Szerelmem, magyar foci!

Csak akkor a portugálokkal játszottunk, és első helyről vártuk az Eb-csoportunk utolsó körét, most Németország volt az ellenfél, és utolsó helyről vártuk a mérkőzést. A lényegen abból a szempontból nem változtat, hogy akkor is leírt minket mindenki, és most is. Engem pedig pont annyira nem érdekelt akkor sem, hogy továbbjutunk-e a csoportból, mint most. Na nem azért, mert nem szeretem a focit vagy a magyar válogatottat, de akkor is letettünk valamit az asztalra, és most is. Önfejű vagyok, vagy makacs? Lehet! De az élet egyetlen területén sem érdekelt más véleménye, miért változna ez meg pont most?! Napközben mindenki arról beszélt, hogy mi lesz este: az emberek nagy része nem azzal foglalkozott, hogy Eva (Luna) González végül megkaphatja-e szerelmét Daniel Villanuevát a sorozatban, vagy miért van Magdi anyus már megint képernyőn, mikor évekkel ezelőtt meghalt, hanem arról, hogy Willi Orbán vagy Szalai Ádám bepiszkálja-e, betuszkolja-e, bepöcköli-e a labdát. Pedig a piacvezető sorozatok rengeteg rajongót leültetnek a tévé képernyői elé, hát most egészen biztosan nem. Holott szombaton (a statisztikai mutatók alapján) majd’ mindenki a magyar–franciát nézte. Van-e akkor vonzereje annak a labdarúgó-válogatottnak, melyet annyian leírnak még saját hazájában is? Melyre sokan csak legyintenek, hogy ,,ó, ugyan már, magyar foci?”. A kérdés természetesen költői. Én úgy voltam vele, hogy bármi is lesz este, nem legyinteni fogok, hanem csettinteni, hogy ez igen, megint rólunk beszél mindenki, mert ez lássuk be, eredménytől függetlenül így van. Egy igazán debreceni sor jutott eszembe erről, egy ízig-vérig magyartól: „majd rólad szólnak a hírek, veled van tele a sajtó” – nekünk már a portugálok elleni lesgóllal elindult az utazás a mennyországba, mely nemhogy éjjel, szerintem soha nem ér véget a szerelem szárnyán.