreg bútordarabja, s az a folyamat is igen régről megfigyelhető, ahogyan ragos névszóból (akár az eredeti tartalma elvesztésével vagy átalakulásával) megszületik.

A „során” leginkább azért késztet homlokráncolásra, mert gyakran (ahogy Zimányi Árpád is utal rá) körülményeskedő szerkezetekben szerepel, olyan helyzetekben, amikor a hivatali stílus „túllépi a saját hatáskörét”, azaz ott is tobzódik, ahol semmi keresnivalója. Hányszor látni a „tegnap” helyett: a „tegnapi nap során”…

Annyira elharapózott, hogy más – hagyományos és jelentésben pontosabb, tartalmasabb, gyakran egyszerűbb – kifejezésmódokat (leginkább ragos formákat) szorít ki, hosszú távon szegényítve ezáltal a nyelvi kifejezéskészletet.

Nem akarok megmondani semmiféle nagy „tutit”, csupán annyit jegyeznék meg (az iméntiekhez hasonlóan ismét csak egy sokat hallott nyelvművelői ajánlást szajkózva): a nyelvi sokszínűséget azért (is) érdemes megóvni, mert ha bővelkedünk lehetőségekben, s élünk is azokkal, a mondanivaló formába öntésekor szebb, pontosabb, árnyaltabb végeredményre juthatunk. Ahogy Nádasdy Ádám szokta mondani: miért főznénk mindig ugyanazt?

Még egy érdekesség

Azt gondoltam először, hogy a „során” burjánzása friss divat. De nem. A jelenség nyomába szegődvén, a mai anyanyelvápoló fórumokon nem sok említést találtam róla, viszont érdekes lelet köszönt rám évtizedek távolából: Halász Gyula (az Édes anyanyelvünk rádióműsor atyja) már 1939-ben bemutatta ezt a kétes szokást a Nyugatban. „Vége hossza nincs a soránok hosszú sorának” – írja róla, több korabeli, ám ma is nagyon ismerős példával bemutatva, miképpen válik „ragfalóvá” e névutó. Cikkének példaanyaga egészen hátborzongató, úgy értve: mintha mai szövegekben lelte volna az idézett fordulatokat! Érdemes végigböngészni.

„Amiként a »keretében«, a helyébe tolakodó »során« szót is utoléri íme a henye divatszavak végzete: képzavarba fullad” – állapítja meg zárásként, szintén példákkal.

Azt mondhatjuk: túlságosan derűlátónak bizonyult. Szó nincs ugyanis végzetről.

- Fábián György -