Zoli, ez nem fair!

Szia, Zoli! 

 

Bocs, hogy csak most írok, de ne haragudj, ez nem fair. Egyrészt utálok nekrológot fogalmazni, meg ezer más dolgom is van. Emlékszel, amikor a Napló nagy öregjét, a fotósok mindenesét, Kalmár Pistát temettük? Ott a sírnál mondtad, ha Rád kerül a sor, én emlékezzek meg Rólad. Pedig soha nem voltunk nagy barátok. Viszont tiszteltük egymást. Nemrég jártam a szerkesztőségben, és leültem a régi íróasztalomhoz, sztoriztam a fiatal kollégáknak, és mutattam a szemben lévő, egykori Agria Bútorgyár remekét: „itt ült egykoron Csubák Zoli, a Napló sportrovatának vezetője.” Többen csak a nevedet ismerték. Akkor, a hetvenes években már megbirkóztál egyszer a kórral, győztél, mert olyan mentális energia volt benned. 

 

Aztán együtt jártunk meccsekre, amikor a Hajdú-bihari Napló bontogatta szárnyait. Megannyi közös emlék, ugratás, sörözés. 

 

Imádtad a DVSC-t. Szárnyaltál, amikor odakerültél sajtófőnöknek. Tizenhét hosszú esztendőt töltöttél a Loki családjánál. Két éve, a piros-fehéreknél bekövetkezett váltás után eljöttél nyugdíjba. Beszélgettünk néhányszor a lakásod melletti cukrászdában, és irigyeltelek, mert kiváló portrékat hoztál össze régi lapodnál. Kiállítást szerveztél, nem a Kinyik Ákosét a Vidi ellen, hanem sportfotókból összeállított emlékezést. Kutakodtam, érdeklődtem utánad, mert hónapok óta nem hallottam felőled. Próbáltalak hívni, de nem vette fel senki. Néhány hete az egyik meccsen mondták a srácok, nem vagy jól, nem akarsz találkozni senkivel. 

 

Most már értem miért. Ha felérsz, ülj össze a régiekkel. Bényeivel, Magyarival, Kalmárral, Iklódyval, meg a többiekkel, és beszéljétek át, hogy annak idején ki mit csinált jól. 

 

Mert ezt most Te nagyon rosszul tetted. 

 

Weisz György