Szabadnak maradni nem csak a két világháború között nehéz

Veszteség idején az ember úgy tesz, mintha győzött volna – ez Jablonczay Lenke életre készítő tanácsainak egyike, amely elhangzik a Csokonai Színház Für Elise előadásában.

A mondásnak éppúgy létjogosultsága volt világszerte és hazánkban a regény cselekményének időpontjában, a két világháború között, mint ahogyan Lenke, majd a lánya, Magda sorsában.

A Kossuth-díjas, debreceni származású író 85 éves korában vetett számot élete azon szakaszával, amely a történelem két kegyetlen pontja közötti álnyugalom éveiben telt. Hogy könnyítette vagy nehezítette-e a könyvírást a tény, hogy ő a rögzíteni kívánt események egyetlen élő tanúja, az a színdarabból sem derül ki. A deszkákon zajló visszaemlékezéshez azonban társat kapott az író, akit a négyórás mű minden percében a színen lévő Varga Klári alakít. Remek rendezői ötlet nyomán, a múltidézésben Cili, a család által befogadott trianoni árva segített. Szabó Magda sosem létezett féltestvére, akit Mészáros Ibolya formált meg.

Ők ketten úgy határoznak az előadás első részében egy zongoránál, hogy felidézik, hogyan élték meg gyermek- és tinédzserkorukat. A darab egyik értéke, hogy kapunk egy szépen csomagolt szeletet az íróban zajló vívódásból, a lapra vetettekért vállalandó, terhelő felelősségből, amire egy-egy népszerű könyvet olvasva a legritkább esetben gondolunk.

Világégés kívül-belül

A színen kétféle világégést észlelünk: a történelemkönyvekből ismertet és annak következményeit, valamint a lányok lelkében fel-fellobbanót. A rendezőt, valamint a dramaturgot, Adorján Beátát dicséri, hogy jó ritmusban váltakozik a kétféle drámai esemény. Mire belesüppednénk az egyikbe, s megijednénk a szituáció kiúttalanságától, az alkotók mutatnak egy másikat, ami új fényt (vagy árnyakat) enged a saját érzéseink beszűkülő folyosójára. Egyik bajhelyzet a másik tükrében nyomban törpül vagy hatalmasodik, és ez végig fenntartja a figyelmet. Élesen megmutatkozik ez például az árvának küldött ajándékágy körüli vitát bemutató jelenetben. A kis Magda tombol a miatt az égbekiáltó „igazságtalanság” miatt, hogy a jövevény kapja meg a teljesen új fekhelyet, ő pedig továbbra is a régin alszik (ami egészen idáig tökéletesen meg is felelt neki). Mire kezdem beleélni magam a szülők békítő beszédébe és a lány fájdalmába, a konyhából Ilka szalad be, s kétségbeesve közli: a fejsérült árva sikítva szaladt világgá a kukorica szó hallatán. 

Dicséretes, hogy a színműben nem tolakszik előre a történelmi kontextus, a politikailag zavaros, bizonytalan időszak épp csak említés szintjén van jelen a színen. A főszereplő „testvérpár” mindennapjaiban pedig még annyira sem. Védi őket az a szeretetteljes, mesebeli burok, amit a szüleik – főként Szabó Elek – és a könyvek teremtenek számukra. Játszanak tét nélkül, beszélgetnek a barátaikkal, tanulnak, szerelmesek lesznek, hős férjről álmodnak. Visszatekintve, ijesztő ez a harmónia, ez a kívülállás, tudván, mi készül. Pláne, ha merészkedünk párhuzamot vonni a jelenünkkel.

Megalkuvásmentesség

A színmű életrajzi ihletésű, annyira emberi, hogy sok ponton lehet kapcsolódni hozzá. Számomra a legerősebb kérdése, hogy megtartható-e a szellemi és viselkedésbeli szabadságunk, az igazi, már-már gyermeki őszinteségünk, elfogadható-e az örök kíváncsiságunk és a jogos büszkeségünk a megszerzett tudásunkra, anélkül hogy másoknak ez szúrná a szemét. S ha szúrja, felelősek vagyunk-e azért? Szabó Magdát a szülei szabadnak, megalkuvásmentesnek és gondolkodónak nevelték, ami már akkoriban sem ígért könnyű életutat. Ahogyan korábbi cikkünkben a regényt színpadi művé formáló Adorján Beáta mondta, 

Olyan igazságtalanságok történnek vele, amik bármelyikünk lelkében tüskét hagynának, és amiket a konfliktust kívülről szemlélő néző egyből megért. De a varázsvilágban élő, korosztályánál jóval nagyobb tudásanyaggal rendelkező, ösztönösen őszinte kislány, aki véleményének otthon mindig teret engedtek, meglepődik, ha az orra a valóság – számos különféle motivációtéglákból épült – falaiba ütközik.

A nem létező testvér szerepe sokféleképp értelmezhető. Érzésem szerint, ő – ahogy az el is hangzik – Magda jobbik énje. Az adott helyzetekben Ciliként érdemes viselkedni a világ elvárása szerint, míg a legtöbbünk mélyről jövő, ősi és természetes vágya Magda személyiségét képviselni. Hogy mikor melyiket alkalmazta annak idején a valóságban az író, az ma már az olvasók és nézők elképzelésére van bízva. A közönség mindenesetre – a debreceni helyszínek okán – otthonosságérzettel, kellemes szórakozás élményével és gondolatébresztő mondatokkal térhet haza az előadásról. S talán egy következő nehéz szituációban, – akár a karácsonyi bevásárláskor, a tömegben tolakodók miatt morogva – eszünkbe jut Cili intése: az emberek nem rosszindulatból rosszak, csak nem értenek bennünket. 

HaBe