Nicki Pedersen, vagyis „Mister 110 százalék”, aki mindig elmegy a végsőkig

Ezt nem láttuk jönni – mondták a magyar salakmotoros szurkolók, miután a háromszoros egyéni világbajnok Nicki Pedersen irányításával a dán válogatott a cívisvárosban edzőtáborozott a közelmúltban. Az pedig már-már egy csodával ért fel, hogy a dán szupersztár a súlyos sérülését követően, 277 nap kényszerpihenőt követően a Perényi Pál Salakmotor Stadionban ült vissza először a motorjaira. A sportág hazai híveinek különleges élményben volt részük, hiszen nemcsak a salakpályán, hanem egy közönségtalálkozón is találkozhattak a speedway egyik legmegosztóbb személyiségével. A közel 150 érdeklődő előtt megrendezett remek hangulatú beszélgetés során Pedersen nem okozott csalódást a publikumnak, végig őszintén válaszolt még a provokatívabbnak tűnő kérdésekre is. Ezt az interjút olvashatják most.

Kezdjük a legaktuálisabb kérdéssel: először jársz Debrecenben, hogy érezted magad a cívisvárosban, mennyire tetszett a pálya?

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a közönségnek, hogy ezen az eseményen is ilyen szép számmal gyűlt össze. Hálás vagyok mindenekelőtt a klubnak (a SpeedWolf Debrecen csapatának – a szerző.) és a Baráth családnak, hogy tető alá tudtuk hozni az edzőtábort és ezt a rendezvényt. Közel egy hónapig szerveztük ezt az egészet, de megérte. Szerencsére az időjárás kegyes volt hozzánk, és motorozhattunk. Dániában még most is havazik, de a debreceni pálya remekül elő volt készítve, hogy profi munkát tudjunk végezni. Örömmel tölt el, hogy közöttünk vannak, s látom azokat az arcokat, akik a pályán segítették a munkánkat.

Akkor most vissza az időben! A Pedersen családban egyértelmű volt, hogy a fiúknak ki kell próbálniuk a salakmotorozást? Vagy a bátyád, Ronni miatt vágtál bele a sportba?

Ez alapvetően a véletlen műve volt. Dániában hagyomány, hogy a bankok meghívják az ügyfeleiket sportrendezvényekre, például futballmeccsekre, úszóversenyekre. A családom bankja a motorozást támogatta, így elhívtak bennünket egy salakmotoros eseményre. A bátyám 13 esztendős, én 10 éves voltam, s mindketten a motokrosszozást próbálgattuk akkoriban. A gázkezeléssel már jól bántunk, amikor megismerkedtünk a sportággal, s így indultunk el a speedway felé.

Milyen testvérek voltatok? Nagy volt a versenyszellem köztetek?

Születésem óta rivalizálok a bátyámmal, lévén az idősebb fiúval mindig meg kell küzdenie a fiatalabb testvérnek. Ennek megfelelően rivalizálás az életem a kezdetektől fogva. Nyilván ez a motorozásra is kihatott. De most már felnőttek vagyunk, megkomolyodtunk, tiszteljük egymást, ám a rivalizálás mindig ott van a háttérben.

Úgy tudom, annak a kézsérülésnek, aminek ma is látható jelei vannak, a testvérednek nincs köze, viszont a gyerekkorodhoz igen.

Jók az értesüléseid. Kétéves koromra datálható a baleset. Az édesapám autókereskedést vezetett, ahol volt egy gumiszerelő berendezés is. Addig tevékenykedtem körülötte, amíg ráléptem a pedálra, ami működésbe hozta a gépet, s megcsonkolta az ujjaimat. Annak a napnak akkor vége volt.

Mikor vált egyértelművé, hogy profi salakmotoros leszel? Volt más opció?

Alapvetően a bátyám volt a tehetségesebb, ezért a család az ő motorozását finanszírozta. Ezt teljes mértékben elfogadtam, de ennek ellenére úgy gondoltam, hogy előteremtek mindent saját magamnak, ami a salakmotorozáshoz kell, mivel – ahogy Dániában mondjuk – kenyeret akartam tenni az asztalra. Nem vártam soha semmilyen támogatást, egyedül akartam megcsinálni mindazt, amit végül elértem. Nem az volt az elsődleges célom, hogy ilyen sikereket érjek el és meggazdagodjak, hanem hogy egyszerűen megélhessek belőle.

A legnagyobb áttörést 2003 hozta el a számodra, akkor lettél először egyéni világbajnok. Az előző évben még 12. voltál a vébén, aztán jött a dobogó legfelső foka. Minek tulajdonítod ezt a hatalmas ugrást?

Egészen pontosan 2000-ben tűztem ki magam elé célként, hogy világbajnok szeretnék lenni. Először öt évben gondolkodtam, de aztán három év múlva, szinte egyik pillanatról a másikra ott találtam magam a legnagyobbak, Tomasz Gollob, Tony Rickardsson, Greg Hancock és a többiek között, akikre korábban felnéztem. Korábban nem voltam egy egyenletesen teljesítő versenyző, ezért nem lehettem sikeres. Ezen változtatni tudtam, s nem utolsó sorban volt egy remek szerelőcsapatom, amely hozzásegített a kiemelkedő eredményekhez. Már akkor is nagyon kemény voltam a szerelőimmel, de ők is tudták, hogy a közös célért dolgozunk. Ez egy olyan dolog, amit pénzért nem lehet megvenni.

Ezt követően négy évet kellett várni az újabb világbajnoki címedre, majd a következő esztendőben, 2008-ban dupláztál. Azt mondják, könnyebb megnyerni egy címet, mint utána azt megvédeni. Neked ez sikerült, így saját tapasztalatból válaszolhatsz: valóban így van?

Elismerem, az első világbajnoki címet nagyon megünnepeltük, mert kiemelkedő siker volt számomra és az egész csapatnak. A boldogság mellett tisztában voltam vele, hogy ezt az aranyérmet megvédeni még nehezebb lesz. Sőt, azt éreztem, hogy nem sikerül majd dupláznom. Úgyhogy elkönyveltem magamban, hogy a következő évben nem leszek újra világbajnok, de arról meg voltam győződve, hogy egyszer visszakerülök a csúcsra, s ezt türelmesen kivártam. Ennek megfelelően, 2007-ben és 2008-ban eljött az én időm, amikor duplázni tudtam. Borzasztóan nehéz volt az akkori ellenfelek ellen kiharcolni a világbajnoki címet. Nagyon kellett a győzelmekhez, hogy újra összeálljon a csapatom abban a formában, amivel képes vagyok nyerni. Elismerem, tényleg sokkal nehezebb megvédeni a címet, mint megszerezni, abból kifolyólag, hogy nem üldözöl valakit, hanem magadat kell legyőznöd ahhoz, hogy a legjobb maradhass.

Tizennyolc teljes évad után, 2018-ban elhagytad a Grand Prix-t. Információim szerint a promóterek szerettek volna visszacsábítani, de te nemet mondtál. Miért döntöttél így?

Igen, valóban így volt. Lehetőségem lett volna állandó szabadkártyára, hogy visszatérjek a legjobbak közé, de visszautasítottam. Akkoriban a csapatom szétesőben volt, nem láttam körülöttem azt a teamet, amit addig megszoktam, s akikre szükségem lett volna a nagy sikerekhez. Néha én emelem fel a csapatot, valamikor ők nyúlnak a hónom alá, így segítjük ki egymást. De ebben az időszakban azt éreztem, nem tudnánk egymást erősíteni, nekem kellett volna cipelnem mindent. Mindig úgy megyek ki a pályára – s ezt a nézők is tudják –, hogy 110 százalékot adok bele, annak ellenére is, hogy ez sokaknak nem tetszik. Ugyanezt a hozzáállást vártam volna el a csapatomtól, de ez nem volt meg. Ráadásul a szponzori háttér sem volt megfelelő ahhoz, hogy vissza tudjak térni az élmezőnybe. Mert csakis akkor lett volna értelme újra elindulni a Grand Prix-ban, ha az elsők között tudok lenni. Annak nem láttam értelmét, hogy csak motorozgassak a GP-ben, mert ha visszatérek, akkor 110 százalékot nyújtva, a legelsők között akartam versenyezni. Ehhez viszont nem voltak adottak a feltételek.

Kik voltak a legnagyobb riválisaid a pályafutásod során? Kiket tisztelsz a legjobban?

Tíz fantasztikus évet töltöttem el a pályán többek között Rickardsson, Gollob és Jason Crump mellett. Nagyon-nagyon tiszteltem őket, de ők voltak azok, akiket le kellett győznöm. Úgy gondolom, az évek alatt egy hatalmas tisztelet alakult ki egymás iránt ezekkel a versenyzőkkel. Ennek egyik jele, hogy amikor eltört a gerincem, a csípőm, vagy éppen kineveztek a dán válogatott élére, akkor az előbb említett versenyzők üzenetben fejezték ki együttérzésüket, illetve gratuláltak. Sőt, akár hiszitek, akár nem, még Hancock is írt nekem!

Mennyire fogadtad meg a szerelőcsapatod tanácsait?

Szerintem hatalmas tisztelet van köztünk, s ezt oda-vissza értem. Én nem lehetnék itt a csapatom nélkül, de ők sem lennének ezen a szinten nélkülem. Nyilván én húzom a csapatot, de nagyon fontos a jó légkör. Lehet, sokak számára hihetetlen, de jó hangulat szokott uralkodni nálunk. De most őszintén: ki ne szeretne egy olyan csapatban dolgozni, ahol a versenyző 110 százalékot nyújt, és mindenáron a győzelemre hajt? Én leginkább ezzel tudom motiválni a szerelőimet! Szeretnék egy pár szót mondani az egykori szerelőmről, Luigiról (Baráth Lajos – a szerző). Amikor régen együtt dolgoztunk a Grand Prix-ban és a lengyel ligában, akkor az éjszakai utazások során hatalmas sztorik alakultak ki. Nagyon tisztelem őt, örökre emlékezni fogok arra, hogy nagyon jókat beszélgettünk, s a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

Örök vitatéma, hogy egy sikerben mennyi szerepe van a versenyzőnek, illetve a motornak. Neked erről mi a véleményed?

Valóban nehéz kérdés, de szerintem 50-50 százalék. Hiába van egy jó motor, ha az amúgy fitt, ráadásul megfelelően felkészült versenyző fejben nincs ott. És hiába tud 110 százalékot nyújtani egy pilóta, ha a motor nincs mellette. Egy jó motorral ugyan pontokat szerezhetsz, de nagy sikereket nem lehet elérni. Ennek a csomagnak kell összeállnia, hogy igazán jó legyen az eredmény.

Több mint húsz éve versenyzel a salakmotorozás legmagasabb szintjén. Számodra mi a legnehezebb abban, hogy élsportoló vagy?

Mindenekelőtt a legfontosabb motiváció, hogy szeretem a sportot. Ez az, ami mindenen átvisz. Talán hihetetlen, de nem a pénzért csinálom. Azt hiszem, látható, hogy már nincs szükségem arra, hogy még több pénzt csináljak a sportból. Csakis a sport szeretete motivál. Még van mit letennem az asztalra, vannak olyanok, akiket le kell győznöm, s ez késztet arra, hogy motorozzam. Ezzel tudtam meggyőzni magam a sérülésem után, hogy folytatnom kell. Szeretnék még egy kicsit adni, szórakoztatni azokat az embereket, akik kíváncsiak rám, úgymond fizetik a számláimat.

Ebben a válaszban már lényegében majdnem meg is van a következő kérdésemre a reflektálás, ugyanis a győzelmek mellett nagyon sok sérülés is övezte a karriered. A betegágyon fekve, fájdalmak közepette sosem gondoltál arra, hogy abbahagyd?

Nem igazán, mert mindig versenyezni akartam. A legutóbbi, tavalyi sérülésem volt a legsúlyosabb, legfájdalmasabb a karrierem során. Öt hónapot töltöttem a pokolban, de egy percig sem gondoltam, hogy abbahagyom. Egy-két órával a sérülés után már tudtam, folytatni fogom, csak az volt a kérdés, hogy mikor.

Következzen egy megkerülhetetlen téma veled kapcsolatban: sokak szerint két személyiséged van, a civil ember, aki abszolút barátságos, tök jó fej, viszont, ha felveszed a bukósisakot, teljesen megváltozol és agresszívvá válsz. Te is így érzed belülről?

Igen, és szeretek ilyen lenni. A korábban már említett 110 százalék itt is érvényesül. Soha nem az a célom, hogy bárki megsérüljön, de még egy gumit sem tudnék megvásárolni, ha nem a maximumot, vagy annál is többet nyújtanék. És ehhez az kell, hogy elmenjek a határokig, a végsőkig. Természetesen nem az a cél, hogy bárkinek problémát vagy kárt okozzak, de elmegyek addig a pontig, amíg a szükségét érzem. De ahogy vége a versenynek, minden ellenfelem társaságában jól érzem magam. Ahhoz, hogy mindenki értse, honnan jön ez a mentalitás, szeretnék elmondani valamit. A profi karrierem első két évében, a repülőtereken aludtam, hogy a szálláson megspórolt pénzen új gumit tudjak venni a következő versenyemre, amivel eredményesebb lehessek, s fenn tudjam tartani magam, valamint előrébb tudjak lépni.

Mi hajt, a győzelem, vagy az, hogy ne verjenek meg?

Szeretek nyerni, de nem félek attól, hogy kikapok. Ha valaki fél a vereségtől, az rossz mentális állapotba kerül. Ez nem jó irány. Én imádok nyerni, de nem szeretek kikapni.

Ilyen mentalitással érdekes lehet a kérdés: ha otthon játszotok, a gyermekeidet hagyod nyerni?

Természetesen nem! A családi életünket bemutató reality show-ban látható, hogy kiabálunk egymással a gyerekekkel. De senki se negatív dolgokra gondoljon, hanem jópofa veszekedésekre.

Nehéz lenne felsorolni azon versenyzőket, akikkel konfliktusod volt a pályán, talán egyszerűbb lenne kideríteni, hogy kikkel nem. Ezek a balhék sosem gondolkoztattak el, hogy valamit másként kellene csinálnod?

Azt sem tudom, miről beszélsz! (Nevet – a szerző.) Komolyra fordítva a szót, ezek a konfliktusok onnan erednek, hogy mindenki nyerni akar. És ez természetes a számomra. Akikkel az évek folyamán nagy csatákat vívtam, például Rickardsonnal, Gollobbal, Crumppal és Hancockkal, a mai napig tartjuk a kapcsolatot, azaz tiszteljük egymást, annak ellenére, hogy anno mik történtek a pályán. Én ilyen vagyok, ha más lennék, akkor most nem ülnénk itt. Szerintem ez kell ahhoz, hogy valaki igazi karakter legyen. Erre szüksége van a sportágnak, de ez a jelenleg sajnos napjainkban hiányzik a speedway-ből. A mai srácokat nem öleli át ez az atmoszféra, nincsenek hasonló karakterek.

Szerinted mi lehet ennek az oka?

Ez egy új generáció, sokkal kedvesebbek, udvariasabbak egymással az emberek, talán ebben gyökerezhet a különbség. Érdemes kiemelni Bartosz Zmarzlikot, akit olyannak látunk, mint Hancockot, hiszen mindig kedves és állandóan mosolyog, viszont egy rendkívül kemény versenyző a pályán. A többiek pedig hülyék, mert hagyják, hogy menjen. De ettől függetlenül kedvelem, mert nagyon jó pilóta, viszont olyan, mintha leplezne valamit az állandó kedvességével. Igazából Zmarzlikra mondhatjuk, hogy egy karakter.

Vannak barátaid a salakmotorosok között?

Barát? (Nevet – a szerző.) A versenyzőtársak között lehetnek haverjaid, de barátaid nem! A barátodat nem borítod fel az egyenes végén, amikor 120-szal fordultok, hanem megöleled és szereted. A versenyzőnek a civil életben vannak barátai.

Vannak versenypályák, ahol nem tartozol a közönségkedvencek közé, s ezt tudtodra is adják a nézők. Ez mennyire zavar?

Egyáltalán nem zavar. Abban a klubban, ahol megfordultam a pályafutásom során, mindenhol tisztelet övez, mert ahova mentem, a munkámat 110 százalékosan végeztem el. Ezáltal minden egykori csapatommal tökéletes a viszonyom. A szurkolókkal kapcsolatban azt érzékeltem, hogy mindenki ki akarta engedni a gőzt; az, aki a lelátón üvöltött, az két óra múlva az étteremben aláírást kért tőlem a kisfiának. Hála istennek, ez a sportág egy nagyon jó közönséggel van megáldva. Nem olyan, mint a futball, ahol, ha a meccs után meglát az ellenfél közönsége az utcán, akkor bántana, vagy köpködne, hanem bármelyik városban nyugodtan lehet sétálni, mert kedvelnek.

Azt nyilatkoztad az egyik lengyel honlapnak, nem tartod kizártnak, hogy 50 évesen is versenyezz. Mi akadályozhat meg ebben?

A sérülések. Nagyon szeretném az 50-et versenyzőként elérni, s ehhez az kell, hogy elkerüljenek a sérülések. Nagyon könnyű sérülést szenvedni, de egy bukás után felállni és elgyalogolni szintén egyszerű lehet. Utóbbihoz az szükségeltetik, hogy jó formában legyél, kiváló erőnléted legyen. Éppen ezért figyelek oda az egészségemre, a fizikai állóképességemre. Ebbe nagyon sok munkát teszek bele.

Bármikor is hagyod abba, úgy tűnik, lesz, aki továbbviszi a családi hagyományt, hiszen unokaöcséd, Bastian ígéretes tehetség, ráadásul a 10 éves fiadat, Mikkelt is láthattuk már kismotorral a salakon. Milyen jövőt jósolsz nekik?

Azt szeretném, hogy a fiam futballozzon, de Mikkel nagyon élvezi a motorozást, így támogatom. Viszont azt nem akarom segíteni, hogy Mikkel azért motorozzon, amit én elértem. Nagyon nehéz munka volt eddig a szintig eljutnom, s nem feltétlenül akarom, hogy ezen ő átmenjen. Azt támogatom, hogy a saját ambíciója miatt motorozzon, s ne az én nyomdokaimban lépkedjen. Bastian lényegében már az én szárnyaim alatt motorozik a válogatottban, valóban tehetséges srác.

A tavalyi év végén megválasztottak a dán válogatott vezetőedzőjének. Honnan jött az ötlet, hogy jelentkezz erre a pozícióra?

Senki mást nem tudtam volna elképzelni a válogatott élén. Ezen a kijelentésemen a szövetség vezetői is mosolyogtak, viszont azzal tudtam bizonyítani az igazamat, hogy én voltam az utolsó dán világbajnok. S ez olyan régen volt már, hogy éppen ideje lenne egy új dán világbajnoki címnek. Úgy érzem, van még mit mutatnom a versenyzőknek, s azt érzem, övez még annyi tisztelet, hogy át is tudjam adni nekik a tudásomat. Lehet, hogy a pályán üvöltözöm velük, de megcsinálják, amit kérek, s a nap végén tisztelnek. Azzal a háttérrel, munkamorállal és tudással, amivel rendelkezem, hozzásegíthetem a válogatottat a sikerhez.

Az elődöd, a négyszeres egyéni világbajnok Hans Nielsen azt mondta, hogy a dán válogatott irányítása teljes munkaidős állás, így meglepte, hogy te versenyzés mellett akarod csinálni.

Ki az a Hans Nielsen? (Nevet – a szerző.) Mindig is a kihívások éltettek, ebben a feladatban is ez tetszik. Keveset alszom, ezért ráérek, van időm ezen a munkán gondolkozni. A segítőmmel, Henrik Möllerrel nagyon jól tudunk együtt dolgozni, jó csapatot alkotunk. Vannak elképzeléseim, s amíg ezzel a témával fekszem és kelek, addig van mit kezdeni a helyzettel.

Maximalista vagy, ennek fényében mivel lennél elégedett a dán válogatott edzőjeként?

A legfontosabb számomra a tisztelet, s ez elvárás a versenyzőim felé. Mindenkitől azt várom, hogy beletegye azt a mennyiségű munkát, amit szükséges elvégezni a siker érdekében. Nem emelhetek fel mindenkit, a versenyzőket saját magukat kell felépíteniük, s utána tudok én is segíteni nekik. És ebben az esetben teljesen mindegy, hogy idősebb vagy fiatal versenyzőről van szó. Őszintén beszélek mindenkivel, s ugyanezt várom el a srácoktól is, azaz ne legyenek mellébeszélések. Az edzősködés ugyanaz, mint a gyerek- vagy állatnevelés: amit adsz, azt kapod vissza.

Most hagyjuk el a salakpályákat, s térjünk át a celebritások világba. Bár hazánkban nem látható, de a világ több országában óriási népszerűségnek örvend a Team Pedersen reality show a Discovery + csatornán. Sokat gondolkoztál azon, hogy a nagyközönség elé tárd a családod mindennapjait?

A legfontosabb leszögezni, hogy az egész családunk átlagos emberekből áll, nincs semmi különleges bennünk. S igazából ezt mutatjuk meg. Csodálkoznak az emberek, hogy ugyanazt csináljuk, amit ők, például a nap végén mi is vitatkozunk a gyerekekkel, ugyanúgy, mint bármelyik más család. Őszinte vagyok magamhoz és mindenki máshoz is, amit az emberek látnak a show-ban, az én vagyok, illetve a mi családunk. Ha elkezdenék szerepet játszani, azon a nézők egyből átlátnának. Szerintem nagyon fontos, hogy önmagam legyek, s ezt tanítom a gyerekeimnek is. Külön öröm számomra, hogy a gyerekek a teljesen természetes életüket élik a kamerák előtt. A Canal + is készít velem egy műsort, de ez az adás inkább a sportot mutatja be rajtam keresztül. A készítők elmondták, nagyon kevés versenyző nyitott arra, hogy megmutassa az életét, de én fontosnak tartom, hogy az emberek lássák a sportágunk egy másik oldalát is.

Elgondolkoztató, hogy egyszerre két realityt is forgatnak veled. Szerinted van olyan versenyző, aki ugyanígy alkalmas lenne főszereplőnek? Kit tudnál ajánlani?

Szerintem Tai Woffinddel egy nagyon jó műsort lehetne készíteni; kellően őszinte srác ahhoz, hogy érdekes legyen.

Milyen emlékekkel távozol Debrecenből?

Debrecen és a SpeedWolf mindig megmarad az emlékezetemben, ugyanis életem legmeghatározóbb sérülését követően 277 nappal itt ültem újra motorra.

Látsz esélyt arra, hogy versenyen is láthatunk majd a Perényi Pál Salakmotor Stadionban?

Tíz évvel ezelőtt Angliában megtanultam, hogy soha ne mondd azt, hogy soha. Akkor azt gondoltam, hogy többé nem térek vissza a brit ligába versenyezni, ám most úgy néz ki, hogy mégis motorozni fogok a Peterborough Panthers színeiben. Nagyon szeretném és megtiszteltetés lenne a számomra, ha össze tudnánk hozni egy nyári versenyt Debrecenben, ahol elindulhatnék. 

Boros Norbert