Nem várnak ihletre a debreceni festőnövendékek, mégis vászonra viszik, amijük van

Egymást váltják a tanórák hétfő délelőtt a Medgyessy-gimiben, a végzősök azonban egészen más hangulatban és feladatokkal töltik el ezt az időt a belvárosi műhelyben. Itt nincs ki- és becsengetés, nincs számonkérés, van viszont instrukció, kreativitás és elmélyülés. Ebbe az állványok mögött erősen koncentráló, mégis mélységes nyugalommal tevékenykedő kis közösségbe látogatott el a Haon a magyar festészet napja alkalmából. Az volt a célunk, hogy megtudjuk, hányadán áll a debreceni képzőművészeti élet jövő nemzedéke, és választ kapjunk arra, hogy miként lehet jelentős túljelentkezés egy olyan középiskolai tagozatra, ahol mintha csak garanciális milliomosképzést hirdetnének.

Hogy semmi ne zavarja meg az alkotási folyamatot – vagy ahogy ők nevezik: munkát – bejutni sem tudunk egyszerű csengetéssel. Szabó Károly festőművész, tanár kísér be bennünket a félhomályos Kishegyesi úti helyiségbe. Ő is ebben az iskolában végzett több mint két évtizede, a képzőművészeti egyetem festő szakán szerzett diplomát, majd 2007-ben visszatért a Megyóba. A doktori képzés mellett egyetemen is tanít, és igyekszik aktív képzőművészként is jelen lenni. Az ifjú, láthatóan elmélyült képzőművész-növendékek nemigen voltak nyitottak a faggatózásunkra, azt viszont megtudtuk, hogy

Szabó Károly hangsúlyozta, ennek a pályának a töretlen népszerűsége – ahogy eddig, továbbra sem abban rejlik, hogy festőművészeket neveljenek ki. Ennél sokkal többről van szó: önkifejezést és önismeretet sajátítanak el a fiatalok, a pedagógus célja pedig olyan szemléletmódot adni át nekik, mellyel aztán nemcsak a képzőművészetben, hanem mindenhol gyarapodnak.

A kortárs csak a második

– A jelenkor digitalizációs időszakában, amikor milliónyi kép és szöveg képződik, sőt, már otthon is kinyomtathatjuk bármelyik képet, akár háttérbe szorulhatna a más ember által létrehozott, kétdimenziós sík kép, ahogy a fotózás megjelenésekor is sokan azt mondták, hogy itt van a festészet vége – ecsetelte a művészpedagógus. Szerinte az, hogy meglegyen valakinek az igénye arra, hogy egy eredeti, autentikus és nem megismételt, valaki által létrehozott festmény lógjon a falán, nem feltétlenül pénzügyi kérdés.

– hangsúlyozta. Úgy véli, a kortárssal szemben ma Magyarországon könnyebben veszik a korábbi időszak alkotásait, melyek „kiállták” az idő próbáját, így egy aukciósházban könnyen be is kerül a pénzügyi véráramba. – A kortárs aukciókkal, ahogy a kortárs alkotókkal is nagyon csínján bánnak – jegyezte meg.

Mojzes Sándor az érettségi utáni szakmai évét tölti az intézményben, ottjártunkkor káprázatos képsorozatának egyik darabján dolgozott: a kismamák körében egyre népszerűbb háromdimenziós magzatfotók másolatai kerülnek vászonra. 

Hogy merre tovább a bizonyítvány átvétele után, a fiatal tehetség számára még nyitott kérdés, de ami biztos: az ecset marad a kezében.

SZD