Jegyzet: Az érem másik oldala

Előzetesen minden adott volt ahhoz, hogy egy emlékezetes megyei kupadöntő legyen a Balmazújváros–Monostorpályi rangadó. Az is lett: voltak szép gólok, látványos védések – jut eszembe, a két kapus, Bákonyi Norbert és Csorvási Tamás vígan megállná a helyét magasabb osztályban is –, fineszes, olykor megmosolyogtató megoldások, de főleg töretlen lelkesedés és akarat mindkét oldalon kilencven percen keresztül. És ne feledkezzünk meg a drukkerekről! Nem hagyta hidegen sem a hazai, sem a vendégtábort a finálé, a rossz nyelvek szerint többen voltak szerdán a Balmazújvárosi Városi Stadionban, mint a Hajdúságban kevésbé népszerű Nyíregyháza Spartacus NB II.-es hazai meccsein. (Apró megjegyzés, hogy bármennyire modern is az újvárosi aréna, talán a Nagyerdei Stadion igazságosabb helyszín lett volna a meccshez.)

A hármas sípszót követően mindkét tábor még a sajátjait tapsolta, amikor elkezdődtek az ünnepi ceremónia előkészületei: kihozták az érmeket és a serlegeket pályára, a kölcsönös gratulációk után ahogy kell, a csapatok felálltak az éremátadásra. A sportban meghonosodott szokásjog alapján ilyenkor először az ezüstérmes gárda tagjai kapják meg a medáliákat, méghozzá egyenként. Nos, ezúttal meghökkentő módon nem így történt, a Monostorpályi játékosainak maguknak kellett szétosztaniuk, és a nyakukba akasztaniuk a kezükbe nyomott ezüstöt, miközben ezalatt – az ebben egyáltalán nem ludas – újvárosi játékosok egyenként kapták meg az aranyérmeket.

Akármennyire is ez „csak” egy megyei finálé volt, illett volna megtisztelni a vesztes fél labdarúgóit is azzal, hogy az ő nyakukba is külön-külön kerüljön a medália. Kár volt ezért, mert egy remek kupadöntő hagyhatott így keserű szájízt maga után.

Molnár Szilárd