Hajdú Zoltán: kockázat nélkül nincs siker

Hajdú Zoltán a debreceni aranygeneráció alapembere, a nyolcvanas évek honi salakmotorozásának egyik legnagyobb klasszisa. Pályafutását számtalan dicsőség koronázta, ám sérülésekből is kijutott neki bőven, mert, ahogy fogalmazott: „kockázat nélkül nincs siker”. Sok szurkoló egykori kedvence alig-alig ad interjút, hosszú évek óta tartó csendet tört meg a Salakszórók podcastjának kedvéért. A műsorban mesélt többek között arról, miként robbant be a magyar és nemzetközi salakos életbe, miért érzi azt, hogy megmutatta a siker receptjét a pályatársaknak, illetve mi állt annak a hátterében, hogy Miskolcra igazolt, s utólag megbánta-e ezt a döntését. Hajdú felelevenítette, hogy a lengyelországi Opoléban megtudta, milyen egy sztár élete, s azt is elárulta, hogyan lett belőle Cigány, valamint beszélt arról, igazából barátja vagy ellenfele volt Adorján Zoltán. Az alakulhatott volna másként című beszélgetés hamar népszerű lett a salakos társadalom körében, a podcast – pár hét alatt – az egyik leghallgatottabb adás lett a platformon.

Bár sokan azt hihették, hogy Hajdú Zoltán tősgyökeres debreceni, kis nyomozás után kiderült, nem így van. – A szüleim Bökönyben éltek, ami akkor egy kis falunak számított, kórház Nyíregyházán volt a legközelebb, így ott születtem. Aztán hétéves koromig Bökönyben éltünk, s után költöztünk Debrecenbe – mesélte Hajdú, majd kitért arra, hogyan ismerkedett meg a salakmotorozással. – Édesapámmal még Bökönyből jártunk be versenyekre a Nagyerdei Stadionba, ezáltal korán megszerettette velem a sportágat. Nagyon megtetszett, s tizenkét éves koromban lett egy kismotorom. Egy igazi csotrogány volt, rengeteget kínlódtam vele. Abban az időben nem hordtuk szerelőhöz a motorokat, magunk bütyköltünk: nem egyszer megesett, hogy szereltem egy napig, aztán mentem vele öt métert az udvaron. De olyan is volt, hogy beindult, egy ideig működött, aztán visszafelé már tolnom kellett. Emellett továbbra is jártunk versenyekre, így megtudtam, hogy a Debreceni Volán tehetségkutatót szervezett 1977. augusztus 20-ára. Akkor egy Verhovina 4-esem volt, s a kiírás értelmében 50 köbcentis motorokkal lehetett indulni. De már akkor is járt az agyam, kimentem egy MÉH-telepre, s szereztem egy Simson-blokkot, amit belebarkácsoltam a vázba. Ám nem csak én próbáltam kijátszani a szabályokat, Zotykó (Adorján – szerző.) is „okoskodott”, kettőnknek volt ilyen „tuningolt” motorja, így a többiek a fasorban sem voltak. Zoli faterja kitalálta, hogy egy nagyobb méretű kereket rakott be a motorba, ezáltal ő lett a gyorsabb. Zoli nyert, én lettem a második azon a tehetségkutatón, így lehetőségem nyílt edzésekre járnom.

Így indult Hajdú Zoltán karrierje 1977-ben, s nagyon hamar jöttek a kiemelkedő eredmények. 1979-ben már a felnőtt magyar bajnokságban harmadik, ’80-ban második, '81-ben harmadik helyen végzett egyéniben, viszont párosban és csapatban aranyérmet szerzett, illetve megnyerte a Debrecen Nagydíjat, amivel nagyon sokáig a megmérettetés legfiatalabb győztese volt. Mindezt mindössze 20 évesen érte el. Aztán jött a még nagyobb siker: 1982-ben egyéni magyar bajnok lett! De nemcsak a magyar élvonalba robbant be, hanem a nemzetközi hadszíntéren is bizonyított: a pockingi junior világbajnoki döntőben a hatodik helyet szerezte meg, ami akkoriban a legjobb magyar eredménynek számított. Emellett győzelmet ünnepelhetett a murecki Aranysisakon, a zsarnovicai Bányászsisakon, valamint a szegedi Taurus Kupán. Óriási sikert ért el azzal, hogy a kétfordulós, Amszterdamban és Hágában megrendezett Holland Grand Prix-n a dobogó legfelső fokára állhatott, megelőzve többek között a kor legjelentősebb holland versenyzőjét, Henny Kroezét, valamint a világbajnoki bronzérmes ausztrált, Phil Crumpot (a későbbi háromszoros egyéni világbajnok Jason Crump apját.). – Valóban gyorsan kezdtek jönni az eredmények, ami azt mutatta a számomra, hogy volt tehetségem a sportághoz, ami akarattal párosult, illetve azzal, hogy amit az edzőm, illetve az öreg motorosok mondtak, azt mindig megfogadtam. Mondjuk a rutinos versenyzőknek nem annyira tetszett, hogy a fiatalok eleinte az edzéseken, majd a versenyeken is legyőzték őket. Ráadásul az edzők és a klubvezetés is látta bennünk a tehetséget, így jobban segítettek bennünket. Idővel mi kaptuk az új alkatrészeket és gumikat, ami nem tetszett az öregeknek, s ez konfliktushelyzetet szült. Papukát (Perényi Pál – a szerző.) többször is támadták emiatt, de ő kiállt mellettünk, mi pedig szállítottuk az eredményeket. A sikerek mellett a különböző sérülések, törések is jöttek becsülettel, de ezek nem gátoltak, sokkal inkább spannoltak, hogy még jobb legyek. Amikor a saját hibámból estem el, az annyira feltuningolt, hogy addig gyakoroltam, amíg ki nem köszörültem a hibát, s tökéletes nem lett az adott technika. A sikerek nem szálltak a fejembe, gyorsan túltettem magam rajtuk, el kellett felejteni, s már a következő versenyre gondoltam – mesélte a kezdetekről.

A sikeres kezdést hasonló folytatás követte, hiszen az 1982-es bajnoki aranyérem mellett öt ezüst (80, 83, 84, 90, 92), valamint két bronz (79, 81) medál díszíti Hajdú éremkollekcióját. – A bajnoki cím annyit jelentett anno, hogy te voltál a király! S az, hogy én nagyon korán megszereztem a bajnoki aranyat, ezáltal nehéz volt a folytatás. Magyar bajnokként már mindenki engem figyelt, valamennyi rivális engem akart megverni. Van az a mondás, hogy egy címet könnyebb megszerezni, mint megvédeni – ezt a saját bőrömön tapasztaltam. Ráadásul már nemcsak a versenyzőtársak, hanem a bírók is jobban figyeltek rám. Zsarnovicán megnyertem az Aranysisakot, a következő évben szintén meghívást kaptam a viadalra, s hiába esett az eső, az én starthelyemet akkor is fellocsolták. Itthon főleg a nagy rivális Miskolc pályáján váltam célponttá, rendszeresen nyírtak a vezetőbírók. Történt egyszer, hogy Sziráczki Pistit megelőztem, aki elesett. A miskolciak győzködték a vezetőbírót, hogy engem kell kizárnia, mert máskülönben Sziri nem lehet bajnok. Persze én lettem a bukás okozója, ki is zártak, pedig a mai napig állítom, hogy nem értem hozzá! Ugyancsak Miskolcon történt, hogy a verseny után a rendőrök fél óráig őriztek a bungalóban, mert a szurkolók, sőt még a mentős is meg akartak verni. Bár eleinte szerettem volna megszerezni a második bajnoki aranyérmemet, idővel lemondtam róla. Egy debreceni eset után döntöttem el, hogy nem foglalkozok a magyar bajnoksággal. Adorján Zoli belém jött hátulról, elestünk. Nem zártak ki bennünket, ám akadt egy kis gond a motorommal, ki kellett vonszolni a pályáról. A szerelőim még húzták ki a motort a salakról, amikor a vezetőbíró elindított a két percet, így természetesen nem tudtam elindulni a megismételt futamban. Ez a bírói döntés azt jelentette a számomra, hogy felesleges küzdenem a bajnoki címért, ezért nem is akartam indulni többet az országos bajnokságon – persze ezt nem tehettem meg, de ekkor lemondtam a bajnoki arany utáni hajszáról – emlékezett vissza.

A korábban említett történetek fényében igencsak meglepetésként hatott, hogy 1988-ben Hajdú átigazolt az örök rivális Borsod Volán csapatához. – Nem mondom, hogy nem voltak félelmeim, többször megfordult a fejemben, hogy azok a miskolciak, akik rendszeresen szidtak, s meg akartak verni, vajon hogyan fogadnak? Mint utóbb kiderült, én voltam a cukorka, nyaltak-faltak. A miskolci csapattársak eleinte nem nagyon örültek az érkezésemnek, utána viszont megbarátkoztak a helyzettel, s talán meggyőztem őket arról, hogy nem vagyok az a nagyképű srác, akinek korábban képzeltek – mondta mosolyogva az egykori salakos, akit a váltás hátteréről kérdeztünk. – Nem szakmai, hanem családi ok miatt költöztem Miskolcra. Olyan helyzetbe került a magánéletem, hogy azt éreztem, ha nem váltok, akkor lejjebb fogok csúszni. Hogy mit ajánlott a miskolci klub? Nagyobb fizetést és lakást. A bérem rendben volt, viszont a lakást azóta is kapom, mert még mindig nem tudták kiutalni. Az ígéret az mindig megvolt rá, hogy intézik, viszont albérletben laktam, amit egészen a rendszerváltásig fizetett a klub, utána ugyanis jött egy olyan elnök, aki a focit támogatta, én pedig kiestem a kosárból.

Hajdú és Adorján sportkarrierje lényegében párhuzamosan futott a kezdetektől. Adorján életrajzi könyvében, A Bajnokban úgy fogalmazott, versenyszezonban több időt töltöttek együtt, mint a saját barátnőikkel. Adódik a kérdés, barátok vagy inkább ellenfelek voltak a hosszú évek során? – Szerintem mindkettő. A magánéletben is sokat voltunk együtt, rengeteget viccelődtünk, szórakoztunk, mindig számíthattunk egymásra. Viszont ha bementünk a pályára, akkor természetesen keményen adtuk elő, de vigyáztunk egymásra. Szerintem a pályafutásom során egyszer sem borítottam fel, vagy csináltam olyat, ami miatt elesett volna Zoli. Mivel elég sokat párosoztunk, nagyon éreztük egymást a pályán. A szlovéniai Krskóban történt, hogy a páros világbajnoki selejtező egyik futama után szólt a vezetőbíró, hogy kicsit távolabb menjünk egymástól, mert őt idegesítette az a közelség, amiben végigmotoroztuk a négy kört. A páros motorozásban valóban nagyon jók voltunk, amit a sok gyakorlásnak köszönhettünk. De az egykerekezés is a mi nevünkhöz fűződik leginkább hazánkban. Pali bácsi volt, aki megtanította nekünk, ha az egyenesben megyünk, akkor a belső íven, hátul motorozó tegye át az első kerekét a társ hátsó kereke fölött a túloldalra. Sokat gyakoroltuk és megcsináltuk! Abban az időben a vezetőbíró veszélyes motorozásért még figyelmeztetett bennünket, amit nem igazán értettünk. De természetesen hiába próbáltak fegyelmezni, mi csak azért is csináltuk! Anno először az angol John Davist láttuk egykerekezni, és nagyon megtetszett nekünk. Lendván rendeztek Aranysisakot, ahol a verseny végére besötétedett, s mivel nem volt villanyfény, így felkapcsolták körbe a piros lámpákat, s megkérték Davist, hogy egykerekezéssel szórakoztassa a közönséget. Óriási sikert aratott, hatalmas tapsot kapott, mi meg csodálkoztunk, hogy otthon ezért bennünket kizárással fenyegetnek. A németországi Brémában történt a páros világbajnokságon, hogy az amerikaiakkal mentünk közös futamban. Nagyon erősek voltak az amcsik, megpróbáltuk meglepni őket, de nem tudtuk, nagyon elmentek tőlünk. Mi erre azt csináltuk, hogy az egyenesekben felemeltük egykerékre. Hatalmas tapsot kaptunk a közönségtől, persze a depóban a főnökök jól lehordtak bennünket. A verseny végén odajött hozzánk két srác, s meghívtak bennünket magukhoz egy hétre, s mindent álltak. A főnökeink ekkortól nem szóltak, ha egykerekeztünk a versenyeken. Persze azért ez egy veszélyes mutatvány, ami rosszul is elsülhet. Egy augusztus 20-ai verseny utolsó futama után a starttal szembeni egyenesben „parádéztam”, s óriásit estem. Erre nagyon emlékszem, mert akkor rendesen éreztem a bukást! Persze felálltam és lesöpörtem a ruhám, talán még integettem is a közönségnek, ám óriási fájdalmaim voltak.

A Hajdú–Adorján párharc mindig különleges pikantériával bírt, nem egyszer előfordult, hogy Hajdú formán kívül versenyzett egy adott viadalon, ám Adorjánt igencsak megizzasztotta, sőt nem egyszer legyőzte. – Zoli ellen mindig presztízskérdés volt versenyezni. Nem tagadom, több alkalommal volt rá példa, hogy kaptam külső motivációt. Ilyen volt egy gyulai bajnoki, ahol Zoli egyik szponzora azzal próbálta húzni az agyam, ha legyőzöm Adorjánt, akkor kapok egy blokkot. Aztán nem csak Zotykót vertem meg, hanem az egész versenyt megnyertem, viszont a blokkot még mindig veszi az a bizonyos szponzor. Aztán volt olyan is, hogy Miskolcon egy üveg viszkit ajánlottak fel Adorján skalpjáért. Akkoriban egy üveg viszki elég sok pénzbe került, ráadásul szerettem is. Mondjuk azt megkaptam, nem úgy, mint a blokkot. Ha nincsenek a felajánlások, akkor is odatettem volna magam Zoli ellen, de igazából jó motivációt jelentettek – mosolygott a már nem létező bajusza alatt.

Hajdú 1985-ben kiharcolta az egyéni világbajnokság kontinentális döntőjében való indulás jogát, ám ezt követően nem sikerült ezt a szintet túlteljesítenie. A hazai és nemzetközi sikerek megmaradtak, de a világversenyeken elmaradtak a jegyzett eredmények. – Valamiért nem adta a világbajnoki futamokon. Ha a nyolcvanas évekről beszélünk, akkor az lehetett a gond, hogy hiába kértünk különböző, speciális alkatrészeket, nekünk csak gyári motorjaink voltak, amik annyit tudtak, amennyit. Mire rájöttünk egy-egy megoldásra, ami előrébb vihetett volna, vége lett a versenynek. A rendszerváltás után, amikor úgymond profik lettünk, a saját pénzünkből azt vettünk, amit jónak láttunk, és jöttek is az eredmények. A lengyel ligában nem volt mese, muszáj volt a legjobbat nyújtani, mert ha gyengén szerepeltél, mást hívtak helyetted. Mivel ezt saját zsebből csináltuk, ebből éltünk, ezért nem lehetett hülyéskedni – elevenítette fel a múltat. A következő kérdés arra vonatkozott, hogy milyen érzés volt az, amikor a „nagy páros” másik tagja, azaz Adorján másokkal ért el páratlan eredményeket a világbajnokságon; először Kócsó Antallal lett kétszer hatodik a vébédöntőben, majd a magyar salakozás legkiemelkedőbb eredményét produkálva Tihanyival bronzérmet szerzett a páros világbajnokságon. – Ez akkor kezdődött, amikor Miskolcra költöztem, és kiestem a kosárból. Nem tagadom, nehéz volt megélni, hogy Zoli mással aratja le a babérokat. De idővel túlléptem rajta.

A szurkolók által örök igazságnak tartott mondás szerint, ha a remekül startoló, megfontoltabb Adorjánból, illetve a bevállalós Hajdúból gyúrtak volna egy motorost, akkor az világbajnoki dobogón végzett volna. De vajon miként gondolja ezt a tételt az egyik érintett? –  Valószínűleg így van. Zoli startból nagyon jól el tudott jönni, viszont nem kockáztatott annyit. Én sokkal többet bevállaltam, mondjuk többször is összetörtem magam. Úgy fogalmaznék, hogy kockázat nélkül nincs siker. Hogy megérte-e? Azt gondolom, ha nem reszkírozok annyit, akkor nem jönnek az eredmények. Nagyon fiatalon – ahogy te fogalmaztál – berobbantam a magyar élvonalba. Azokban az időkben képtelenség volt legyőzni Sziráczkit, nekem sikerült! Én tudtam először itthon tartani a Debrecen Nagydíjat, sokáig nekem volt a legjobb junior világbajnokságon elért eredményem a magyarok között. Ezzel a mentalitással, kockázatvállalással értem el a sikereket. Innentől kezdve a többieknek csak le kellett másolni azt, amit én megcsináltam – mondta határozottan.

Az egykoron – a kor divatjának megfelelően – dús bajuszt viselő vaspapucsos nemcsak Debrecenben és Miskolcon volt közönségkedvenc, Lengyelországban is nagy népszerűségre tett szert. Talán nem meglepő, de a szurkolók rajongása azért alakult ki, mert parádés eredményeket produkált a ligameccseken. Hajdú 1991-ben igazolt a Kolejarz Opole csapatához, mely gárda hivatalos honlapján így írnak a magyar salakszóróról: „Klubunk történetének egyik legjobb, hanem a legjobb külföldije. Ő az első külföldi játékos a történelemben, aki az opolei klubban pályára lépett. 1991-től kezdve 4 szezont töltött a Kolejarzban, mindig a csapat erőssége volt, többnyire kétszámjegyű eredményeket ért el. Összesen 47 bajnoki mérkőzésen lépett pályára, ezeken 541 pontot szerzett, a 4 éves pontátlaga 2,261 volt. Az Opole 50 éves jubileumi közönségszavazásán a szurkolók Zoltánt a második helyre rangsorolták a klub külföldi versenyzőinek megítélésében. 1995-ben váltott és szerződést írt alá a lódzi csapattal, ahol az egyéni amerikai világbajnok Sam Ermolenkóval alkották a légiós párost.”

– Mintha igaz sem lett volna! Nem volt egyszerű bekerülni, hiszen akkor indult a profi liga Lengyelországban, és a világ összes salakmotorosa oda akart igazolni. Emlékszem, Magyarországról szinte már mindenki leigazolt valahova, amikor az Opole vezetése értem jött Miskolcra. Marian Spychala egyeztetett a miskolci elnökkel, hogy Opoléba igazolhassak. Így jött létre a szerződés, s én az első meccsemen bemutatkoztam: maximum, vagy ahhoz közeli pontszámmal végeztem. A verseny után mentem a mikrobuszhoz, illetve mentem volna, ugyanis a lábam nem érte a földet, mivel a szurkolók dobáltak, illetve a vállukon vittek. Majdnem egy órába telt, mire kijutottam a kocsimhoz. Akkor megtanultam, hogy amíg el nem tűnnek a nézők, addig nem szabad a depóból kimenni. Ilyen rajongásra csak a lengyelek képesek. Ha futott a szekér, te voltál a császár, ellenben, ha nem hoztad az eredményt, akkor pillanatok alatt ellened fordultak. Mivel az Opoléban nem voltak túl erős versenyzőtársak, így rendre nekem kellett az ellenfelek sztárjaival mennem, ezáltal szinte valamennyi versenyem izgalmas, emlékezetes volt. Aztán átigazoltam Lódzba, ahol az amerikai világbajnok, Sam Ermolenko volt a csapattársam. Versenyenként csak az egyikünk indulhatott, így ha nem hibázott, akkor otthon ültem. Sajnos elég jól ment neki, ezért kevés lehetőséget kaptam. Mivel ebből, azaz a versenyzésből éltem, így meguntam a helyzetet, és 1995-ben abbahagytam a motorozást a lengyel ligában.

A remek motorost nem kerülték el a súlyos sérülések a karrierje végén sem. 1996-ban a terenzanói világbajnoki selejtezőn gerincsérülést szenvedett az akkor már gyulai színekben szereplő salakos, s azt a szezont ki kellett hagynia. Akkor már azt rebesgették, hogy Hajdú többé nem ül motorra, ám a következő idényt még elkezdte, de nem fejezte be. – A sérülés mellett volt egy technikai váltás, ami nagyban befolyásolta a pályafutásomat. Akkor vezették be a fekvő blokkokat, ami kívülről ugyanúgy nézett ki, mint az álló, de sokkal többet tudott. És természetesen drágább volt, mint a régi. Abban az időben nekem kellett volna körülbelül 2 millió forint – ami manapság sem kis pénz –, hogy versenyezhessem. Megpróbáltam szponzorokat keresni, ami elég nyűgös volt, s elgondolkoztam rajta, hogyha befektetek ennyi pénzt – ami ráadásul még nem is volt meg –, utána jön esetleg egy-két bukás, amikkel összetöröm magam, akkor hogyan keresem meg a motor árát? Nem lettem milliomos a sportból, de koldussá sem akartam válni. Ráadásul ismét jött egy magánéletbeli probléma, s ekkor döntöttem úgy, hogy vége! – mondta Hajdú.

A szurkolók szinte egyöntetű véleménye, hogy a sok siker ellenére Hajdúban sokkal több volt, mint amit végül elért. – Vélhetően így van. Ha nincsenek a magánéletbeli gondok, bajok, talán másként alakulhatott volna. Utólag visszagondolva, nem volt jó döntés, hogy Miskolcra igazoltam. S ezt nemcsak a motorozás miatt mondom. Az egy dolog, hogy Adorján mással érte el a páros világbajnoki sikereket, de a Miskolcon töltött hat év alatt rengeteg barátot, ismerőst vesztettem el. A mai napig szidom magam, hogy azok az emberek, akik régen fontosak voltak számomra, nem tudom, hol vannak, merre vannak. Ha gondom, bajom van, nincs kihez fordulnom. Hiába látom, hogy az egykori haverból boltvezető, igazgató lett, azokat a köröket elbuktam. De visszatérve a versenyzéshez, azt mondom, amikor profikká váltunk, például egy Adorjánnak könnyebb dolga volt, mint nekem. Zoli kapott mikrobuszt, nekem meg kellett vennem, hogy mehessek lengyel ligázni, így rögtön mínusz 600 ezer forinttal kezdtem, ami anno nem kis pénz volt – fogalmazott.

Bár már csak a salakpályák környékén hallani és csak az idősebbek becézik így, kiderült, miért szólítják Cigánynak a főhősünket. – Az öreg motorosok azért ragasztották rám ezt a becenevet, mert én mindig törtem a fejem valamin. Állandóan furfangoskodtam, azon töretem a fejem, hogy valamit hogyan lehet másként, vagy jobban csinálni, persze hatalmas röhögést kiváltva. Például robbantgatni nagyon szerettem. Tacsu (Támcsu Antal – a szerző.) egyszer egy tejes zacskó robbantott fel. Na, kitaláltam, hogy ez így nem jó, én nagyobbat robbantok! Vagy nagyobb zacskót szereztem, vagy sok kis zacskót kötöttem össze, ami úgy szólt, mint a géppisztoly. Idővel már ez sem volt elég, utána a busz kerekének a belsőjét röpítettem az égbe. Azért nagyon kikaptam, mert a robbanás miatt az elnökünk, Piroska Pista bácsi leesett a létráról a kazánházban. Volt, hogy az akkoriban itt állomásozó szovjetek kijöttek a pályára, hogy kiderítsék, mi történt. Természetesen a büntetések nem maradtak el: megvonták a kalóriapénzemet. Talán ezért sem híztam el! – nevetett a régi emlékeket felidézve.

A két évtizedes sportkarriert követően a civil élet várt Hajdú Zoltánra. – Úgy gondolom, megtaláltam a számításaimat. Immár 23 éve van egy párom, akiben megtaláltam az igazi társat. A motorozást követően árnyékolástechnikával foglalkoztam, s ebben a szakmában dolgozom a mai napig. Egészségügyileg sajnos vannak gondok. Nagyjából 5-6 éve kaptam egy sztrókot, amiből kifolyólag van egy kis egyensúlyzavarom, zsibbad a lábam, kezem, s ez már nem is fog elmúlni. Igaz, hogy nem látják rajtam, ráadásul nem is hátráltat semmiben, mert már megtanultam vele élni. Éppen ezért például nem megyek a fa tetejére, vagy nem mászok fel a villanyfára – mondta somolyogva az exversenyző, akinek komoly döntést kellett meghoznia. – Amikor abbahagytam a versenyzést, akkor meghúztam egy vonalat. A dohányzásról is csak úgy lehet leszokni, ha leteszed és többé nem nyúlsz hozzá. Minden akaraterő kérdése. Évekig nem mentem a pálya közelébe, versenyekre sem jártam. Amikor megismertem a jelenlegi páromat, kiderült róla, hogy nagy szurkoló volt, már gyerekkorától kezdve járt versenyekre. Ő beszélt rá, hogy újra nézzek ki a pályára, s azóta rendszeresen megyünk edzésekre, versenyekre – mesélte a 61 esztendős exsportoló, aki mindig segít, ha a salakosoknak szükségük van rá. – Annak idején Tabaka Józsiék kértek fel, hogy dolgozzam a pályán. Ezt követően jött a váltás, s a SpeedWolf lett a stadion üzemeltetője. Miután évekig zetoroztam, locsoltam a pályát, nem titkoltam el a srácok elől, mit hogyan kell csinálni, szívesen megosztottam a tapasztalataimat – fogalmazott. Az augusztus 20-ai salakmotorversenyen volt egy új kezdeményezés, a Debrecen Nagydíj legendái program, ahova a korábbi nagydíj-győzteseket hívta meg a Speedwolf Debrecen. Az eseményen természetesen ott volt a kétszeres győztes Hajdú is, aki szemmel láthatóan nagyon élvezte, hogy találkozhatott a régi vetélytársakkal, szurkolókkal. – Valóban nagyon jól éreztem magam! Remek ötlet volt a SpeedWolftól, hogy megszervezték ezt az egészet, így összejöhetett a csapat. A fényképes autogramkártyákkal is megleptek bennünket, szóval nagyon tetszett az egész. Úgy látom, hála istennek, előre haladnak a dolgok Debrecenben, ha nem jött volna a Covid, akkor valószínű, hogy a fiatalabbakból is lettek volna olyanok, akik versenyképesek lehetnének mostanra. A közelmúltban voltam kint a pályán, láttam a két fiatalt, aki levizsgázott augusztus 20-án. Nagyon bizakodó vagyok, remélem, hamarosan lesznek olyan fiatal versenyzők, akik valóban nézőcsalogatók lesznek.

Boros Norbert