Remek lett Nicolas Cage disznós filmje, de nem azért, amiért elsőre gondolnánk

Mozis szempontból eléggé felforgatott eddig 2021, és ez már valószínűleg így is marad, de azt azért kevesen hitték volna, hogy az év egyik legmelankolikusabb filmje egy elveszett disznó felkutatásáról szól majd. A Michael Sarnoski rendezésében, Nicolas Cage főszereplésével készült Pig úgy tesz a nézői elvárásokra, hogy közben a változó világról és az abban megkapaszkodni próbáló régi értékekről is mesél, ám nem szájba rágva, csak úgy felskiccelve, mindenféle görcsösség nélkül, a közönség interpretációira is alapozva.

A film nem lép rá a John Wick által szélesre taposott ösvényre, pedig az első 15 perc után okkal gondolnánk, hogy így lesz. A remete főszereplőn, a szakállas, leharcolt Robon látszik, hogy egy ideje kivetette magából a civilizáció. Egy roskadozó faházban él az erdő közepén, és szarvasgomba-kereséssel tartja el magát, ebben pedig speciálisan kiképzett disznója segít neki. Az állatot egy este ismeretlenek ellopják, Rob pedig kénytelen otthagyni a természetet, és idegen terepre merészkedni, a szálak ugyanis egy nagyvárosba, a közeli Portlandbe vezetnek.

Tökéletes felütés egy bosszúmozis akcióorgiához, a kormányt azonban másfelé rántja az elsőfilmes Sarnoski.

A filmben egyetlen fegyvert sem sütnek el, a szálakat az ízlésesen kibomló személyes drámák és az ehhez kapcsolódó, izzadságszagtól mentes karakterépítés mentén viszik előre. A Pig elejtett félszavakkal, apró gesztusokkal oldja meg, amit sok film terjengős expozíciókkal, jóval hosszabb játékidővel sem tud: a cselekményről óvatosan a szereplőkre állítani menet közben a fókuszt. A közel sallangmentes átmenet pedig még akkor is hatásos, hogy néha azért érezhető: a vágóolló igen aktív volt az utómunkálatok alatt.

A Pig azonban lassú hangulatfilm, így ez a csiszolatlanság nem sokat vesz el az éléből. És amúgy többrétegű is: a fő sztori mellett mintegy mellényzsebből előkapva feszegeti a kultúra globális és lokális változásait, jobbára a gasztronómia felől közelítve. Az ünnepelt séf, aki egy sablonos koncepciójú fine dining helyen dolgozik ahelyett, hogy megvalósította volna gyermekkori álmát, egy tradicionális angol pubot. Az útszéli oregoni étterem, melyben nem árulnak pitét, csak csokis kekszet, brownie-t és sajttortát. A Camaróval járó fiatal srác, aki rádöbben, hogy merő sznobizmusból bömbölteti kocsijában a klasszikus zenét. A visszavonult mesterszakács, aki a lehető legpuritánabbul főz magára. A kultúra apró dekonstrukciói ezek a bosszúfilmes zsáner dekonstrukciójába szinte tökéletesen beágyazva; ilyen finom húzásra ritkán számít az ember egy rutintalan rendezőtől.

Értékelés: 4/5

Raffer Attila