A billentyűk mestere – Péter Bencét sokan korszakos zseninek tartják a szakmában

Másfél éves korában, nagymamája pianínóján első hallásra játszotta vissza egy rajzfilm zenéjét Péter Bence, a mára világhírűvé vált zongoravirtuóz. A 30 éves zenész nevéhez mostanra Guinness-rekord és csaknem 1 milliárdos össznézettség fűződik, sajátságos feldolgozásaival már a legnagyobb filmzeneszerzőket is elkápráztatta. Karrierjéről, hétköznapjairól és az általa fontosnak tartott célokról, értékekről a Hajdú-bihari Naplónak adott exkluzív interjút a Hajdúböszörményben élő zongorista.

Elhalmozzák fellépésekkel?

A járványhelyzet miatt a szórakoztatóipar szempontjából még nem indult újra minden, akármennyire is látjuk már a fényt az alagút végén. A koncertszervezők többsége a világban bizonyos turnékat még mindig nem mer megszervezni, a bizonytalanság okán. Egy 9 állomásos német turném például 2020 óta csúszik. Ilyenkor nemcsak az van, hogy elhalasztjuk a rendezvényt, és valamikor majd bepótoljuk a jövőben. Sokan nem ott laknak, más városokból, országokból érkeznének az eseményre, így – a szállás-, repülőjegy-foglalás változtatásai miatt – sokadjára bele sem vágnak. Idén összesen a Mercedes saját privát rendezvényén voltam Szocsiban a Forma–1-futamon, illetve Litvániában egy szabadtéri, nyári koncerten. Reméljük, jövőre végre visszatérnek a korlátozások nélküli rendezvények. A pandémia miatt ugyanis az elmúlt másfél évben több, mint 70 koncertemet voltunk kénytelenek lemondani vagy elhalasztani. Annyit utazok, hogy ez a kis itthonlét most kifejezetten jól is esik. Persze régebben is voltak olyan turnélábak, amikor 3-4 héten keresztül külföldön voltam, majd pár napig itthon szellőztethettem ki a fejemet, azután azonban máris indultam vissza. Jelenleg a kényszerszünet okán maradt időm befejezni az albumomat, sőt, egy új is kialakulóban van. Közben a közönségemmel az online térben tudok találkozni. Igyekszem rendszeresen új videókat feltölteni a különböző platformokra, de néha virtuális eseményeken is részt veszek. Nyilván ez töredékét sem adja vissza annak a varázsnak, annak az energiának és élménynek, amit egy valódi koncert ad akár nekem, akár a közönségnek.

Anno Bostonban folytatott egyetemi tanulmányokat. Gondolkodott azon, hogy huzamosabb ideig külföldre költözzön?

Sokáig eszembe sem jutott, hogy más országban telepedjek le, konkrétan nem lett volna értelme. A tanulmányaimat tekintve mára már az időm nem engedné, hogy kivonjam magamat fél évre-egy évre a forgalomból. Kedvem attól függetlenül lenne ahhoz, hogy visszatérjek a Berklee Zeneművészeti Egyetemre, érdekes volna visszaülni az iskolapadba, igaz, sok értelmét nem látom, hiszen ez egy kreatív szakma, a diploma megléte nem változtatna az elbírálásomban. Karrierszempontból más a helyzet: ahhoz, hogy videókat készítsünk, és turnézni járjak, nem kell más helyre költöznöm. Olyan szempontból azonban, ha más dolgok is érdekelnének (filmzene készítése, más produkciókban való részvétel), akkor az USA, azon belül Los Angeles lenne a legmegfelelőbb lakhely. A fizikai jelenlét sokat dobna a karrieremen, ezért szóba jött az utóbbi időben, hogyha nem is folyamatosan, de több időt kellene ott tartózkodnom kapcsolatépítés szempontjából. Hiába ismerem személyesen, és követ Instagramon Hanz Zimmer, David Foster vagy Michael Jackson dobosa – aki szeretne dolgozni velem –, ők mind kint élnek. Napi szinten is beszélhetünk, de csak akkor történne valami, ha ott lennék mellettük. Kiruccanás szintjén rengeteg hely van tervben, de hogy merre képzelem el az életemet letelepedést tekintve, azt nem tudnám megmondani.

„Hiába tűnik előre eltervezettnek minden lépésem, valójában még mindig keresem az utamat.”

A példaképe, John Williams, illetve más kortársai lassan leköszönnek. Lenne esélye a helyükbe lépni?

A filmzene és Hollywood összetett kérdés. Egy hely megüresedik, de a szakma valószínűleg már fel is vette azokat az embereket, akik a következő klasszikusokká válhatnak. A streaming korszakában könnyebb eljutni a közönséghez, rendezőkhöz, sok olyan Netflix-projekt van például, ahová teljesen új művészek kerülnek be. A lehetőség tehát adott, és apránként magam is adagolom a saját műveket a közönségemnek, de puszta pszichológiából egy rendező inkább a személyesen ismert, Los Angeles-i barátját kérné fel, mint engem, akit bár követ, nem ismer. A filmkészítés egyébként kifejezetten érdekel, azon belül is a sci-fi világa, bár már nincsenek ideáljaim, bármilyen felkérésnek örülnék a háborús filmektől a thrillerekig. Az érzelmi rész zenei reflektálása a lényeg, a film üzenete, története, nem maga a stílus. Azon például sokszor gondolkoztam már, mennyire érdekes lenne olyan filmzenét készíteni, ami csak zongorahangokból áll.

Mit tart fontosnak a feldolgozásaiban?

Az eredeti zene lelkét igyekszem átemelni, lemásolni a feldolgozásaimban, megfogni a megfoghatatlan hatást, átültetve zongorára. Szeretném, ha nemcsak eljátszva lenne, hanem más interpretációba is kerülne a zene. Ezért kaptam már kritikát, de küzdök érte, hiszen pont ezért hívják ezt a műfajt feldolgozásnak. A lényege, hogy valami új fénybe helyezze, kiegészítse saját gondolattal, kreatív módon dolgozza fel a meglévőt. Úgy szóljon, ahogy még soha! Leginkább az eredeti előadó hatása – melyet a rajongóira gyakorolt – vezérel engem a feldolgozások során. Hogy az az érzés, zsigeri ritmus, tánc, koreográfia, artikuláció egyben visszaköszönjön a zongorajátékban is. Olykor egészen extrém módokon szólaltatom meg a hangszert, dobolok a zongorán, loopert használok, de ezt egyszerűen megkívánja a zene, illetve az előadásmód. Szerencsére a szakma által is egyre elfogadottabbá válok. A klasszikus zene művelői között persze a stílusom még mindig jóval megosztóbb. Vannak, akik szeretik, tanítják zeneiskolákban, mert a gyerekeknek kedvet ad a zongorázáshoz. De olyan is van, hogy egy zongoragyártó megosztja a videómat, amint dobolok a hangszerén előadás közben, és alatta néhány kommentelő egész egyszerűen csak barbárnak hív. „Mit csinál ez a zongorával?” – kérdezik. Akad, aki hallgatni szeret csak, nézni nem bírja, amit csinálok, pedig ez nincs megtervezve, átszellemülten, nagy mozgással játszom, ha elkap a hév, nem tudok mit tenni, csak megyek vele.

Mennyire foglalkozik a rajongói hozzászólásokkal?

Számomra idegen a büszkeségérzet, nagyon ritkán élek meg ilyesmit, nem is igazán tudom, milyen az. Apróságok miatt érzem talán egyedül, például mikor hetekig keverem a hangot és a végén szépen szól az itthoni zongorámon a Bohemian Rhapsody. Össze­hasonlításként: a főzés a legkedvesebb hobbim, de még ott is komponálok, a tökéletességig próbálgatva a recepteket. Maximalista vagyok, legszívesebben a sokmilliós videóimat is leszedném utólag, mert eszembe jut még valami, amin finomítanék. Nem tudom elengedni a dolgokat, ezért is készül lassabban egy feldolgozás. Egyszerűbb lenne gyártani, gyártani, de rám jellemzően rengeteg apróság miatt állok meg, javítgatok.

„Számomra nem maga a komponálás, sokkal inkább a hangok kikeverése a legizgalmasabb pontja a zenének.”

Persze vannak művek, melyekhez kifejezetten a rajongók miatt nyúlok, a Bohemian Rhapsody tipikusan ilyen volt. Tegyük hozzá, rengeteg időt őrölt fel, és sokkal kevésbé szólt a tömegekhez. Azt gondolom, valahol a rajongói igények és a saját meglátásaim között lehet az arany középút. A nézettség ugyanis releváns visszacsatolás, azonban a platformok is változnak, így arra is figyelni kell, mennyi emberhez juthatunk el.

Jut idő magánéletre ilyen karrier mellett?

Nem hiszem, hogy a család­alapítás jelenleg beleférne az életembe, nem tartok még abban a szakaszban. Összességében ez egy patikai mérleg, ahol ha az egyik oldalára sokat pakolsz, a másikon semmi sem lesz. Hiány­érzetem azonban nincs, szeretek azzal foglalkozni, ami a szerelmem. Számomra ez teljesen kielégítő, főleg, ha van is értelme, vezet valahová. Szabad­időmben a barátokkal és a családdal töltök némi időt, de az utazásokból kifolyólag a legtöbb barátom szerteszét van a világban. Őszintén szólva egy kezem is elég ahhoz, hogy megszámoljam az igazán közeli barátaimat: még Bostonban tettem szert a közös munka által egy lengyel lány, Gabriella barátságára, de a menedzseremet, Szabolcsot is említhetném, akivel bejárjuk a világot, és a koncertek között kifejezetten jól szórakozunk. Véleményem szerint a szüleim is büszkék rám, de erről őket kellene megkérdezni.

Vannak távlati tervei?

Az elsődleges, kitűzött cél, hogy 10 év múlva ne nézzek ki idősebbnek, mint most! Viccet félretéve, amennyire régen tervezgetős típus voltam, manapság annál inkább teret adok a véletleneknek, nem ragaszkodom görcsösen az elérni kívánt dolgokhoz. Kijön majd a második lemez, remélhetőleg egy harmadik is. Szeretnék jövőre több hangsúlyt fektetni a kollaborációkra, illetve jó lenne egy világ körüli turnét összehozni. Hosszú távon a koncertezés, utazás marad, alkotói szempontból pedig más vizekre eveznék. El akarok vonatkoztatni a feldolgozásoktól, film-, tévés zeneírás irányba elmozdulni jobban. Volt egy furcsa küldetéstudatom anno, de manapság máshogy élem meg a hírnevet, azt érzem, sehol sem járok még a karrieremet tekintve. Összességében, ha van egy dolog, amiért megérte ezt csinálni, az a rengeteg üzenet, amit kapok napi szinten a világ minden részéről. „A 8 éves kisfiam miattad kezdett el zongorázni”… Többször írtak már ilyeneket, és azt gondolom, a halálos ágyamon, ha valamit ki kell majd emeljek, az mások inspirálása lesz, hogy kicsit hozzátehettem ahhoz, hogy a zene felé forduljanak.

Péter Szabolcs