Mindenki szerette, mégis kivonult a sportból

„A nagy debreceni generáció harmadik tagja Bódi Laci volt, aki Hajdúnak pont az ellentéte volt, csendes, szerény. Lacikát egyszer láttam rettentő idegesnek, akkor annyit mondott, hogy „a cica rúgja meg!”. És ekkor szétvetette az ideg! Ez volt Lacika, akit mindenki szeretett. Nagyon jó fej gyerek volt, mindenkivel elhülyéskedett, senkit nem illetett rossz szóval. Külföldön is odáig voltak érte, a lengyel klubjában, a Krosno csapatánál szobrot akartak állítani neki a szurkolók.” Ezeket a sorokat Adorján Zoltán életrajzi könyvéből, a Bajnok című kötetből idéztük.

Bódi László igazi közönségkedvenc volt, ennek ellenére nagyon keveset lehetett hallani róla az elmúlt években, több mint két évtizede teljesen hátat fordított a sportágnak, csak elvétve adott interjút.

De most a Salakszórók podcastjával kivételt tett, s a beszélgetés igencsak megmozgatta a közvéleményt, hiszen pár hét alatt az egyik leghallgatottabb adás lett. Ebből az interjúból szemezgettünk.

Elfáradt, nem tudott megújulni

– Valóban kivételt tettem veled, mert igazából nem sok emberrel tartom a kapcsolatot, talán egy kicsit zárkózott vagyok. Tényleg örültem, hogy megkerestél, mert te voltál az az ember, aki a motorsportunknak megpróbált segíteni, minden aktuális témában ott voltál, jó volt olvasni, nézni a riportjaidat – kezdte a beszélgetést a 62 esztendős egykori válogatott salakmotoros, majd kitért arra is, miért szakított a sportággal. – Nehéz erről beszélnem, mert talán a belső problémáim miatt távolodtam el a salakmotorozástól.

Lényegében 1999-ben lezártam egy húszéves fejezetet az életemben. Akkor 39 éves voltam, és úgy éreztem, fizikálisan már nem vagyok az igazi.

Hobbiként elkezdtem teniszezni, s azon vettem észre magam, hogy az már jobban érdekelt, csábított, mint a motorozás. A másik ok az volt, hogy a motorsporthoz iszonyatosan sok pénz, emellett pedig erő és energia kellett. Úgy éreztem, ez így már sok, kezdtem elfáradni, nem tudtam megújulni, aktivizálni magam. Úgy gondoltam, itt az ideje szépen, csendben elbúcsúzni. Az életemben történtek olyan változások, amik miatt úgy éreztem, hogy ennyi volt a salakmotorozás, s innentől kezdve más életem lesz. Száznyolcvan fokot fordult az életem, elszakadtam a sportágtól.

Sokáig nem is jártam a pálya felé, aztán pár év elteltével kimentem egy versenyre, de nem éreztem azt a varázst, ami régebben körülvette ezt az egészet.

Alig voltak nézők a lelátókon és a minőséget sem éreztem a versenyben. Ezután már kedvem sem volt kijárni. Amíg a televízióban adtak salakmotort, addig néztem a Grand Prix-t, ám most már csak néha csípek el egy-egy viadalt a neten, de már nem ismerem a versenyzőket, egyedül Matej Zagart látom a régiek közül.

Óvatosan, de sikeresen

Bódi László fénykorában annak ellenére tudta tartani a lépést a magyar élvonallal, nevezetesen Adorjánnal és Tihanyival, hogy neki nem voltak komoly, tőkeerős támogatói. De vajon mi kellett ahhoz, hogy mégis borsot tudott törni a hazai riválisok orra alá, s nemzetközi szinten is letette a névjegyét? – Igen, ez az a probléma, ami nagyon megfogott. Nagyon jó indítást kaptunk a régi volános időkben. Az a korszak alapozta meg a jövőnket és az egész motorsportunk fejlődését, hiszen volt egy biztos hátterünk.

A kilencvenes évekig nagyon jó volt, el tudtunk jutni egy jó nemzetközi szintig. Utána viszont valóban nagyon kevés támogatóm volt, majdhogynem senki.

Amit kerestem a versenyen, azt a pénzt kellett visszaforgatnom a sportba, azaz motorra, olajra, szerelőre, egyszóval mindenre. Nem volt igazi anyagi hátterem, ha lett volna, nem tudom, mire lettem volna képes. Lehet, hogy sokkal többet akkor sem érek el, de elképzelhető, hogy ösztönzőleg hatott volna. Viszont így nagyon figyelnem kellett arra, hogy ne bukjak, ne törjem össze magam és a motoromat. Óvatosan kellett motoroznom, nagyon tudatosan spórolva, mindig a következő versenyt szem előtt tartva. Nem volt könnyű, de megoldottam – mosolyodott el a csapatban többszörös magyar bajnok salakszóró, akivel felidéztük a pályafutása legjelentősebb momentumait.

Gollob, Shirra, Sigalos

– A pályafutásomat 1979-ben kezdtem Debrecenben, majd 1983-ban bevonultam katonának (Szegedre – a szerző), s akkor indult el igazán a karrierem. Még abban az évben Bulgáriában részt vettem az Aranysisakon, megnyertem az első versenyt, a másodikon második lettem, majd a harmadikon buktam az első futamban. Az volt az első komolyabb bukfencem, a kilences háti csigolyám eltört. Bevallom, ez a sérülés fejben egy kicsit megfogott. Ez a bukás szeptember 13-án volt, végigpihentem a telet, s 84-ben óvatosabban kezdtem a szezont, viszont a következő évben már Európa-döntős lettem.

Úgy gondolom, az a bukás megtanított arra, hogy nem mindent egy lapra feltéve kell motorozni, hanem szépen, tudatosan.

A pockingi Eb-döntő után 1986-ban Aranysisak-győztes lettem, a páros és csapat országos bajnokságon pedig sorra gyűjtöttük az érmeket. Aztán 1988-ban ismét volt egy sérülésem: május 1-jén Debrecenben eltört a jobb alkarom, ami két nyaramat vett el. Kicsit elhamarkodtam a visszatérést az első műtét után, mert miután kivették a lemezt, elkezdtem a téli alapozást a fiúkkal, és egy játék közben összeütköztem valakivel, s újra eltört a kezem. 1990-ben úgy tértem vissza, hogy világbajnoki selejtezőn indultam Rovnóban. Ez azért emlékezetes, mert ott találkoztam először Tomasz Gollobbal. Akkor még nem ismertem, csak néztem, hogy ki ez a srác, aki így tud menni a palánk tövén? Csodálatos volt nézni. Meg is nyerte a versenyt, Igor Marko lett a második, én pedig a harmadik helyen végeztem. Amikor hazajöttem, a főnököm, Piroska Pista bácsi kérdezte, hogy ki az Gollob? „Én nem tudom, de iszonyatos, ahogy megy. Szerintem pár év múlva világbajnoki dobogós lesz” – válaszoltam neki, s igazam lett, hiszen végül elhódította a világbajnoki címet.

Testközelből követhettem a pályafutását, több versenyen is ellenfelek voltunk, s úgy érzem, valamilyen szinten szimpatizáltunk is egymással.

Arra is emlékszem, hogy a franciaországi Marmandéban világbajnoki selejtezőben mindkét Gollob, Tomasz és a testvére Jacek is ott volt, mindkettőjüket legyőzve 12 pontot szereztem. Következett 1993, amikor megnyertem a Debrecen Nagydíjat. Nagyon nagy dolog volt, hogy Adorjánt megvertem hazai pályán, ráadásul nem startból jöttem el neki, hanem megelőztem.

Úgy emlékszem, Zoli nem viselte jól, hogy megnyertem a versenyt, mert már talán a zuhanyzóból kerítették elő, hogy jöjjön az eredményhirdetésre.

Másnap Gyulán rendeztek versenyt, ahol hatan indultunk egy futamban, s veretlenül nyertem, ráadásul Zolit háromszor legyőztem. Akkor nagyon jó szezonom volt, utána viszont egyre nehezebbek évek következtek, mert jött a modernebb technika, átálltunk a fekvő motorokra. 1995-öt írtunk, amikor Hell Csabi nem tudott elmenni egy meghívásos versenyre Németországba, és én ugrottam be a helyére. Annyira jól ment a motorozás, hogy 14 pontot szereztem, s különfutamot mentem a dán Jesper B. Jensennel, akit az alapversenyben legyőztem. Az első helyért vívott csatát végül a dán nyerte, de nekem ez az eredmény is tökéletes volt, nagyon örültem a második helynek. Voltak még dél-afrikai túráim, amelyeket inkább nyaralásnak tekintettem, de ott is nyertem versenyeket, s akkor ismerkedtem meg a még kezdő Matej Ferjannal.

A folytatásban jöttek újabb bukások: Lengyelországban kulcscsonttörést szenvedtem, Ausztriában eltört a bordám, s ezek a sérülések visszavetettek.

Már nem voltam olyan harcias és kellően agresszív, óvatos duhaj lettem, megszelídültem. Aztán elérkezett 1999, amikor a befejezés mellett döntöttem – nosztalgiázott Bódi, aki még elmesélte, milyen felemelő érzés volt a páros világbajnokságon legyőzni az egyik idolját, az új-zélandi Mitch Shirrát. Emellett elmondta, hogy az amerikai Dennis Sigalos akkor lett a példaképe, amikor Szegeden látta motorozni, s a testalkata hasonlított az övéhez. – Fiatal, magas versenyző volt, úgy, mint én. A nyolcvanas években azt mondták, ez a kis emberek sportja, a magas embereknek ez nem való. Az öreg Tihanyi Sanyi bácsi mindig azt harsogta, hogy nem tudok helyezkedni a motoron, a lábamat sem tudom hova tenni. Aztán jött Sigalos, aki megmutatta, hogy ilyen testalkattal akár világbajnok is lehet az ember.

Krosno, a második otthon

Az egykoron a dús, sötét bajszáról híres motorost nemcsak Debrecenben, hanem Lengyelországban is nagyon kedvelték a szurkolók. A KKZ Krosno csapatában hat idényt húzott le, s amellett, hogy közönségkedvenc volt, a gárda történetének rekordere lett a futamgyőzelmek (203) tekintetében.

Ennek fényében nem véletlen, hogy az a hír járta, Bódinak szobrot akartak állítani a drukkerek.

– Krosnót a második otthonomnak tekinthetem, a lengyel ligában ott versenyeztem a legtöbbet, s valóban nagyon szerettem odajárni. Ott mindig megkaptam azt a nézőtérről, amire egy versenyző vágyhat: az a tapsvihar és üdvrivalgás, amit a bemutatáskor kaptam, a mai napig felejthetetlen élmény. Azt hiszem, ezzel jutalmazták azt, hogy mindig azt néztem, mi a legjobb a csapatnak.

Engem elsődlegesen nem az érdekelt, hogy első legyek, sokkal inkább arra figyeltem, ha kellett, segítsem a csapattársamat.

Nem egyéni, sokkal inkább csapatjátékos voltam, s ez nagyon tetszett a lengyeleknek, főleg a krosnóiaknak. A sikerek sem maradtak el, mert a meghívásos viadalokon rendre jól szerepeltem, több alkalommal megnyertem Krosno város nagydíját. Valóban imádtak a szurkolók, Subi mondta mindig, engem annyira szeretnek Krosnóban, hogy szobrot fognak avatni a tiszteletemre – nevetett Bódi, akinek a szemében csillogást lehetett látni az emlékek felidézése során. – Meghatnak, megérintenek ezek a dolgok, jólesik beszélni róluk, mert olyan élmények, amelyek már nem jönnek vissza az életembe.

Öröm volt ezeket a szituációkat átélni és most mesélni, mert manapság már csak az emlékekből élek.

Ettől függetlenül nem igazán szoktam nosztalgiázni – mondta, s elárulta, 2000 elején ült utoljára salakmotoron. – Nem hiányzik a motorozás. Érzem, hogy fizikailag és reflexben már nem vagyok olyan szinten, amire szükség lenne. Amikor ez a motor „begorombul”, akkor már nem lehet hibázni, mert összetörjük magunkat egy pillanat alatt. Hiába nem látszik rajtam, már nem olyan vagyok, mint rég – fogalmazott.

Sakk, foci és tenisz

Bódi igazi polihisztor volt a sport terén, hiszen a salakmotorozás mellett tehetsége volt a focihoz, a sakkhoz és a teniszhez is. – A mai napig teniszezem, a lakóhelyem csapatával, a Püspökladányi Tenisz Akadémia gárdájával a megyei bajnokságban játszunk, s úgy érzem, húzóembere vagyok a gárdának. Legutóbb megnyertük a bajnokságot.

Lehet, hogy a ladányiak inkább már teniszezőként ismernek, bár szerintem tisztában vannak a salakmotoros múltammal is.

A sakkot most már az interneten „nyomom”, igazán a schnell partikat szeretem. Jelenleg éppen azon gondolkozom, hogy a püspökladányi Arnóth Sándor emlékversenyen elindulok amatőr kategóriában – avatta be a podcast-hallgatókat a részletekbe Bódi, majd arról beszélt, mivel foglalkozik, hogyan él napjainkban. – Egy debreceni tartálygyártó cég raktárában dolgozom, fogadom az árut, targoncázom, rakodom. Jól érzem magam ebben a pozícióban.

Egészségügyileg sem panaszkodhatom, a rendszeres mozgással, azaz a teniszezéssel tartom karban magam. Persze az évek nem múlnak el nyomtalanul, a derekamat szoktam érezni.

1995-óta vagyok cukros, de ez igazából nem vetett vissza, ilyen szempontból sincs okom a panaszra – mondta, majd kérdésre válaszolva elárulta, hogy mindkét fia kipróbálta a salakmotorozást, de nem vonzotta őket a sportág. Pedig Lackó és Marci is jól motoroztak robogóval, de egyszerűen nem fogta meg őket a salakozás, így nem léptek az apjuk nyomdokaiba.

Zárszóként Bódi László megígérte, elgondolkozik azon a meghíváson, hogy augusztus 20-án a helyszínen tekintse meg a 47. Debrecen Nagydíjat.

Boros Norbert