„Talpon maradni”: kerekasztal-beszélgetést hallgatott a Múzeumok éjszakájának közönsége

Árvaházból a Magyar Érdemrend Nagykeresztjéig, eladói munkától a könyvkiadó vezetéséig, bányavárosból a tudományos kutatások világába. A Szabó Magda Emlékházban szombat este a női szerepvállalásé volt a főszerep dr. Keczán Mariann irodalomtörténész moderálásában.

Wittner Mária ’56-os szabadságharcos gyermekkorát és a forradalmi eseményeket idézte fel. – Klerikális neveltetésem miatt képzőművészeti oktatásba nem engedett a rezsim, egy sárvári reálgimnáziumba vettek csak fel. Ezt második osztály után otthagytam, így egyenesen a Szolnoki Gyermek- és Ifjúságvédő intézetbe kerültem. Életem egyik legstabilabb pontja volt, visszagondolva a legjobb helyre kerültem – emlékezett vissza Wittner Mária. Aztán jött a nagy szerelem, és ’56-ban megszületett a fia, akit a legsötétebb Rákosi-idők ellenére megkereszteltetett. Az események ekkor vettek gyorsuló tempót: az 1956-os forradalom eseményeiben az első naptól részt vett. Kétszáz napot töltött börtönben halálraítéltként, majd életfogytiglanra változtatták az ítéletet.

Kultúrmisszió

Zavadovics Katalin, a Libri Könyvesbolt egykori vezetőjének családjában nem voltak férfiak, ez meghatározta szemléletmódját. Debreceni gimnáziumban tanult, majd egy könyvesboltban helyezkedett el eladóként. – Az életem úgy alakult, hogy polcok törölgetésével kezdtem, s bár utáltam, az élet úgy hozta, hogy a néhány hetes gyakorlati időből egy egész élet lett. A könyvek által nagyon sok ismeretséget tudtam kötni, és remélem, hogy sokakat indítottam el azon az úton, hogy megszeressék az olvasást. Az író-olvasó találkozók szervezésével pedig azt is be tudtuk bizonyítani, hogy ez a szakma nemcsak az értékesítésről szól, hanem kultúrmissziót is be tudtunk tölteni – emlékezett vissza.

Mojzesné dr. Székely Katalin szociológus édesapja közép­osztálybeli, édesanyja négy elemit végzett parasztlány volt, a borsodi bányavidéken nőtt fel. – Úgy, érzem, csak ilyen körülmények között alakulhatott ki bennem a végtelen szolidaritás érzése. Csak egy olyan vidéken, ahol nyolc órára lemennek a föld alá az emberek, és minden héten felhoznak valakit, aki már nem él. A bányászok jó szerencsét kívántak egymásnak, ez a köszöntés egész életemen elkísért.

Göröngyös út vezetett ahhoz, hogy a Debreceni Egyetemre kerüljön: – Tanítani akartam, nem tudósnak állni, mert nagyon szerettem az embereket, akik valamiért mindig szerettek engem. Egyetemi polgárként megtaláltam azt a gyönyörűséget, melyet nem munkaként, hanem hivatásként éltem meg – vallotta a nyolcvankét éves szociológus. A kerekasztal-beszélgetésen Wittner Mária bemutatta új kötetét, a Hagyatékot.

SZD