Salakmotor

2022.06.20. 14:00

Subi úgy érzi, a helyén van!

Motor helyett most már traktorral és locsolókocsival köröz az oválpályán a világbajnoki bronzérmes salakos.

Forrás: Boros Norbert

Tihanyi Sándor a magyar salakmotorozás élő legendája. A SpeedWolf Debrecen színre lépésével újra a sportág vérkeringésébe került, igaz egészen más szerepkörben, mint ahogy eddig a szurkolók megszokhatták. A sokszoros magyar bajnok, páros világbajnoki bronzérmes versenyző jelenleg a Perényi Pál Salakmotor Stadion salakos ováljáért, illetve a SpeedWolf Juniors elnevezésű utánpótlás-nevelő program szakmai munkájáért felel. A Hajós Alfréd-díjjal is kitüntetett sportember a Salakszórók podcastjában mesélt múltról, jelenről és jövőről – ebből a beszélgetésből szemezgettünk.  

Az évek, meg a rutin

Milyen érzés, amikor olyan világklasszisok, mint Emil Sayfutdinov, Anders Thomsen vagy éppen Janusz Kolodziej dicsérik a munkáját? – hangzott el az első kérdés a műsorban. – Nagyon felemelő. Versenyző voltam, tudom, hogy milyen jó, illetve rossz pályán motorozni, ennek megfelelően megpróbálok mindent „kihozni” a pályából. Kezdem megtanulni, hogyan kell megcsinálni, mert legyünk őszinték, ez még mindig egy friss ovál, ismerkedni kell vele.

Jólesett, hogy ezek a sztárok – mert ők valóban azok – odajöttek, nem lenéztek, hogy én csak egy munkásember vagyok a pályán, hanem megköszönték a fáradozásaimat.

Mindhárman odajöttek hozzám, és személyesen fejezték ki tetszésüket. A pálya előkészítésénél nagyon sokat számít az a tapasztalat, az a harminc év, amit kint töltöttem a stadionban. Annak idején, még fiatal versenyzőként az edzőnk, Perényi Pál és a fater, aki szintén edző volt, ránk bízták a pálya készítését. Akkor elsajátítottuk, hogyan kell beforgatni a salakot, miként kell locsolni, például mikor kell elzárni a csapokat, hogy a két locsolás ne érjen össze. Nekünk ezt anno megtanították, s rengeteget dolgoztunk a salakon. Nagy hibának tartom, hogy a mai versenyzők ezt nem tudják. Amikor bemegyek a pályára a traktorral vagy a locsolóval, már a térkép ott van a fejemben: tudom, hol van gödör vagy felszakadás, s ezeken a helyekkel többet kell dolgozni, foglalkozni. A rutin így alakult ki, s most ez látszik meg a pálya minőségén – mondta Tihanyi.

Forrás: Boros Norbert

Amikor a Grand Prix-sztár Andres Thomsen Debrecenben edzett, akkor a külső szemlélőknek lerítt Subiról, hogy élvezte csinálni a pályát. – Amikor olyan motoros edz a pályán, aki élvezi, amit csinál, annak jó „alá dolgozni”. Thomsenen látszott, hogy a pálya minden egyes szegletét kipróbálta, és brutális tempót ment. Külön kérte, hogy a start utáni 30-40 métert szántsam fel, mert azt is ki akarta próbálni. Valóban öröm volt a munka.

Civil élet, motor nélkül

Tihanyi Sándor a SpeedWolf Debrecen csapatában a pályamesteri feladatokat látja el, amivel végre megtalálta a helyét a civil életben. Úgy érzi, most a helyén van az életben. – Amikor befejeztem az aktív pályafutásomat – ami után még ráhúztam hét évet hobbistaként –, nagyon nehéz volt munkát találnom.

Olyan válaszokat kaptam az elbeszélgetések során, hogy közel vagyok az öregkorhoz, sportoló voltál, nincs közöd az igazi civil élethez.

Nagyon nehéz volt elhelyezkednem, sok mindenbe belefogtam. Dolgoztam például Olaszországban, aztán többek között segédmunkásként egy klímás cégnél, legutóbb pedig benzinkutas voltam. Ekkor jött a felkérés Baráth Norbert részéről (a Perényi Pál Salakmotor Stadion üzemeltetője, a SpeedWolf Debrecen ügyvezetője – a szerző), akinek kellett egy olyan ember, aki beül a traktorba, beül a locsolókocsiba, meg tudja csinálni a pályát. Ekkor léptem be „ebbe a körbe”, s azóta azt érzem, megtaláltam a helyem. Remélem, nyugdíjig már kibírom! – mondta nevetve az 59 esztendős egyéni világbajnoki döntős salakos, aki elárulta, szánt szándékkal nem kísérti tovább a sorsot, azaz nem ül fel a salakmotorra. – Nem hiányzik a motorozás. De legyünk őszinték, nem is ülök fel a motorra. Tavaly történt, hogy vannak olyan hobbisták, akiknek segítek az edzéseken, s amikor beindítottam az egyikük motorját, mentem vele két kört, de gyorsan kijöttem vele a pályáról.

Éreztem, kezd zsiborogni a kezem, hogy nagyon jó lenne befordulni, s húzni, ahogy a csövön kifér, négy körön keresztül, de nem szabad megtennem.

Éppen ezért tartom a házam nappalijában a motorom, s nem is szeretem kihozni onnan, mert így nincs meg a kísértés, hogy felüljek rá – fogalmazott Subi.

A Salakszórók podcastjában kitértek arra is, hogy milyen érzés napjaink honi salakmotorozásának helyzetét testközelből megélnie egy olyan versenyzőnek, aki aktív részese volt minden idők legsikeresebb magyar speedway-korszakának.

– Nem lehet megszokni, nagyon fáj. Az elmúlt időszakban nem azért nem volt utánpótlás-nevelés, mert nem akarták, hogy legyen, egyszerűen nem volt rá pénz. Voltak próbálkozások, de azok nem pozitív irányba mozdították el a dolgot. Jelenleg ott tartunk, hogy a versenyzőinknek sajnos teljesen mindegy, milyen pályát csinálok, ugyanott vagyunk, ahol a part szakad. És ez fájó! Az utolsó emlékezetes korszak a Simon&Wolf, majd SpeedWolf-időszak volt, amikor Matej Ferjannal felépítettünk valamit. Ott viszont megállt a jó sorozat.

Forrás: Boros Norbert

Ma is ugyanúgy

A debreceni vaspapucsos összehasonlította a jelenlegi salakmotorozást azzal az időszakkal, amikor még aktív volt. – A pályafutásom eleje azért volt jó, mert ha a mi szüleinkre lett volna bízva, hogy vegyék meg a motorozáshoz szükséges felszereléseket, akkor sem Adorján, sem Hajdú, sem Bódi, sem én nem motorozhattunk volna. Egyszerűen azért, mert a szüleink ezt nem engedhették volna meg maguknak. Erre viszont ott volt a Volán, akik beöltöztettek bennünket, motort adtak alánk – mint ahogy azt most a SpeedWolf Debrecennél is tesszük.

A lényeg, hogy megkaptuk a lehetőséget, hogy versenyzők lehessünk, ez nagyon jó fejlődést biztosított számunkra.

Aztán jött a következő szakasz, a váltás időszaka, a nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje, amikor kezdtünk saját magunknak vásárolni. Saját felszereléseink lettek, úgy csűrtem, csavartam a dolgokat, hogy a fizetésemből vagy esetleg máshogy (például az építkezésből elvett pénzből) blokkot vásároltam magamnak. Ezután jött a profi korszak, amikor Lengyelországba szerződhettünk, ahová már saját kocsival és motorokkal jártunk. Saját magunkra voltunk utalva. Ezután jött a Simon&Wolf-os korszakom, ami semmivel sem volt könnyebb, mint most, mert nekem akkor is bizonyítanom kellett versenyről versenyre.

Minden versenyről legalább tíz ponttal kellett hazajönnöm, mert ha nem, akkor vakarhattam a fejem.

Volt egy szponzori háttér, de csak akkor, ha nagy baj volt, mert évközben magamra voltam utalva. De ez is egy nagyon jó időszak volt! Úgy érzem, bizonyítottunk a lengyel ligában is, a mai napig ott van a nevünk a különböző listákon, emlékeznek ránk. Ezért mondom, hogy a kezdéshez nagyon jó volt a Volán, viszont a folytatáshoz már kevés lett volna – vélekedett Tihanyi, akitől azt is megkérdezték, hogy a legideálisabb feltételekkel mire lenne képes napjainkban. – Ha harminc évvel fiatalabb lennék, a tudás ugyanaz lenne, mint akkor volt. Semmivel sem voltunk rosszabbak, mint a maiak, vannak olyan pályák, ahol a pályacsúcsot még mi tartjuk, tehát gyorsaságban „ott voltunk”.

Most más stílusban motoroznak a srácok, de a mi időnkben is voltak váltások, s ha ezt nem tettük volna meg, akkor lemaradunk.

Olyan emberek ellen versenyeztünk, mint Hans Nielsen, Tony Rickardsson, Erik Gundersen, Sam Ermolenko vagy éppen Greg Hancock, s valamennyit le tudtuk győzni! Nem maradtuk velünk szemben sem szégyenben, azaz ott voltunk a topon – jó, világbajnokok azért nem lettünk… Ha most lennék 30 éves, vagy akár Adorján, Hajdú, most sem jelentene problémát, hogy ott legyünk a legjobbak között – mondta, majd kitért napjaink motorozási technikájára is. – A mai versenyzők elfelejtenek elfordulni az egyenes végén. Amikor mi már elfordultunk, akkor ők még egyenesen mennek. Ezt először két éve, Zmarzliknál láttam, de manapság már egyre többen így versenyeznek. Ezt láthattuk Sayfutdinovtól is, amikor nálunk edzett. Az orosz srác olyan sokáig egyenesen tartotta a motorját, hogy azt hittem, a szomszédos lakótelepen köt majd ki, de nem így lett.

Ez is egy olyan stílusváltás, amivel anno nekünk is lépést kellett tartani.

Sosem felejtem el, hogy amikor kezdtem tanulni a gázzal való befordulást, hatból hatszor estem el. A hátsómon már nem volt bőr, de mégsem adtam fel, addig-addig próbálgattam, amíg nem jött össze. A startoknál egyértelműen nagyon sokat fejlődött a technika, a kuplungok teljesen másként működnek, mint anno nekünk.

Átadná a tudását

Az egyik legsikeresebb magyar vaspapucsos most a fiataloknak is megpróbálja átadni a tudását, mivel ő a SpeedWolf Juniors motoros trénere. – Látok olyan gyerekeket, akik lelkesek – egyelőre. Már az első közös foglalkozáson elmondtam, hogy lesznek olyan pillanatok, amikor kemény, következetes leszek velük, amivel valószínűleg nem leszek népszerű náluk, de mindezt az ő érdekükben teszem. Látok srácokat, akik tehetségesnek tűnnek.

Bízom benne, hogy lesznek ketten vagy hárman, akikkel tovább lehet majd menni.

Azért szükséges, hogy többen legyenek, mert így tudják majd egymást „húzni”, mint ahogy azt annak idején Adorján és Hajdú tette. Ez jó lenne Lovas Zolinak, hiszen így neki is lenne partnere. Most még kicsit meg vannak illetődve a fiúk, mindig biztatom őket, hogy lazuljanak fel, mert nem lesz jó, ha befeszülnek. Bízom benne, hogy jó irányba indulunk el velük! – fejezte ki reményét Subi, aki nagyon bizakodó a debreceni salakmotorozás jövőjét illetően. – Már tavaly is kezdett összeállni a pálya, ebben az évben pedig már egyfolytában a dicséretet kapjuk az oválért, ráadásul beindult a fiatalok nevelése is. Úgy érzem, most kezd összeállni ez az egész. Ha jó a pálya, akkor jó verseny futnak rajta a versenyzők, s ha jó a verseny, akkor azt élvezi a közönség. Ez egy bűvös kör – zárta mondandóját Tihanyi Sándor.

Boros Norbert

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában