A függöny legördült

A szereplők a tapsrendnek megfelelően meghajoltak, és a kedd esti londoni előadás után némileg bizakodhatnak, hogy a hátralévő két fellépésük is hasonló lesz. Semmi különös nem történt az elmúlt néhány hétben, mindössze a papírforma érvényesült. És ezt – ha már angol honban voltunk – Shakespeare is megírta a Macbeth harmadik felvonásában: „Ne fájjon, amire nincs orvosság. Aminek vége, vége.”

Természetesen nem feledjük a nyári, európai menetelést, de a hétvégén újfent visszazökkenhetünk a színtiszta magyar bajnokságba. Amikor egy Újpest–Kisvárda-meccs előtt a kezdőkörben a huszonkét gyepen lévő futballista – mert a liláknál így szokás – a magyar himnuszt hallgatja. És nem értik. Igaz, midőn a görög Jorgosz Kutrumpisz másodjára hallotta, azt mondta, slágergyanús. De beszélhetünk a felcsúti „magyarokról” vagy a kövesdi őslakosokról is akár. Félreértés ne essék, semmi bajom a légiósokkal, csak akkor hol vannak a fiatal hazai focisták? Hogyan tudja őket Rossi esetleg beépíteni, miként készüljünk a következő idényre, mi motiválja mondjuk a paksi vagy a debreceni gyerekeket, hogy odakerüljenek a nagyokhoz, Telki közelébe?

Számtalan kvízkérdés, helyes megfejtés nélkül. A szövetségi kapitány a hét elején egy sajtótájékoztatón azt mondta, ajánljanak neki az NB I.-ből játékosokat, és ha teheti, kipróbálja őket. Nehéz lesz. A tizenkét csapatos mezőnyben a gárdánkénti huszonöt fős keretek fele többtucatnyi ország játékosa. Aki két egyeneset, meg egy derékszögűt rúg a labdába az már nálunk igazolt menő. Jobb esetben harmincezerért. Euróban. Így van itt a fél Balkán is.

A megoldáson nem nekem kell törni a fejem. Robert Burns skót költő is leírta – ha már a szigetországban vagyunk vagy voltunk: „Szemem a multakon, gyászt szemlél itt, s a jövő, bár nem láthatom, aggaszt, rémít.”

Weisz György