Mindig az első a legszebb: 30 éve nyert EHF-kupát a DVSC

Három a magyar igazság, tartja a mondás, ám a Loki kézilabdacsapatának esetében ez öt, ugyanis négy elbukott finálét követően sikerült végre nemzetközi kupát nyernie: a norvég Bakkelagets Oslo legyőzésével a DVSC EHF-kupa győztes lett 1995. május 7-én. A harmincéves évforduló alkalmából Köstner Vilmos, az akkori gárda edzője volt a HAON sporttémájú podcastje, a H szektor vendége.
A Loki (akkor nevén DVSC-Symphonia) az előző szezonban is kupadöntőt játszott, akkor is az EHF-kupában, a dán Viborg azonban idegenben lőtt több góllal elorozta a trófeát a debreceniek elől – ez akkor már a második, idegenbeli góllal elveszített fináléja volt a piros-fehéreknek, így akár azt is gondolhatták a cívisvárosi hívek, a csapat „el van átkozva”, de aztán a két következő idény bebizonyította, hogy szerencsére még sincs így. Az 1994-95-ös idényre a legendás trénert, Komáromi Ákost pályaedzője, az akkor 40 esztendős Köstner Vilmos követte a kispadon. De nem csak ez volt változás: a Loki a kapuba visszahozta Irina Szamozvanovát Szegedről, ahonnan az irányító Virincsik Anasztáziát is átigazolta, a Budapesti Spartacusból pedig László Krisztina érkezett a balszélre.

DVSC EHF-kupa: a trófea elhódítása volt a cél

– Másodedzőként Komáromi Ákos oldalán már részt vettem egy KEK- és egy EHF-kupa fináléban, sajnos mindkettő után vesztesen hagyta el a DVSC a pályát – idézte fel Köstner Vilmos. – Ezek után a célkitűzés az EHF-kupa megszerzése, valamint a jó bajnoki és Magyar Kupa szerepelés volt, szerencsére mindet tudtuk teljesíteni. Kellett az elveszített eddigi négy döntő ahhoz, hogy a csapat szert tegyen arra a rutinra, miként is kell sikeresen megvívni egy nemzetközi kupa döntőjét.

Elég jól megismertem a csapatot és az ellenfeleket is, így láttam, mik lehetnek azok a pici változtatások, amelyekkel esetleg sikerül nyerni abban a rendkívül nehéz, már akkor is számos jó ellenféllel megtűzdelt mezőnyben. Kellett egy olyan kapus, aki Szopóczy Brigitta meccsterhelését csökkentette: számtalan találkozót nyertünk meg úgy, amikor Brigi elfáradt, Irina beállásával egy új stílus jelent meg, egy kicsit nyitottabban védekeztünk, jobban engedtük szélsőziccerbe az ellenfelet, mert Irina rendkívül jó százalékkal védte ezeket – véleményem szerint az akkori idők két legjobb kapusa védett nálunk. Virincsik Anasztáziával és László Krisztinával egy olyan pluszt tudtunk hozni a meglévő kiváló és válogatott átlövők mellé, akik mindig tudtak lendíteni a gárda szekerén. Annyira jó állományunk lett, hogy a korábban szinte 60 perces játékosokat tudtuk cserélni, pihentetni , így jobb tempót, kiegyensúlyozottabb teljesítményt tudtunk nyújtani a mérkőzéseken – magyarázta a Pro Urbe-díjas mesteredző.

Bemelegítésnek jó volt

– A luxemburgiak elleni párharc arra jó volt, hogy azok a fiatalok is belekóstoljanak a kupaküzdelmekbe, akik akkor még nem játszottak főszerepet a csapatban – emlékezett vissza a 71. születésnapját éppen május 7-én ünneplő Köstner Vilmos. – Ami az Ankarát illeti: bár a török kézilabda akkor feltörekvőben volt, és volt pár honosított bolgár játékosuk is, úgy gondoltuk, simán nyerünk, felesleges ideutaztatni őket, így költséget is kímélünk.

Szívélyes volt a vendéglátás, jók voltak a körülmények, nem múlt semmi az edzéslehetőségen – inkább az ellenfél volt jobb, mint ahogy vártuk – ismerte el.

A körülményekkel is meg kellett küzdeni

A zilahiaknak sok válogatott kézise volt, de a hazai odavágón elért 24–14 jó alapot teremtett a továbbjutás kivívásához. – Nagyon fel kellett belőlük készülni, kimentünk megnézni őket. Ellenük vetettük be először a nyitott védekezést, László Krisztivel a zavaróban. A nagy testű átlövőket szépen távol tartottuk a védelem és a kiválóan teljesítő kapusok segítségével, mindössze 14 gólt lőttek. Örültünk is neki, nem számítottunk ilyen nagy különbségre, hisz közel azonos képességű csapat volt a Zilah.

Közel volt a pályához a lelátó, és rengeteg néző volt, akik ráültek a hangulatra, a csapatra. Emiatt lélektanilag sem volt egyszerű találkozó, hisz bár mi megszoktuk a nagy létszámú közösséget, a zilahi szurkolók talán még a mieinknél is agresszívabban drukkoltak egy kicsivel. Tőlünk is szép számban voltak szurkolók, tehát ott sem maradtunk magunkra. Így visszagondolva elmondható, kézben tartottuk a meccset, csak a végjátékban nőtt meg a különbség – idézte fel a szakember, akinek csapatára a márciusi elődöntőben a német SV Buxtehude várt, a hazai pályán a hajrában 21–21-re mentett odavágó után idegenben kellett kivívni a továbbjutást.
– Összességében két rendkívül jó mérkőzést játszottunk a németekkel. A hazai összecsapás nagy nehezen lett iksz, végig vezetett a Buxtehude. Remek csapat volt, a belső hármasuk és a kapusuk kiváló teljesítményt nyújtott. Valamennyire meg is leptek bennünket taktikailag, mert nem a várt játékot hozták, hanem mást – és jobbat.

Pokoli nehéz volt, szerencsével lett döntetlen. Utána volt egy bankett, ami előtt összehívtam az együttest egy különteremben, és mondtam nekik: ez most iksz lett, de úgy készülünk fel a visszavágóra, hogy nem érdekel, mi volt – mindenképpen ki kell vívni a továbbjutást, mert bennünk van még több. Szinte fogadalmat tettünk, emlékszem, hogy fiúkkal készültünk azon a héten, és életünk talán legjobb játékát nyújtva tudtunk továbbjutni idegenben lőtt góllal, miután 23–23 lett a végeredmény. Még Bereczky Attila másnapi cikkének címére is emlékszem: „Hú, de buksz te, Buxtehude!” – mondta Köstner Vilmos.

A szakember szerint ez lehet, hogy inkább segített, mert míg elgyalogoltak a szállásig, beszélgettek, és egy kicsit kizökkentek a megszokott kerékvágásból.

A hegy belsejében

Így jutott el a Loki a döntőig, ahol a másik ágról a norvég Bakkelagets Oslo verekedte be magát a fináléba. Az első mérkőzést ismét hazai pályán játszotta a DVSC-Symphonia április 30-án. A Hódosban egy gombostűt sem lehetett elejteni, és a fantasztikus hangulatnak is hála 22–14-re nyert a debreceni kézilabdacsapat. Köstner Vilmos nem titkolta, őt is meglepte a nagyarányú siker – a fél norvég válogatottat a keretében tudó északiak pedig a hangulattól hökkentek meg. Remekül játszottunk, és elbírtuk azt is, hogy az első játékrészben megszerzett nagy előnyünket leadtuk. Fordulás után nagyon jöttek fel Kjersti Griniék, de aztán ismét magára talált a csapat, és a vártnál jóval nagyobb arányban győztük le azt az együttest, amely szerintem minőségében felülmúlta az akkori DVSC-t.

Debrecenben kétezer ember előtt játszottunk rendszeresen, abban a csarnokban viszont hétezren voltak sárgába öltözve. Amikor kimentünk melegíteni és megláttam a lelátót, nekem is elszorult a torkom – emlékezett vissza ”Vili bá'”. – Jól kezdtünk, pedig a két osztrák játékvezető legalább annyi segítséget adott nekik, mint nekünk Debrecenben a dán kollégáik. A második félidőre már kialakult az a nyolcgólos különbség, amely nem sok jót sejtetett a találkozó végkimenetele szempontjából. Hatással volt ránk a fáradtság, az izgalom, a gátlás; sok ziccert kihagytunk, és Sipos Éva keresztszalag-szakadása is megzavarta a csapatot. Jöttek az emberhátrányok, abból pedig a gyors gólok, de szerencsére újra összekaptuk magunkat, és nem engedtünk nyolcnál nagyobb különbséget – mondta Köstner Vilmos.

Mámoros ünneplés, frizuraigazítással

Az ünneplés már a lefújás után elkezdődött, majd a mérkőzés utáni banketten folytatódott. – Nagy volt az öröm, a siker mértékének megfelelő hangulatban ünnepeltünk. Volt egy korábbi fogadalmunk a stáb férfi tagjaival, hogy ha megnyerjük a kupát, kopaszra borotváltatjuk a fejünket. Én már elfelejtettem, de a lányok nem – így a bankett után az egyik szállodaszoba WC-jében megnyírtak, miközben pezsgővel locsolták a fejemet. Tudtuk, hogy Debrecenben sok drukker vár minket, és azt is, hogy a B-közép együtt nézte a visszavágót a Hódosnál felállított kivetítőn, aztán megmártóztak a csónakázótóban. Emlékszem, leszállás előtt még körözött egyet a gép a reptér fölött, és akkor láttuk, hogy valóban rengetegen vannak.

Ezért is tudtuk akkoriban a nálunk erősebb együtteseket is felülmúlni – idézte fel a menetelést Köstner Vilmos.

A teljes beszélgetés itt hallható: