Több mint nyolcvan éve már léteztek itt „ultrák”

Akkor még nem a koronavírus-járvány, hanem a sporttörténész betegsége akadályozta meg szűk két hónapja, hogy meghallgassuk Sándor Mihálynak, a nemzetközi huligán- és ultramozgalomról tartandó előadásának első részét. Szerencsére, a több kötetet jegyző szerző hamar felépült, ám addigra már bevezették hazánkban is a vészhelyzetet, így nemcsak az első felvonás, de az előadássorozat többi része is elmaradt.

A Napló kíváncsi volt – természetesen csak dióhéjban volt erre terjedelem – az előadó mondandójára.

– A lelátói rítusokról, s azok kialakulásáról ejtettem volna szót többek között. De van egy olyan rész is, amelyben olyan, később ismertté vált futballistákról beszélek, akik abban a csapatban lettek közönségkedvencek, amelyiknek az ultrái voltak: például Del Piero, Fernando Torres, Gascoigne, Maradona vagy éppen Nyilasi Tibor. A későbbi előadások témája lett volna a magyar ultramozgalom is, azon belül természetesen ennek a debreceni ága – fogalmazott a szakember.

A szovjet ember nem ugrál

Sándor Mihálytól megtudtuk, hogy itthon az 1963-as belügyminiszteri rendelet hozta el az áttörést, akkor engedték be először a zászlókat a stadionokba. – Akkoriban már zajlottak a nemzetközi kupák küzdelmei, és azt nem tudta volna a hatalom megakadályozni, hogy mondjuk az ideérkező, a Győrrel meccselő DWS Amsterdam nyolcszáz szurkolója ne lengesse a zászlóit. Hazánkban is közvetítették a nemzetközi kupadöntőket, így mindenki láthatta, hogy létezik ilyen. Itt nem lehetett úgy megoldani, mint a Szovjetunióban, amit 1980-ban tapasztaltam a Szpartak Moszkva–Dinamo Tbiliszi meccsen. 40 ezren voltunk a helyszínen, de a Szpartak piros színét semmilyen formában nem lehetett bevinni.

„A gólnál pedig egy női hang bemondta, hogy a szovjet ember nem ugrál, és örömével nem alázza meg az ellenfelet, mert az annak rosszul esik ez... Az más kérdés, hogy a nézőtéren 39 500 ember részeg volt és dohányzott”

– mesélte az előadó.

– A zászlókat a hetvenes években kezdték el leszedetni a rúdról a fradistákkal, mert az ő meccseiken állandó volt a verekedés. Nagyjából a nyolcvanas évek elejéig vihettük be Debrecenben a rudakat, utána itt is megtiltották. Tulajdonképpen így honosodtak meg mindenütt a drapériák, mert akinek nagy lobogója volt, az leterítette a kerítésre – fogalmazott Sándor, aki kitért arra is, hogy a B-közép kifejezés az Üllői útról ered. – A régi, ferencvárosi B-lelátó centruma volt a húszas években az akkori úgymond „baráti körnek” a törzs­helye. Ők már névre szóló igazolványt kaptak és olyan jelvényt, amelyet mások nem viselhettek. A szervezettebb, kolompolós, zászlós drukkereket nevezték jobb híján sokáig B-középnek. Debrecenben a harmincas években a Bocskai táborát úgy hívták, hogy „sárga tölcséresek”. Azért, mert a Bologna elleni meccsen, 34-ben több mint háromszáz sárga papírból készült, szócsőként használt tölcsért osztottak ki maguk között a kemény mag tagjai. Előtte a vezetőjük felhívta a tagság figyelmét, figyeljen mindenki rá, hogy egységesen kiabálják a rigmusokat, ne pedig össze-vissza. Tulajdonképpen ő volt a mai „kápók” őse. Jómagam 71-től járok Loki-meccsre, és akkoriban nem volt a mai értelemben vett szervezett szurkolótábor, csak mentünk mindenhová a csapattal, és vittük a zászlóinkat, kolompjainkat.

„A Kádár-rendszer váltig tagadta, hogy lennének ultrák Magyarországon, és a huligán szó akkoriban köztörvényes bűnözőt jelentett. A rendszerváltozás után élénkült meg ez a mozgalom itthon, és a kilencvenes években volt a legbalhésabb korszaka, részben azért is, mert akkor már lehetett róla hallani, olvasni”

– mondta a sporttörténész.

A mostani időkről Sándor Mihály úgy tartja, a digitális világban már nem nagyon érdeklik az ultramozgalmakhoz hasonló dolgok a fiatalokat. Szerinte válságban van ez a lelátói kultúra, és vélhetően nem is jön már el újra az aranykor.

TN

Borítókép: a német bajnokságban szereplő brémai Werder szurkolói nem mennek a szomszédba egy kis látványelemért