István a lovak és a díjugratás szerelmese lett

Ha a lóversenyről beszélünk, a legtöbb embernek az ugrik be, hogy lovak hátukon zsokékkal egy meghatározott távon teljes sebességgel végigszáguldanak, pedig ez csak az lovassportok egyik ága a számos közül. A lóversenynek három alapváltozata van: a díjlovaglás, a fogathajtás, és a díjugratás. Utóbbi az egyik legkedveltebb szakág itthon és külföldön egyaránt, amely lényegében nem más, mint egy akadályokból álló pálya lelovagolása. Ahogy a versenyek szintje nő, és az akadályok egyre magasabbak lesznek, a sport egyre inkább a kiképzésről, a ló és a lovasa közötti kapcsolatról szól.

Családi hagyomány

A díjugrató ifj. Máté István beleszületett a lovászatba, hiszen édesapja is hátasokkal foglalkozott, 40 esztendeig maga is versenyzett. Először fél éves korában ült lovon, édesapja ültette maga elé a nyeregben, így nem volt kérdés, hogy ő is lovas környezetben képzeli el a jövőjét. Lovardát alapítottak Józsán, ahol a 35 éves István a mai napig is képezi és versenyezteti a hátasokat.

A csendes, idilli környezetben fekvő létesítményhez érve elém szalad egy kis tacskó. Mint kiderül ő Dió, a létesítmény egyik kutyája a háromból. Megszagol, majd mivel ártalmatlannak ítél, a hátára veti magát és várja, hogy simogassam a hasát. Házőrzőből három is akad: Dió mellett még Samu (aki egy tizedmásodpercnél több figyelemre nem méltat) és Roxi a felelős a biztonságért, utóbbit István nem hívja ide, mondván, mindkettőnket összeugrálna. Arrébb egy aranyos fekete cica megy előttem keresztbe az úton, bízom benne, hogy nem hoz balszerencsét.

– Macskából akad hat, de egér egy sincs – fogad mosolyogva István, a házigazdám. A köszöntést követően az istállók felé vesszük az irányt, melyek felől jókedvű munka hangjait sodorja felénk a szél: a lovászok és a segítők éppen takarítják a négy istállóépület egyikét. Belépve tisztaság fogad, a karámokban ott a friss szalma és takarmány.

A fanatizmus határa

– A telepen nyolckor kezdünk, kivéve a lovászt, aki már hatkor elkezdi etetni az állatokat, azután az aljakat rakja rendbe – mondja, miközben kalauzol a telepen. Egy faasztal mellé telepedünk, ahol István elárulja, itt szokták átbeszélni a teendőket. – Fontos, hogy úgy induljon a nap, hogy minden rendben van. Nyolc után kihordjuk a lovakat a karámba, jártató gépbe és elkezdjük őket sorban lelovagolni, mert igénylik a mozgást, jót tesz nekik. Édesapámmal kettőnké a telep, összesen 27 lovat tartunk, abból kettő saját, három bértartásban van nálunk, a többi pedig a szponzorom, Szombati Gábor tulajdonát képezi. Három éve tart a közös munka, Gábor megveszi a lovakat, kiképezzük és hordjuk versenyekre. A tehetségesebbekből időnként egy-két fiatalt értékesítünk, hiszen bevételre szükség van. Sajnos rengeteg minden történhet egy lóval, mire komoly szintre érne: tönkremehetnek a lábai, megbetegedhetnek, de ha elkerülik az egészségügyi nehézségek, akkor sem biztos, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket. Nagyon ritkán fogadunk be új hátast, mert jelenleg is tele vagyunk. Általában én lovagolom az állatokat – a mai napig előfordul, hogy érzékeny az ember hátsója egy-egy nap után – de ha valaki hiányzik vagy plusz munka (etetés, itatás, trágyázás) merül fel, beállok, és elvégzem, hiszen nem fogja más megcsinálni helyettünk. Aki nem szereti az állatokat, az értelemszerűen bele se kezdjen tartásba, mert ehhez a fanatizmus határát súroló elhivatottság, sok türelem és törődés szükséges. Télen-nyáron csinálni kell, nincs ünnepnap vagy hétvége, a lovaknak minden nap dolgozniuk kell – hangsúlyozza.

Istvánék négy éves korukban törik be a lovakat és annak az évnek az őszén már elkezdik lovagolni is, hogy a következő tavaszra versenyképesek legyen. Mint magyarázza, ezt az időszakot akár fel is lehetne gyorsítani, de nincs értelme, mert később visszaüthet a sietség. Megtudom, hazánkban sokan foglalkoznak díjugratással, de komoly szintet csak kevesen érnek el: ennek egyrészt anyagi vonzata is van, de az igazsághoz az is hozzátartozik, kevés a jó szakember, a jó lókiképző. Sokan belevágnak, de aztán vagy abbahagyják, vagy megrekednek egy szinten, mert nem elég elhivalkodottak. Arra, hogy mennyire fontos a szakértelem, csak egy példa: egy gondosan ápolt, jól tartott ló 18 évesen még versenyez.

Az ideális díjugrató ló

Miközben sétálunk a telepen kérdésemre István elárulja, jó díjugrató lóhoz nagyon nehéz hozzájutni, egy olyan csikó, amire érdemes építeni az 20-30 ezer eurótól kezdődik, ezek már valószínűleg eredményes lovak lesznek. Persze van olyan, hogy egy lovat leírnak csikóként és később mégis sikeres lesz másnál, de ez a szabályt erősítő kivétel. Mivel komoly összegekről van szó, manapság már nagy hangsúlyt fektetnek a röntgenre, eladásnál és vételnél is állatorvos vizsgálja meg a hátasokat, és ha egy kis hibát talál már kútba esett az üzlet.

– Itt 5-600 kilós állatokról beszélünk – hívja fel a figyelmet. – A díjugratás pedig különösen igénybe veszi a ló inait, ízületeit, azzal a súllyal a két vékony lábára érkezik minden egyes ugrás után. Sokan foglalkoznak lovakkal, de a legtöbben csak szaporítanak, nem tenyésztenek. Utóbbinál még a legjobb génekből is előfordulhat olyan utód, amelyik nem lesz alkalmas versenyzésre. Az ideális díjugrató ló egyensúlyban mozog, jól izmolt, jó a fara, egyenesek a lábai, megfelelő a nyakillesztése és van „esze” ehhez a sporthoz. Ez egy tudományág, nagyon komoly tenyészetek vannak, ahol a szóba jöhető lovak visszamenőleg 5-6 ősös származási lapokkal (útlevéllel) rendelkeznek. Természetesen egy fiatal példány kiválasztásakor segít a gyakorlat, ránézve az állatra is sok mindent ki lehet már szúrni –magyarázza.

Többfajta technika

Van egy külső, szabadtéri épített pálya, ahol István gyakorolni szokott az állataival. A pályát rendszeresen átépítik, hogy a lovak ne emlékezetből ugorjanak, hiszen minden versenyen más-más pálya várja a résztvevőket.

– Majdnem minden akadály megtalálható itt is: ahogy látható van kőfal, meredek, és okszer is. Egy akadálynak nem csak magassága, hanem szélessége is van, más technikával kell ugrani egy meredek akadályt, mint egy okszert. A csikóknak verseny előtt érdemes megmutatni az aktuális pályát, az új környezetet, az öregeknél ezt már nem kell. Lehet látni a verseny előtt, hogy ideges-e a ló, de akkor is nyeregbe kell pattanni, legfeljebb az ember megpróbál figyelni a legapróbb rezdülésekre is, hogy minimalizálja a hibázás lehetőségét. A díjugratás balesetveszélyes, de én azt szoktam mondani, sajnos az utcán sétálva is megtörténhet a baj, elüthet, elsodorhat egy autó. Velem is előfordult már, hogy a ló ment egy irányba, én meg a másikba – mosolyog.

A bajnoki ezüstre a legbüszkébb

A telepen található egy nagyjából 32*15-ös fedett lovarda, télen itt szokták lovagolni az állatokat, ahogy István fogalmaz, nem túl nagy, de arra pont megfelelő, hogy a hideg hónapokat átvészeljék vele. Hűséges társunk, Dió ide is elsőnek megy be, és szétnéz minden rendben van-e. Miután lecsekkolta a helyet, „engedélyezi”, hogy mi is bemenjünk. István megsimogatja a testőrünket, de azért jelzi neki ki a főnök: a füttyszavára a kis tacskó máris spurizik ki az épületből.

– Én szeretem az egészet: ápolni a lovakat, úgymond megtépni a sörényüket, de természetesen a versenyzés a csúcs, amikor az általad felkészített lóval veszed az akadályokat sorra. Rendszeresen 12 éves koromban kezdtem lovagolni, és öt évvel később csináltam meg a rajtengedély vizsgámat, azóta versenyzem. Ez költséges sport, ha nem lenne szponzorom nem tudnék versenyezni, csak alacsony szinten. Két évvel ezelőtt már sikerült GP fordulót nyernem, amely egy 150 cm-re kiírt versenysorozat. De komolyabb eredményeket a tavaly értünk el, a Nemzeti Lovardában kezdtük az évet egy Grand Prix-vel, ott helyezett voltam és meghívtak a válogatottba. Nemzeti színekben először Bulgáriában (Bojouristheben) szerepeltünk, ahol egyéniben 8. helyezett lettem, míg a nemzetek díján győztünk a csapattal. Ezt követte a budapesti CSI*** verseny, hatalmas nemzetközi mezőnyben lettem helyezett, és minősültünk a rotterdami Eb-re. Budapestet követte az athéni CSIO*****, ami a legnehezebb verseny volt, és ahol igazi sztár lovasok voltak jelen. Itt sikerült minden nap a helyezettek között lennem, a kétfordulós Nemzetek Díján pedig 4. lett a csapatunk a norvégok, portugálok, valamint a lengyelek mögött. De a legnagyobb sikeremnek eddig a magyar bajnoki ezüstérmemet tekintem. A jövőben még több versenyre szeretnénk eljutni, hiszen több olyan lovunk is akad, akiben benne van a nagyon szép eredmény lehetősége, remélem, lesz lehetőségem kihozni belőlük – árulta el búcsúzóul István, aki felajánlja, elvisz a műútig, ahonnan már könnyebben visszajutok Debrecenbe.

A kocsiba beszállva még egyszer visszanézek, Dió a telep szélén vigyázó tekintettel figyel, majd látható elégedettséggel elporol a lovardák irányába.

MSZ

Hibapontok a tévesztésért

Díjugratásnál a lovasoknak ugyanazon a pályán, meghatározott számú (általában 8-13) leverhető, mesterséges akadályt kell meghatározott sorrendben leküzdeniük. Ezeken a pályákon többnyire rudak, palánkok és vizes árkok (vagy ezek kombinációi) képezik az akadályt. A versenyen az a lényeg, hogy az akadályok az ugratások után is sértetlenek maradjanak. Ahogy fokozatosan nehezednek a pályák, tesztelés alá kerül a ló képzettsége. Minden akadály leverésért hibapont jár, az ellenszegülés, a pályatévesztés, a lóról esés és az alapidő túllépése szintén hibapontokat jelent. A klasszikus számokban minden résztvevő, aki hibátlan alappályát teljesít, összevetésben vesz részt, ahol a gyorsaság is számít. Végül az a ló-lovas páros nyer, akik a legkevesebb hibát követik el és a leggyorsabb teljesítményt nyújtják.