Az „évszázad mérkőzésének” napja mindig öröm – videóval

Immár 27 esztendeje november 25-e a magyar labdarúgás napja, hiszen 67 éve ezen a csodás napon játszották az „évszázad mérkőzését”, ahol a magyar válogatott, az Aranycsapat feledhetetlen játékkal 6–3-ra kiütötte az addig hazai pályán veretlen angol nemzeti tizenegyet. A Hajdú-bihari Napló az akkori mérkőzés hőseinek leszármazottjai közül kettőt, Bozsik Pétert és ifjabb Buzánszky Jenőt faggatta arról, hogy édesapjuk milyen emlékeket hagyott rájuk a diadal kapcsán.

Hányszor látta és kikkel nézte meg eddig a 6:3 felvételét?

B.P.: Életemben először 1973-ban láttam a mérkőzést felvételről, akkor volt a 20. évfordulója a találkozónak. Minden Magyarországon élő csapattag együtt nézte a Fészek Klubban, kiegészülve Sebes Guszti bácsival. Nagyon szerettem gyerekként gombfocizni, a játék közben mindig audiokazettán szólt a meccs összefoglalója, természetesen Szepesi Gyuri bácsi hangjával. A legmeghatározóbb élményt a 60. évfordulón adta számomra az összecsapás, valamiért ez különlegességként maradt meg a szívemben.

B.J.: Rengetegszer megnéztem, mert amikor még kisgyerek voltam, sokat jártam haknizni az édesapámékkal, ilyenkor az egyik ilyen vetített film a mérkőzés volt.

Miket mesélt az édesapja a mérkőzésről?

B.P.: Lehet, hogy most csalódást fogok okozni, nem ez volt a fő témánk otthon. Tizenhét éves voltam, mikor apu meghalt, éppen ezért nálam kimaradtak azok a dolgok, hogy leültünk volna egy pohár pálinka, egy szál kolbász és egy pohár bor mellé nosztalgiázni.

B.J.: Mindig azt mondta, hogy

„a vereséget nem lehet, a győzelmet nem kell megmagyarázni.”

Családi rendezvényeken sokszor szóba jött, jön-e még a mérkőzés?

B.P.: Annak idején nem igazán, most a gyermekeimmel szoktunk róla beszélgetni, igen.

B.J.: Nálunk a családban ez mindig beszédtéma volt, soha nem lehetett elmenni mellette. A fő téma mindig az volt, hogy a mostani magyar futball miért nem olyan jó, mint a régen.

Mit jelentett az összecsapás az édesapjának, önnek, illetve a magyar labdarúgásnak?

B.P.: Apukám mindig azt mondta, hogy ez nem egyéni siker, ez a csapat érdeme. Nekem – ahogy remélem, minden magyarnak – ez a győzelem legalább annyira jó érzést ad, mint a szabadságharcban való győzelem, vagy Balczó András olimpiai sikerei. A magyar labdarúgásnak ez egy presztízsösszecsapása volt, mely valaminek a kezdetét adta. Volt olyan hat év 1950 és 1960 között, amikor mindössze egyszer kapott ki a válogatott.

B.J.: Az 1952-es olimpia volt az első kitörési pont, amikor a keleti blokk megmutatta azt, hogy a sport területén mire képes. Majd utána következett ez a meccs, aminek egyik alapfeltétele volt, hogy aranyérmesek lettek Puskásék, különben az angolok meg se hívták volna őket. Természetesen

„sokat jelentett édesapámnak, de mindig kihangsúlyozta, hogy a csapat érdeme volt a győzelem, nem egyéneké.”

Én is büszke vagyok rá, hogy édesapám pályára lépett azon a történelmi találkozón.

A Hobo Blues Band 1986-ban kánonba foglalta a legendás mérkőzést:

Van-e valami kulisszatitok, amiről kevés szó esett az elmúlt évtizedekben?

B.P.: Én három dologról hallottam, de a mai fejlett világban már lehet, hogy ezek az információk sem minősülnek kulisszatitoknak. Az egyik ilyen, hogy Sebes Guszti bácsi, mikor megnézte az angolokat, labdákat hozott haza, mert állítólag egészen másképp pattantak azok a „fagolyók”. A másik, hogy azért készült a találkozóra a magyar válogatott a Vasas-pályán, mert annak voltak körülbelül megegyezőek a méretei a Wembley-vel. Valamint a londoni meccs előtt játszott a csapat egy amolyan felhozó mérkőzést Párizsban, melyet egy gyári együttes ellen 17-0-ra nyert meg.

B.J.: Az a találkozó a magyar furfangosság egyik ékes példája, amellyel megleptük a futball őshazáját, hiszen taktikailag olyan újdonságokat hozott, amire az angolok nem tudtak felkészülni. Sebes Guszti bácsi az előkészületek alatt sok olyan dolgot csinált, amit előtte nem, igyekezett a lehető legjobban leszimulálni, hogy mi várhat majd a csapatra: például ugyanolyan méretű pályán edzett a gárda, mint amekkora a londoni volt.

Digitálisan feljavítva, színesben adják le a meccset a tévében, megnézi-e?

B.P.: Megmondom őszintén, hogy én már láttam, ugyanis benne voltam a felújított verzió szakmai részében. Hozzátenném, hogy a gólok előtti másodpercek lettek kiszínezve, de már ez a változat is egy-egy ember egész napi munkáját vette igénybe. Aki csak teheti, nézze meg: jobb lett a minőség, modernebbé tette a felszínezés az akkori játékot.

B.J.: Ott leszek a képernyő előtt. Kíváncsi vagyok, hogy a mai kor szintjére felhozott felvételek mennyivel fognak többet visszaadni a mérkőzés miliőjéből.

Mit szól a magyar futballőszhöz?

B.P.: Örülök, de őszintén szólva reménykedtem egy ilyen eredményességben. Sokat költ az ország sportfejlesztésre, s ennek így már látható eredménye is van. Elmozdultunk egy régóta tartó holtpontról, s elindultunk egy úton felfelé. Marco Rossi szövetségi kapitány új játékrendszere merőben mást, újat hozott a hazai labdarúgásban, ennek örülni kell, s megbecsülni a sikereket.

B.J.: Ez az ősz bizakodásra ad okot. Az, hogy egymás után kétszer kijutunk az Európa-bajnokságra, a csoda kategóriát súrolja. Édesapám is bízott benne, hogy lesz kiút a kátyúból, és úgy tűnik, most mintha derengene a fény az alagút végén.

Palánki István, Molnár Szilárd