Szuper volt gyereknek lenni az űrkorszak csúcsán

A legtöbb fiúgyereknek legalább egyszer eszébe jut az óvodás- vagy az iskolásévek alatt, hogy belőle bizony majd űrhajós lesz, ha felnő. Ez nagyjából globális dolog, így van Magyarországon, de egész Európában, a Távol-Keleten és a tengerentúlon is. És még szép, hogy így volt a '60-as évek houstoni külvárosában, egy köpésre a NASA repülésirányító központjától, ahonnét például az Apollo-expedíciókat is irányították. Az űrverseny hajrájában, a Holdra szállás küszöbén valószínűleg ez volt a legjobb hely a bolygón egy világűrről álmodozó kisgyereknek, akinek még az apja is az űrközpontban dolgozott, így a családja életét a szokottnál is jobban átszőtte az ismeretlen kutatása és az ezzel járó izgalom. Ilyen alapfelállásból építkezik és jut egészen magasra a felnövéstörténetekben otthonosan mozgó Richard Linklater új filmje, az Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor, melynek április elsején tartották a streamingpremierjét.

A sztori főhőse Stan, egy houstoni iskolás, aki szüleivel és testvéreivel éli a NASA-családok mindennapjait '69 nyarán, hetekkel a történelmi Hold-küldetés előtt: az apa ugyanis logisztikus az ügynökségnél, aki az űrhajósokkal és az őket irányító mérnökökkel ugyan nincs kapcsolatban, de azért így is a világ egyik legmenőbb munkahelyén dolgozik. Stant egy álmos napon, tesióra után megkeresi két ügynök, hogy véletlenül túl kicsi lett az Apollo 10 után legyártott következő űrkapszula, de ez már így marad, szóval kéne valaki, aki belefér, és intenzív kiképzés után a Holdra is leszállna a segítségével: ez lenne az a bizonyos Apollo 10,5 program. Mit mondhat erre egy tíz év körüli srác, aki eleve a csillagokkal kel és fekszik? Naná, hogy igent. A rutinos filmnézőknek valószínűleg már 10 perc után leesik, hogy hová is fut ki ez az egész, de a lényeg abszolút nem ezen a megfejtésen van.

A történetet javarészt a háttérbe szorítják, sőt a film közel felében teljesen el is dugják azt, hogy a helyét átvegye a színtiszta hangulatfestés és a nosztalgia.

Megnézzük, hogyan él a család, de főleg a gyerekek: együtt megyünk velük autós moziba, a szemünk előtt pörögnek a kor ismert sorozatai, az akkori társasjátékok, a testvérek közötti idétlenkedések, a szomszéd haverokkal lejátszott baseballmeccsek. A nap közben süt, szólnak a jobbnál jobb zenék bakeliten, szinte bepárásodik a képernyő a gusztusos ételektől, de a háttérben, mintegy keretként megmaradva végig ott van a mindennél fontosabb űrverseny. Szóval tényleg a nézőre zuhan az egész korszak, annak minden bájával együtt úgy, ahogy azt a gondtalan gyerekkorból látni.

Ebben iszonyatosan sokat segít az a vizuális technika, amihez nagyon hasonlót Linklater már kétszer, a 2001-es Az élet nyomában és az 5 évvel későbbi Kamera által homályosanban is bevetett már: lényegében olyan az egész, mintha élőszereplős filmet nézne az ember, csak közben ráhúznak egy komplett animációs réteget. A módszer titka, hogy csak a szereplőket és a velük közvetlenül érintkező tárgyakat vették fel kamerával egy zöld háttér előtt, minden más színtiszta animáció, így meseszerű lesz tőle a képi világ, ez meg lök egy jó nagyot a hangulaton.

Részben emiatt nagyon simán, megállás nélkül végig lehet mosolyogni az Apollo-10,5 nagy részét, pont úgy, ahogy kisdiákként a vasárnap délelőtti rajzfilmeket, és még napok múlva is be fog ugrani egy-egy jól eltalált kép belőle; ez az, amit mostanában szinte nagyítóval kell keresni a streaming- és mozis palettán.

Az olajozottság másik, legalább ennyire fontos oka, hogy nincs túlhúzva a film, másfél óra az egész, bármelyik este nyugodtan lepörgethető.

Akár furcsa is lehet, hogy ez a varázs és az általa diktált iram csak akkor bicsaklik meg valamennyire, amikor Stan hihetetlen küldetése és annak körülményei megpróbálnak visszakúszni ebbe a nosztalgiabombába nagyjából a film második felében. Úgy érezni, hogy a misszió egyébként jobbára vázlatos ábrázolása egy kicsit kilóg az összképből, és értékes játékidőt csakliz el a többi olyan elemtől, melyekkel mindaddig nagyon jól elvolt a néző. Ennek megítélése persze függ attól, hogy ki mit keres pontosan egy ilyen filmben, mindenesetre a személyes űrsztorit talán jobban is bele lehetett volna csiszolni a nagyobb egészbe.

Ha lehet ilyet mondani, a film a lehető legjobbkor jelent meg, hiszen általában kifizetődő nosztalgiára építeni egy szörnyűségekkel teli világban, de mindig megsüvegelendő, amikor ezt ennyire elegánsan, jó arányérzékkel csinálják. És néha nem is kell ennél több.

Értékelés: 5/5

Raffer Attila