Forgószél

Mint például a Forgószél.

Az ismert rendező – bár Oscart sohasem kapott – kizárólagosan filmepikában gondolkodik. Utólag könnyű volna a szemére vetni, hogy van benne némi terjengősség, ez azonban csak a mai mozi vadvágtájához képest igaz.
Az ő szeme a részleteken is szeret elidőzni, s ezek belső ragyogásából jönnek elő a megoldások bravúrjai.

A Hitchcock-filmekben a dráma a meghatározó. A szenvedélynek az a belső sugárzása, amely aztán vagy a gyűlöletben, vagy a szerelemben teljesedik ki. Sajátosan és emberre szabottan.
Avagy hozzánk méltón, mondhatnánk némi iróniával, de hát az efféle mentalitásnak ma már inkább csak árnyéka van, holott filmjei bizonyítják: az érzelmi fényjáték igencsak gyönyörű háttere akár hétköznapjainknak is.

Mint például a Manderley-ház asszonyában Laurence Oliviert, a Forgószélben pedig Cary Grantet és Ingrid Bergmant.

Az 1946-ban készült műben ott van még a kor iszonyatának utóléte.
A háttér a nácik frontváltásának új veszélyét szimatolja, s nemcsak hipotetikusan. Tény, hogy a „birodalom” egyes prominensei Brazília felé vették az irányt, s akár tudósi megszállottsággal is, hogy egyszer még visszavágjanak.
Nos, egy ilyen sejtett közösségnek a lebuktatására szervezik be a nácikkal gyakorlatban is közreműködő bűnös apának a lányát, hogy ő – bár semmi köze a szülői félrelépéshez, sőt – mintegy penitenciaként játsszon kezére az amerikai titkosszolgálatnak.

Vállalja, de közte s a beszervező közt különös kapcsolat alakul ki. A szerelem volna rá a legpontosabb szó, ám a helyzet ennek minden gyönyörűségét és lehetséges örömét megtépázza.
S olyannyira, hogy a lélekből szőtt lánc már-már elpattan, a végkifejlet vigasza azonban mégiscsak kárpótolja őket.

Ingrid Bergman legendája persze nem ebben, hanem a Casablancában teljesedett ki. Nem volnék meglepve, ha egyszer csak ez is feltűnne az m2 képernyőjén…
-Boda István-