„Mit szólsz, milyen az élet?” – Filmre vitték a debreceni író novelláját

A debreceni amatőr író Mit szólsz, milyen az élet? című novellájából a paksi Antré Színtársulat készített rövidfilmet. A Létezem címre keresztelt alkotást november 4-én, az I. Paksi Amatőr Filmesten mutatták be a közönségnek. Ungvári Zsuzsanna neve jól csenghet a Hajdú-bihari Napló és a Hajdú Online olvasói számára, hiszen novellái rendszeresen helyet kaptak a megyei napilapban és az online portálon. A napokban megjelent rövidfilm kapcsán beszélgettünk a cívisvárosi alkotóval, aki mesélt az eddig megjelent történeteiről, terveiről és magáról a kisfilmről.

Hogyan tetszett a film?

Különös és nagyon jó érzés volt mozgóképen látni azt, ami akkor forgott a fejemben, amikor írtam a történetet. Nagyon vártam, hogy láthassam, hiszen az alkotókkal, az Antré Színtársulat tagjaival folyamatosan kapcsolatban voltam, sorra kaptam a híreket arról, hol tart a forgatás. Tudtam, hogy nagyon felkészült, tehetséges csapat eleveníti meg a történetet.

Habár jóformán saját zsebből, kevés büdzséből gazdálkodtak, úgy gondolom, a tehetség és a lelkesedés kompenzálta azt, amit az anyagi oldal esetleg nem engedett megvalósítani.

Miként tudta meg, hogy megfilmesítik a novelláját? Milyen érzés egy „hobbiírónak”, hogy filmes nyilvánosságot kap az egyik alkotása?

A megkeresés egy közösségi oldal írói csoportjában érkezett. Az ott megosztott történetek között keresett a rendező, Szakter Viktória olyat, ami mai, aktuális, modern és ugyanakkor technikailag is filmre tudná vinni a társulat. Nagyon sok amatőr írótársammal egyetemben elküldtem az írásaimat, megjegyezve, hogy ez a történet a kedvencem. Érdekesség, hogy a rendező áldott állapotban volt, ugyanúgy, mint a történetben szereplő édesanya. Néhány üzenetváltás és telefonbeszélgetés után egyértelmű volt a kölcsönös szimpátia, és nagyon szívesen odaadtam a történetet, hogy kisjátékfilm készüljön belőle. A forgatókönyvet Szakter Viktória és Hora Dániel írta a novella alapján, és a praktikusabb Létezem címet adták neki. Természetesen magam is átolvashattam a forgatókönyvet, és egyeztettünk abban az egy-két apróságban, amit szerettem volna még benne látni. Hogy milyen érzés filmen látni a történetemet? Őszintén szólva nagyon büszke vagyok, és jó érzéssel tölt el! Nemcsak azért, mert az én alkotásomat választották az alkotók, hanem azért is, mert ezt a történetemet vitték filmre. A novella nagyon fontos és súlyos témát boncolgat.

A családon belüli erőszak témakörét dolgozza fel, érinti a valamelyest a társadalom, a közvetlen környezet szerepét, a jelek felismerésében és a segítségnyújtással kapcsolatban. De az önbíráskodás kérdése is jelentős hangsúlyt kap a történetben.

Miként közelítette meg ezt a rendkívül érzékeny témát?

A Létezem egyébként az eredeti címe annak az R-Go slágernek, amire a történet fel van fűzve, ebből a slágerből idéz a novella címe is: „Mit szólsz, milyen az élet?”. A sztori ad egy egészen más értelmet a dalnak. Onnan indul, hogy valaki életének hétköznapi nehézségei miatt háborog, majd ezek a problémák teljesen bagatellnek tűnnek, amikor az állapotos kismamának leesik, hogy vannak igazán súlyos gondok a világon, de nem ezek közé tartozik az a bosszúság, miszerint megint rossz a lift, vagy nincs ülőhely a buszon. Vagy éppen, ami végig ott volt a szeme előtt: a Lili és a bántalmazója közötti kapcsolat. Különösen jó érzéssel töltött el, hogy Szikora Róbert, illetve az R-Go menedzsment – akiknek el kellett küldenem a novellát –, hozzájárult a dal felhasználásához a filmben.

A Mit szólsz, milyen az élet? című novellát tartja a legjobb alkotásának?

Azt nem tudom, hogy melyik a legjobb írásom, ennek eldöntését a tisztelt olvasókra bízom. Azonban azt elárulhatom, hogy ez a kedvenc saját novellám.

A téma, a szereplők, a két nő között szinte egy pillanat alatt vállalt, kimondatlanul is egy életre szóló szövetség valahogy azt az érzést kelti bennem, hogy a bajban akad, aki megszorítja azt a kezet, ami eleinte félelemből, bizalmatlanságból, vagy a reményvesztettség miatt elhúzódik.

Milyen indíttatásból kezdett el írni?

Már gyerekkoromban szerettem történeteket kitalálni. Sokszor leírtam a meséimet, sőt verseket is fabrikáltam. Felnőttként aztán öt éve írtam az első történetemet, és meg is osztottam az egyik közösségi oldalon. Aztán jött egyik a másik után. Tulajdonképpen ez még ma is egy hobbi, egyfajta rekreációs tevékenység számomra. Nagyon jó és szerencsés dolognak tartom, ha a mai őrülten pörgő világban valakinek van hobbija, pláne, ha az egy kreatív tevékenység. Így leállítható a rohanás néhány olyan pillanatra, aminek értelme is van. Törekednünk kell arra, hogy azt a csöppnyi szabadidőt, amit le tudunk csípni a kötelező őrületből, el tudjuk úgy tölteni, hogy van valami, amiben szívesen elmerülünk. Ám az is fontos, hogy emellett feltöltődjünk vele, ugyanakkor átéljük az alkotás örömét és jó érzéssel töltsön el a végeredmény.

Hol jelentek meg eddig az alkotásai?

Nyomtatott formában a Hajdú-bihari Napló közölte az írásaimat, illetve lényegében valamennyi novellám megtalálható a Haon.hu-n, a Novellák fül alatt, a Mindenki meséi – fiktív történetek Ungvári Zsuzsannától rovatban. És természetesen a Facebook különbözői írói oldalán.

Milyen témákról szólnak a novellái? Van kedvenc élethelyzete, stílusa, amit szívesen megformál? Miről ismerszik meg egy Ungvári Zsuzsanna-novella?

Több mint 60 novellám van, s a legtöbb szereplő a szívemhez nőtt. Nagyon szeretem Lakatos Izaurát (Nomen est), akinek az édesanyjának a kedvenc sorozata az Isaura volt, ezért kapta a nevét. De igazán kedvelem a Kísértetvadászomat, vagy Pötröndi bácsit, aki szegény nagyon magányos. Viszont a témaválasztásaimmal kapcsolatban sokszor megkapom, hogy a sztorik legtöbbször nem vidámak, sőt. Az ismerőseimtől gyakran hallom, szomorú történetekről írok, olyat is mondtak már, hogy nyomasztó, amit olvastak. De azok a dolgok, amik megérintenek és szólni akarok miattuk, mind ilyenek. Személyiségemből fakad, hogy érzékeny vagyok a társadalmi egyenlőtlenségekre, anomáliákra. Szeretném többek között a családon belüli erőszakot, a kirekesztettséget, a különböző velünk született és rajtunk kívül álló okokból adódó tulajdonságaink miatti hátrányos megkülönböztetést láttatni, szóba hozni, s ezzel gondolatokat ébreszteni velük kapcsolatban. Tudom és tapasztalom, hogy sokkal népszerűbbek azok a történetek, amik pár perc alatt végigfuthatók, viccesek, esetleg valakit, vagy valakiket kifiguráznak. Az emberek szeretik azt érezni, hogy ők rendben vannak, mindent jól csinálnak. Ezek a típusú sztorik azon kívül, hogy nevetünk rajtuk egy jót, önigazolásként, önmegerősítésként szolgálnak. Megnyugtatjuk magunkat, hogy lám, az milyen hülye, akkor én mégiscsak okés vagyok. Nekem ez nem tetszik, nem szeretnék ilyeneket írni, még akkor sem, ha ezek a novellák több lájkot kapnának, nagyobb népszerűségnek örvendenének. Ha a komoly témáimat elolvassák húszan, és abból öt embert megérint, akkor én már rendben vagyok. Természetesen vágyom arra, hogy minél többen olvassák a történeteimet, ám tisztában vagyok a határaimmal. Például azzal, hogy mi a célom ezzel az egésszel. Szeretek mindig kicsit másmilyet írni, akár olyan dolgokról is, amit nem feltétlenül éltem át, de bele tudom képzelni magam. Ilyen a bántalmazás (Kergesd a nőt, Mr. Pixel, Pápaszem), az idős emberek egy-egy egyedi élethelyzete (Gordon bleu, Memoár), a reménytelen szerelem (Lánc, lánc), a szerelmi háromszög (Meztelen állok előtted, Kettős kockázat), az időskori magány (A látogató, Magány), egy kényszeres gyűjtögető története (A kacatkirálynő), vagy éppen misztikus mese (Az utazó, a Traffic asztrál, Dilemma). De írtam már parajelenségekről, absztraktot, mini krimit és megpróbálkoztam a viccessel, sőt a népi rigmusokkal is. Sokszor szeretem egyes szám első személyben elmesélni a történetet, legyen akár férfi, akár nő az „elbeszélő”. Ettől hitelesebbnek, személyesebbnek érzem az egészet.

Milyen visszajelzéseket kap?

Nagyon sokan biztatnak, bátorítanak, és eddig igazából csak pozitív visszajelzést kaptam. Persze ezek legtöbbször a család, a barátok, ismerősök reakciói, de idegenek is egyre többen írnak kedves privát üzenetet. Tudom, hogy manapság a tehetséget és a népszerűséget lájkokban mérik, de én kidobtam az efféle mérleget az életemből. Habár az online népszerűségi listán jelenleg sereghajtóként bandukol az a műfaj, amit csinálok, és az a platform, ahol megosztom az írásaimat, mégis tisztában vagyok vele, hogy többen olvassák a történeteimet, mint ahányan lájkot, emodzsit küldenek.

Lát esélyt arra, hogy nemcsak kedvtelésből írjon? Milyen céljai vannak az irodalom terén?

Nagyon szeretném a kedvenc írásaimat novelláskötetbe rendezni és kiadni. Ez az irodalmi piac telítettsége miatt jóformán csak magánúton megvalósítható, aminek amellett, hogy komoly anyagi vonzata van, mégis inkább az idő hiánya az, ami ennek a tervemnek gáncsot vet. Szeretnék egy aprócska, de annál súlypontibb gondolatébresztő rovatocskát, afféle magán „Füveskönyvet”, amit kitennék, hogy vigye, akinek jólesik, sőt írhatna hozzá az internet népe is néhány gondolatot.

S nem utolsó sorban jelenleg van egy történet, egy regény a fejemben, ami nem hagy nyugodni, amit igazán le szeretnék már írni, mert nagyon kikívánkozik belőlem. Aztán ha az egyszer egy puha fedeles kiadást megérne, akkor már talán halkan igazi írónak mondhatnám magam.

BN