Jöttünk, nem láttuk, de visszamennénk

Eredetileg négyen próbáltunk volna szerencsét, ám legifjabb társunk lebetegedett, így három fős magyarországi kemény mag csekkolt be szombat délelőtt a bergamoi járatra. Küldetésünk célját az aznap esti Internazionale-Atalanta olasz bajnoki mérkőzés helyszíni megtekintése jelentette. Ferihegyen a nyakunkat melegítő kék-fekete sálak két embernek azonnal szemet szúrtak, egymástól függetlenül érdeklődtek, hogy tényleg a meccsre megyünk-e. Oda bizony.

Számomra szó szerint szédületes élmény volt a majdnem másfél órás repülőút. Szerencsére a leszállást követően a szárnyakat kerekekre váltottuk és busszal vettük be a Lombard fővárost. Elfoglaltuk egyszerű, célnak tökéletesen megfelelő szállásunkat a vasútállomás közelében - állítólag rosszhírű környéken - lévő hotelben, aztán felfedezőútra indultunk. Nem maradhattak ki a kötelező milánói látványosságok (Dóm, Scala), viszont mivel jegyünk még nem volt a találkozóra, jobbnak láttuk mihamarabb beszerezni a tiketteket. Akárcsak a vérbeli pestiek, mi sem lyukasztottunk a villamoson, pedig a narancsszínű tákolmány kb. Fehérvári út-Moszkva tér távolságot tett meg a San Siro stadionig.

Nekem ugyan nem jelentett újdonságot az 1990-es itáliái világbajnokságra felújított aréna látványa, de sokadjára is lenyűgözött. A szemerkélő esőben kb. 3 órával a kezdő sípszót megelőzően már elfoglalták helyeiket az árusok, akik elég olcsón árulták a szerintük "ufficsále", szerintünk bóvli termékeket. Ideges hangulatban telt a sorban állás a pénztárnál, mert az ismert olaszországi események (legutóbb Gabriele Sandri Lazio-fanatikus rendőrgolyó általi halála) miatt rendkívüli szigorításokat vezettek be az értékesítést illetően. Túl rendkívülieket...Több olasz városban megtiltották a vendégségbe érkező drukkereknek a jegyvásárlást, hátha így felszívódnak a renitens rosszfiúk.

Mellettünk négy német nyugdíjas kapott először a szívéhez, mert hiába néztek ártatlan őzikeszemekkel az eladóra, az nem adott nekik bilétát, mondván: kizárólag milánói lakosok juthatnak belépőhöz. Ekkor sejtettük, hasonló sors vár ránk. Robit előreküldtük a frontvonalba, de miután kiejtette a "Hungary" szót, a kedves idős hölgy csóválni kezdte a fejét. Hiába magyaráztuk, hogy messziről jöttünk és kizárólag a meccs kedvéért, nem hatotta meg. Ráadásként a szomszédos ablaknál azt is megtudtuk, hogy látogatásunk második legfontosabb célállomása, az Inter hivatalos ajándékboltja csupán vasárnap délután nyit ki.

Egy svéd fiatalember ugyanígy járt, érdeklődésemre ennyit mondott: fucked up! Csalódottan kóvályogtunk a stadion környékén, próbáltunk megoldást keresni, ám minden ötletre egyből érkezett a cáfolat. Utolsó reményünket az a nő jelentette, akit a pénztártól a 7-es kapuhoz küldtek. Követtük...Ott újabb csalódás érte: mivel római lakos, ő sem kaphat jegyet. Akkor meg minek küldték oda?

Sokadik kört téve a stadion körül négy, 149 centiméter átlagmagasságú Inter-mezes japán(?) lányba botlottunk. Minden mindegy alapon tőlük is megkérdeztem, tudtak-e jegyet szerezni. Naná, hogy nem. Kérdezték, honnan jöttünk, mondtuk: Magyarországról. Erre: "Filkor!...Madzsar!" Ekkor beugrott, érdemes lenne valahogy kapcsolatba lépni a klub fiatal magyar válogatott középpályásával, talán tehet értünk valamit, de kontaktok híján már a kezdésnél elakadtunk. Apropó magyarok: összefutottunk két honfitársunkkal, akik tőlünk felkészültebben érkeztek, azaz elküldték előre okmányaik fénymásolatát az Internek. Fölöslegesen dolgoztak...

Közeledett a meccskezdés és bár szakadt az eső, úgy döntöttünk, nem egy kocsmában, hanem a stadion melletti büfé kivetítőjén nézzük, hogy legalább a hangulatból kapjunk valamit. Borzasztó érzés volt ott állni és sóvárogni néhány méterre a szent építménytől, főleg két útitársamnak. Géza először járt Milánóban, hosszú évek óta várta, hogy élőben lássa kedvenc csapatát. Robi másodszor, sőt, már mérkőzésre is bejutott: egy gól nélküli Milan-Laziora 11 évvel ezelőtt...

Alig tucatnyian álltuk körbe a plazmatévét, kis társaságunk üde színfoltját két Atalanta-drukker leányzó jelentette. Visításukkal gyakran elnyomták nemhogy a közvetítés hangját, de még a konkurens büfé cd-lejátszójából bömbölő 80-as évekbeli Sandra-slágert, a Heat of the night-ot is. Amint valamelyik kedvencükhöz került a labda, azonnal érkezett egy képletes szerelmi vallomás legyen szó Cristiano Doniról, vagy Simone Padoinról.

Néhány másodperces késéssel jutott el hozzánk a kép az élő történésekhez képest, ezért a hangrobbanásnak köszönhetően már akkor tudtuk, hogy gól lesz a Suazo-Cruz kényszerítőből, amikor a hondurasi csatár még meg sem kapta a visszapasszt. Hasonló forgatökönyv szerint éltük át a második hazai találatot, csak épp fordított szereposztásban. A vendég kék-feketék szépítő gólja után a fentebb említett hölgyek egyike folyamatos "grande Sergino" (Sergio Floccari, az Atalanta csatára) kiáltással jelezte, hogy bármikor feleségül menne hozzá. Amúgy a találkozó nemcsak a jelen lévő mintegy 5000 futballistapalánta miatt zajlott családias hangulatban, hanem mert az Inter ultrái némaságot fogadtak tiltakozásként a rendőri brutalitás ellen.

Az esővel egyetemben a 90 perc is szép lassan csordogált, mindannyiunk lábbelije annyi folyadékot gyűjtött össze, amennyit még nyugodtan felvihetnénk a repülőre a hazafelé útra. A legjobban várt pillanat Marco Materazzi 3 hónapos kihagyást követő visszatérése volt: az agyontetovált, 2006 júliusa óta a leghíresebb mellkasú férfi pályára lépését hatalmas ováció követte. A hármas sípszó után tettünk egy elkeseredett kísérletet, hogy "hátha nem vesznek észre" alapon a kifelé spriccelő tömegben elkeveredve belógjunk a stadionba. Észrevettek...Fáradtan, meggyötörten, elázva indultunk vissza a szállodához előbb villamossal, majd gyalog. Meglepően visszafogott milánói éjszakába csöppentünk bele, hiába a szombat. Azt gondolná az ember, a talján népség ilyenkor biztos elereszti a haját, ennek azonban semmi jelét nem láttuk.

Másnap sikerült a reggelit lekésve ébrednünk. Kijelentkezésünk után nagy szemekkel nézett ránk a recepciós, vártam a pillanatot, mikor megkérdezi, milyen volt a meccs, de nem tette. Pedig a választ már megfogalmaztuk: amilyen a reggeli...Még 5 óránk volt a bergamoi busz indulásáig, ezt az időt városnézésre és vásárlásra szántuk. Nem jelentett újdonságot a Dóm téren sétálgatók etnikai összetétele, saccperkábé 50% ázsiai, 30% fekete, 20% fehér. Néhány színesbőrű fiatal kis karkötőket aggatott a turisták karjára, közben jól eldumcsizgatva velük. Természetesen én sem úsztam meg, elpanaszoltam neki a sztorinkat, megkaptam az ajándékot, végül adtam neki egy ötöst - nem euróban. Robi rosszabbul járt, neki 2 egységnyi pénzbe került a karkötős kaland.

Megnéztük belülről a Dómot, a bejáratnál az egyik rendőr látva interes cuccainkat rögtön kapcsolt: Inter?! No good...Milan! Persze, persze, gondold át újra, öreg. Úgy látszik, Frei Tamáshoz hasonlóan mi is mindenhol honfitársainkba botlunk, két lány magyar nyelvű milánói útikönyvet szorongatott. Kiderült: Olaszországban tanulnak. Egyikük lefordította itáliai barátjának a történetünket, a mosolygós gigolo széles vigyorral közölte, hogy ő meg ott lesz kedden az Inter-Fenerbahce Bajnokok Ligája mérkőzésen. Jó neki...

A város ékessége mellett találtunk egy üzletet, amely kizárólag labdarúgásra szakosodott. Belépve valóságos ajándéktárgy-orgiában lehetett részünk, minden elképzelhető klubcímeres csecsebecsét lehetett kapni, kiemelten kezelve az Interrel, a Milannal és a Juventus-szal kapcsolatos termékek. Minket elsősorban a ruházati dolgok érdekeltek, speciel a 2008-ban 100 éves évfordulóját ünneplő csapatunk gyönyőrű centenáriumi meze. Ha már a legnagyobb élménytől megfosztottak minket, hadd kompenzáljuk kis lelkünket valamivel!

Géza Materazzi nevével és 23-mas számával ellátott dresszét szerette volna, csakhogy a készlet kifogyott, így "be kellett érnie" Luis Figo 7-esével. Robi mez helyett pólót és galléros inget tett képzeletbeli kosarába. Nekem régi vágyam az Inter csapatkapitányának, szimbólumának, mindenki kedvencének, Javier Zanettinek 4-es számú eredeti meze, különösen mostanság, mivel a 200-as születésnapot aligha élem meg...Szinte az orrom előtt vasalták rá a szűz mezre a nevet és a számot, még örömtelibb, hogy ezért a cselekedetért egy centet sem kértek. Osztottam, szoroztam, mivel ugye meccsjegyre nem kellett költeni, a feliratozást gratisba kaptam, tehát a becses darab kb. 18 eurómba került, valamelyest feledtetve a tegnap szörnyűségeit. Géza viccesen megjegyezte: mi is hozzájárultunk valamennyivel az Interrel manapság összeboronált portugál támadó középpályás, Ricardo Quaresma esetleges megvásárlásához. Kicsit úgy éreztük magunkat, mint rendszerváltás után az Ausztriába tömegével átránduló Gorenje-vásárolók – erre mondta Robi, hogy mi magyar futballturisták vagyunk.

Alig maradt időnk a Sforza-kastélyra, ráadásul megállított minket két pincér. Enni nem nagyon akartunk puccos éttermükben, viszont elmeséltük, kik vagyunk, honnan jöttünk, mekkorát szívtunk. Egyikük meglátta a frissen vásárolt felsőt a kabátom alatt, elismerően bólogatott. Erre belelkesedtem, megmutattam Inter-medálos nyakláncomat, mire a felszolgáló elkezdte énekelni a Pazza Intert, a csapat himnuszát.

A hatalmas területet elfoglaló építmény gyorstalpalós feltérképezése után indulnunk kellett a buszhoz, a repülőt nem szerettük volna lekésni. Legnagyobb meglepetésemre az édesanyámnak vásárolt kék-fekete esernyőt simán felvihettem a gépre, pedig a végével akár nyakon is szúrhattam volna a stewardesst, ha akarom. Bezzeg odafelé a félig telt tusfürdőmet elkobozták!

A kissé rázós úton átbeszéltük a történteket, levontuk a tanulságokat, mosolyogtunk a csinos utaskísérőkre, és eldöntöttük: tavasszal újra megpróbáljuk. Csak le ne lőjenek valakit...

- CsCs -