Fék nélküli hullámvasút az új Öngyilkos osztag, csak bírjuk gyomorral

James Gunn író-rendező egyfelől érti, honnan hová jutott el szűk másfél évtized alatt a képregényfilm, így elegánsan kerüli ki a zsáner néhány kötelező csapdáját. Másfelől viszont egy csomóba elég csúnyán belesétál, a végeredmény mégis pont annyira üdítő, hogy jólessen ebben a sovány nyári blockbusterkínálatban. De mielőtt ezt kibontanánk, lépjünk egyet hátrébb.

A Marvel-moziverzumban Gunn A galaxis őrzői két részével megmutatta, amihez a legjobban ért: úgy ábrázolni a csapatdinamikát, hogy az egyszerre legyen könnyed, laza és izzadságszagtól mentes, de azért a drámai csúcspontokon is működjön. Még szép, hogy egy ilyen figura a DC-filmeket gondozó Warnernek is kapóra jött. A stúdió botladozva építette saját képregényfilmes univerzumát, majd a 2016-ban bemutatott David Ayer-féle Suicide Squad – Öngyilkos osztaggal közönség- és kritikai visszhangban is elérte az addigi mélypontot. A film viszont hozott annyit, hogy megérje folytatáson gondolkozni. Gunnt néhány régebbi ízléstelen Twitter-bejegyzése miatt 2018-ban kitette a Disney (majd később mégis visszavette), így csapott le rá a Warner, és lényegében szabad kezet adott neki, hogy a saját ízlése szerint szője tovább az osztag kalandjait. Szóval nem annyira meglepő, hogy Gunn azt nyilatkozta, ez a mostani a legszórakoztatóbb film, amit valaha készített, a gyártás alatt pedig inkább a kreativitást tartotta fókuszban, mint a tökéletességet. És ezt a hangsúlyeltolódást érezni is lehet.

A 2021-es film nem közvetlen folytatás, de nem is engedi el teljesen az előzményét. Inkább amolyan „soft reboot”, melyben van pár visszatérő karakter, de a cselekményben semmi nem utal az 5 évvel ezelőtti földbe állt kísérletre. Egy maroknyi elítélt bűnözőt, a társadalom peremére sodródott csodabogarat (akik között van óriásmenyét, mindig álmos patkányidomár és egy emberevő humanoid cápa is) egy fiktív latin-amerikai államba küldenek bevetésre, melynek célja eltüntetni egy titkos kísérlet nyomait. A sztori igazából ennyi, nézzük, ahogy egy képtelen csapat eljut A-ból B-be, majd C-be és D-be, az utazást pedig Gunn az idősíkok közötti, egyébként teljesen felesleges ugrálással próbálja meg feldobni. Tehát lényegében van egy road movie-nk feldarabolt narratívával, viszont legalább ennyire fontos, hogy mi épül erre a viszonylag stabil gerincre.

Egyrészt a szereplők közötti szuper dinamika: szerencsére nincsenek unalmas karakterexpozíciók, a különc figurákat inkább menet közben, egy-egy szituációba organikusan beleszőve bontja ki Gunn. A szokásos recept szerint repkednek az egysorosok és a helyzetkomikumok is, amik valakinél vagy betalálnak, vagy nem; amikor mi néztük a filmet, jobbára csendes maradt ezeknél a nagyjából negyedéig megtelt moziterem.

Másrészt pedig a vér. Sok vér.

A film 18-as karikával került itthon a mozikba, teljesen indokoltan: az elejétől a végéig törnek a bordák és szakadnak a végtagok, de ezt az egészet a kreatívan megrajzolt harckoreográfiák miatt nem érzi öncélúnak az ember, ehhez a filmhez és az általa mozgatott elvetemült karakterekhez egyszerűen ennyi gore-ra volt szükség. Az ellenfelek mellett az antihősök száma is rendesen megfogyatkozik, olyan szereplőktől is elköszönünk, akikről az elején biztosra vettük, hogy simán megérik a stáblistát.

Az eddig szokatlan forma viszont nem szül új tartalmat. Hiába vannak itt feláldozható gazemberek, a galaxis (de minimum a bolygó) legelvetemültebb lényei, a forgatókönyv úgy kezeli őket, mint egy véletlenszerűen kiválasztott szuperhőscsapat tagjait, és a szokásos, unalomig ismert elemekkel hozza őket közelebb a nézőhöz. Látszólag máshonnan indulunk, de mégis ugyanoda érkezünk: a sokadik nagyvárosba, ami csak arra vár, hogy valaki megmentse az aktuális főgonosztól. Legkésőbb itt válik egyértelművé, hogy James Gunn a DC-nél is a Marvel-receptből főzött, az meg ízléstől függ, hogy ezt kinek veszi be a gyomra, és kinek nem.

Ha ezen túllendülünk, egy alapvetően szórakoztató moziélményt kapunk, ezt pedig becsülnünk kell az utóbbi másfél év blockbuster-felhozatalán végignézve.

Értékelés: 4/5

Raffer Attila