interjú

2021.11.15. 07:00

Adorján Zoltán 60 éves: ennek már a fele sem tréfa!

Bár a teste öregszik, az agya még mindig egy 30 éves „hülye gyereké” – vallja minden idők legjobb magyar salakmotorosa.

20200817 Debrecen fotó: Matey István MI Hajdú-Bihari Napló Sajtótájékoztató a 45. Debrecen Nagydíj salakmotorversenyről a Gázvezeték utcai stadionban. képen: Adorján Zoltán, a 30 éve világbajnoki bronzérmet szerzett versenyző

Fotó: Napló-archív

Mennyi? 60! Komolyan? Sokan el sem hiszik, hogy Adorján Zoltán ma, november 15-én ünnepli 60. születésnapját. A magyar motorsport ikonikus alakja egy külső szemlélő számára az életerős középkorú férfit testesíti meg, pláne, ha még az a bizonyos „adorjánzolis” zsivány mosoly is megjelenik a szája szegletében. Az augusztusban a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett salakmotorossal készített születésnapi interjúból viszont kiderül, nagyon sok minden megváltozott a Bajnok életében az elmúlt esztendők során, s az évek nem múltak el nyomtalanul felette sem. A világbajnoki bronzérmes, korábbi Grand Prix-s vaspapucsos a tőle megszokott kendőzetlen őszinteséggel válaszolt a Napló kérdéseire.

Adorján Zoltán 60 éves | Fotó: Napló-archív

Milyen érzés?

Éppen valamelyik nap tudatosult bennem, hogy ennek már a fele sem tréfa! Akárhogy nézem, a 60 év már sehonnan sem középkor. Mondom ezt annak ellenére, hogy soha sem foglalkoztam a korral. Belegondoltam, hogy amikor a csúcsformámban voltam, és bejutottam a Grand Prix sorozatba, már akkor is a 36. évemet tapostam. S ha azt nézzük, hogy manapság a húszas éveik elején járó salakosok mennyire meghatározó szerepet játszanak a nemzetközi élvonalban, akkor már 36 esztendősen sem számítottam fiatalnak.

Vannak konkrét jelei is az idő múlásának?

A hétköznapi életben elfelejtek dolgokat, s szerintem szétszórt is lettem, bár sosem voltam igazán összeszedett. Lehetne kozmetikázni a dolgokat, de el kell ismernem, hogy fáj itt-ott, mondjuk a két térdem az rendszeresen. Ezt és az „emlékezetkieséseket” is foghatnám a bukások által elszenvedett sérülésekre, de nem teszem. Ezeket a kellemetlenségeket már a kor természetes velejárójának tekintem. Persze, lehet tenni az öregedés ellen, ám sajnos én pont nem teszek semmit, mert lusta vagyok. Tudom, hogy jobban oda kellene figyelnem, ám valahogy még nem tudtam rávenni magam a rendszeres mozgásra. Az egészségi állapotom romlása mellett azt is az öregedés jeleként fogom fel, hogy a hírek olvasásakor felmegy bennem a pumpa. Régen nem foglalkoztattak az ilyen dolgok, meghallgattam, hogy mi újság, aztán haladtam tovább, nem őrlődtem rajtuk. Most viszont azt veszem észre, hogy magamban fortyogok egy-egy butaságnak vélt dolog miatt. Még szerencse, hogy a humorom megmaradt, illetve agyban még mindig egy 30 éves „hülye gyerek” vagyok.

Készített bármilyen összegzést az elmúlt hat évtizedről a jeles dátum alkalmából?

Nem készítettem, ugyanis az összegzés a hétköznapjaim rutinjává vált. Az emberek még mindig nagyon szeretnek velem beszélgetni, s ilyenkor állandóan a múltidézésen van a hangsúly. Rengetegen bejönnek a műhelyembe megkérdezni, hogy vagyok, s a tiszteletkör megtétele után rögtön jön a mondat: „emlékszel, amikor itt és itt versenyeztél?” Így mindig szembe jön velem a múltam.

„Vannak, akiket rosszul érint, ha a régi időket kell felelevenítenie, engem egyáltalán nem zavar.”

Rájöttem, nem szabad azon keseregni, hogy milyen volt a múlt, hanem a jelent kell megélni. És ebben óriási segítségemre van a fiam, Zolika.

Ezek szerint szeret nosztalgiázni?

Régen egyáltalán nem szerettem, most meg ott tartok, hogy már én hozom szóba a versenyzői pályafutásom. Sőt, önmagamban is nosztalgiázom: lelkesen nézem vissza a saját versenyeimet. És vagyok annyira egoista, ha olyan derbit „dob fel” a Facebook, amin nem szerepeltem jól, keresek másik viadalt – szerencsére van miből válogatni.

Augusztus 20-án megjelent az önéletrajzi könyve, A Bajnok. Milyen visszajelzéseket kapott a kötettel kapcsolatban?

Csupa jót és felemelőt. Bevallom, azt hittem, lesznek kritikus hangok, de semmi rossz visszajelzést kaptam. Úgy érzem, nagyon jókor jelent meg a könyv, ugyanis akik anno láttak a pályán, most újra átélhették a régi élményeket. Többen is azt mondták, hogy egy fantasztikus időutazásban volt részük. És ne feledjük, ez a korszak akkor volt, amikor a magyar salakmotorozás a nemzetközi elithez tartozott. Elárulom, az is jólesett, hogy a kötet visszaterelt a figyelem középpontjába. Eddig is megismertek az emberek, de A Bajnok megjelenése után ismét megugrott a népszerűségem. Nem ezért íródott a könyv, de élveztem az emberek megnövekedett szeretetét.

Barcsa Lajos alpolgármesterrel | Fotó: Napló-archív

Hogyan tekint a könyvére?

Úgy érzem, ez az a pont, ami felkerült az i-betűre. A Bajnok szükséges volt ahhoz, hogy kerek legyen a történetem.

„Túlzás nélkül állíthatom, olyat alkottunk, amivel méltó módon lezártuk a pályafutásomat.”

Sokszor elmondta, a salakmotorozásnak élt 23 évig, a mindennapjai a versenyzésről szóltak. De milyen az az élet, ami a motorozás után fogadta?

Sőt, a versenyzői karrierem előtt és után is nagy szerepet játszott az életemben a sportág. De idővel meg kellett tanulnom, hogy a halál után is van élet. A karrierem során egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy mi lesz, ha szögre akasztom a vaspapucsomat. Évekbe telt, mire rájöttem, hogy a motorok szerelése az én új pályám. Elkényeztetett az élet, mert versenyzőként a hobbim volt a munkám, most is azt csinálhatom, amit szeretek. A mindennapjaimról szólva, lelassult körülöttem az élet, nincs már az a pörgés, mint régen, de azért így is megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet. A lelkem mélyén még mindig élsportoló vagyok, s eszem ágában sincs megbántani senkit, de kívülállónak érzem magam a civil életben.

Van valami, amit megbánt az élete során és másként csinálna?

Van.

Napjainkban is láthatjuk, hogy „nem fér a bőrébe”, ha lehetősége adódik, rögtön felül a motorra. Milyen érzések töltik el, amikor felveszi a sisakot, s elstartol a salakon?

Amikor meghúzom a gázkart, mindig megszólal a fejemben egy hang: „Jó ez? Kell ez nekem?” Aztán mindig meggyőzöm magam, hogy szükségem van rá. Pedig anno azért élveztem annyira a versenyzést, mert elöl mentem. De most, ha összeállok a fiatalokkal, akkor van, hogy csak a szórást kapom, s ez egyáltalán nem ugyanaz az érzés, túl nagy a kontraszt. Mégis kell, hogy felbőgjön alattam a gép. Ám most már taktikázáshoz kell nyúlnom, nem szabad erős ellenfelekkel bemenni egy futamba. Viszont most újra felpörögtem: együtt motorozhatok a fiammal, s ez felbecsülhetetlen érzés. Ez már nagyon régi vágyam volt. Mindig versenyezni akartunk egymás ellen, de nem találtuk meg a megfelelő közeget. Salakmotorozásban én vagyok a jobb, az üzleti életben nyomába sem érek Zolikának. Ellenben most a flat trackkel olyan harcteret találtunk, amiben egyenlő feltételek mellett össze tudjuk méri a tudásunkat. Ez a versengés még nem lehet tudni, mivé növi ki magát.

A lelke mélyén még mindig élsportoló | Fotó: Napló-archív

Versenyzőként rendkívül céltudatosnak ismertük meg, ahogy mondta, ez volt az egyik kulcs a sikerekhez. A civil életében is így él?

Dehogyis. Ugyan most is vannak céljaim, de hogy mennyit teszek értük, az már más kérdés. Amennyiben most is ugyanolyan céltudatos lennék, mint versenyzőként, akkor nem lennék a +80 kilogrammos kategóriában, illetve naponta meginnék két liter vizet, s nem csak 3 decit. Hogyha jobban belegondolok, amennyiben igazán komoly céljaim lennének, szerintem újra a régi elszántsággal tudnám csinálni.

Van valami hobbija, aminek mostanság él?

Semmi különösebb hobbim nincs, mindössze annyi, ha nem a salakon, akkor az utcákon motorozom. Van egy Ducatim, ez az olasz „csődör” a liblingem. Persze semmi durvulás, de imádok rajta ülni. Ha beszorulok a lakásba, akkor marad a televíziózás. A napjaink klasszikusai, azaz a realityk egyáltalán nem kötnek le, nekem túl művi ez a műfaj, nem tudom a magamévá tenni. Sokkal inkább azok a műsorok érdekelnek, ahol igazi, istenadta tehetségeket látok. Gyakran rákeresek a YouTube-on ezekre az emberekre, s mindig csodálattal nézem a munkájukat. Például lenyűgöz azoknak az utcai zenészeknek a tudása, akik sokkalta tehetségesebbek, mint akiket a tévéműsorokban mutogatnak, csak nekik nem jut színpad.

„Legutóbb pedig egy fafaragó alkotásán ámultam el, s bevallom, késztetést érzek arra, hogy csináljak valami hasonlót. Az esztergálás olyan munka, aminek gyorsan van látszata, s számomra ez nagyon fontos.”

Mivel egy kicsit mindenhez is értek, illetve a kézügyességemmel sincs probléma, ezért ez a gondolat megragadt a fejemben. Emellett rengeteg olyan videót nézek, amiben az angol humor játssza a főszerepet. Szeretem azt a szórakoztatást, amit nem mindenki ért. És természetesen követem a sportközvetítéseket, amelyek közül valamennyi technikai sportág leköti a figyelmem, és a küzdősportokat is imádom, főleg a UFC küzdelmeit várom nagyon. De azt gyorsan hozzáteszem, ha van szabadidőm, akkor azt legszívesebben az unokámmal, Zolkával töltöm, aki hároméves lesz jövő márciusban.

A nagypapák melyik táborához tartozik: a mindent megengedőkhöz vagy a szigorúakhoz?

Hétvégi nagypapa vagyok, mivel hétköznap mindketten melózni járunk, én a műhelybe, Zolka a bölcsibe. Éppen ezért nagy boldogság számomra, amikor a szülei szólnak, hogy az unokám hiányol. Rengeteget jön hozzám, rajong a motorokért és imád szerelni. Kellően eleven, ha játszóházba megyünk, szinte követhetetlen a mozgása. A szülei nagyon jól nevelik, éppen ezért megpróbálok én is következetes lenni vele. Nem úgy akarok a kedvenc nagypapi lenni, hogy mindent megengedek neki. Imádom a kis lurkót, hálás dolog a nagyapjának lenni.

Zárásként térjünk vissza a hatodik X-hez. A születésnapi buliján mi az a dal, ami biztosan elhangzik?

Nem lesz nagy buli. Az 50 éves partin nagy társaság volt, most nem lesz. Szűk körben ünneplünk, inkább nosztalgiázni fogunk, nem táncolni.

Boros Norbert

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában