Hosszabbítás

Kitalált törénet egy régi fotó alapján. A történet kizárólag a szerző fantáziájának szüleménye, melyhez a fényképen látható személyeknek az égvilágon semmi köze nincsen. Bármely hasonlóság valós személyekhez, eseményekhez, kizárólag a véletlen műve lehet.

- Na, itt van, ni, ez az a fotó: Elvira azon a nyáron Jánossal kavart, aki Márta férje volt. Látod, aki itt a képen jobb oldalt támaszkodik, ez Márti. Márti, aki egyébként Elvira nővére. Szerintem tudott róluk. Szép kis történet, mondhatom. Nézd, hogy nézi őket, mintha áldását adná a dologra! Pedig, hát… tudjuk mi lett a kis kalandjuk vége.

Ez a magas, ősz hajú, ő meg Bálint, a Gizi férje. Ez itt Gizi, őt öleli Bálint. Gizus mindig is utálta Elvirát, azt terjesztette róla, hogy minden nős pasira rámászik. Hát, egyébként volt is abban valami.

Hogy ki csinálta a képet? Péter. Az a csöndes nagy medve, a mulya Péter… Ő volt Elvira vőlegénye. Kenyérre lehetett kenni. Tűzoltó volt. Jó, mi?! Tűzoltó… De hát őt is csak hülyítette, mint a többit.

Nézd! Látod, hogy állnak itt a képen egymás mellett a Jani, meg Elvira? Látszólag nincs köztük semmi, de még ennyi idő után is lehet ám érezni, hogy… hogy is mondják manapság, Angyalom? Vibrált köztük a levegő. Igen. Sőt! Izzott. Persze azért a látszatra ügyeltek, de nem voltak azok ott négyen vakok! Látod?! A testbeszédük mindent elárul, most sem kell hozzá pszichomókusnak, vagy minek lenni! Nézd! Látod? Ahogy összeér a válluk?

És itt szélen, mint egy kívülálló, figyel Márta. Azt hitte nem lesz rajta a képen. Gondolom nem akart Elvira mellett állni, túl nagy lenne a kontraszt. Mindig is Ellike volt a szép kislány a családban. Az én apám volt az ő féltestvérük. Itt fiatalka volt még, nem volt velük ezen a nyáron, szerencsére.

Kibérelték ezt a kis faházat a Tiszánál. Gergelyiugornyánál, vagy hol. Vagy vállalati üdülő volt? Én nem is tudom.

Jól indult minden, kajakoztak, fürödtek a szabadstrandon. Bográcsoztak, szalonnát sütöttek. Tudod, amit ilyenkor szoktak csinálni az emberek ma is. Ez a kép még akkor készült a nyaralás elején. Valahogy megmaradt a gép és benne a film. Ezt az egy képet visszaadta a rendőrség a családnak.

Igen a rendőrség.

Vagy nem mondtam? Azt hittem, ezzel kezdtem. Ezért akartam megmutatni ezt a képet neked, Angyalom. Az utolsó éjjel leégett a faház. Elvira, Péter és János.

Bennégtek mind.

Hogy milyen érdekes dolgokat csinál az élet, Aranyom… Ezért mutogatom neked ezt a képet. Persze, te azt sem tudod, kik ezek, én is csak onnan, hogy Apám mesélt róluk. Most meg a Péter húgának hagyatékában találtak egy levelet. Egy levelet, amit soha nem mutatott meg senkinek. Múlt hónapban halt meg a húga. Ildikó. Őt sem ismerted? Kedves asszony volt, bár én csak egyszer találkoztam vele.

Látod, így múlunk el mind. Akik utánunk jönnek, azt sem tudják kik voltunk. Maradunk megsárgult fényképeken néhány idegen.

Tudod, habár sosem bizonyították rá, mégis mindenki azt hitte, hogy Márta gyújtotta a tüzet.

*

1966. július 30., szombat

- Ma este a vb-n az NSZK és Anglia válogatottja döntőt játszik. Az üdülő lobbija dugig van vendégekkel, a faházakból is idegyűltek a meccsre mind. A portások az előteret egybe nyitották az étteremmel, a két helyiséget elválasztó kétszárnyú nagy üvegajtó most tárva nyitva. Szerencsére a lobbi és az étterem közötti fal is üvegből van, a televíziót pedig a maximális hangerőre állították. Így ha nem is mindenki látja, de mindenki hallja mérkőzést, ami nem csak a házigazda britek egy vitatott találat miatti győzelme, de az üdülőben hamarosan bekövetkező események hatására is emlékezetes marad.

Én nem figyelem a meccset, habár innen, ahol állok, jól látom az Orion televízió fekete-fehér képernyőjét. Én Elvirát figyelem. Ő meg tudja, hogy bámulom. Kettővel arrébb ül, köztünk Bálint és Gizus ülnek. Igyekeztünk mind ülőhelyet találni a közvetítésre, de nyilván nem jutott mindenkinek. Én a fal mellé szorultam, hogy a nők leülhessenek. Egy szék még maradt, persze, hogy átengedtem Bajszinak, mégiscsak ő az idősebb. De amúgyis, inkább állok, így szemmel tudom tartani Elluskát.

Tudtam, hogy kokettálni fog Jancsival és igazam is lett! Azt hiszik, nem látom, amikor összekacsintanak? Márta, meg… mintha nem venne észre semmit. Őt is ugyanolyan együgyű, vak bolondnak gondolják, mint engem.

A londoni Wembley Stadionban zúg a tömeg, ott 98 000 drukker, itt csak negyven szurkol. Nagy az alapzaj, többen csissegnek, hogy nem hallják a kommentárt. A helyiség tömény cigarettafüst. Nem lehet kereszthuzatot csinálni, mert a napok óta tartó kánikula miatt áll a levegő. A lelkes szurkolóközönség között alkohol- és izzadságszag terjeng.

Utálok itt lenni. Utálom a focit. Mindent és mindenkit utálok, csak Elvirát nem. De ha az lesz, amire gondolok… Ha beigazolódik a sejtésem… Akkor őt is utálni fogom.

Megtapogatom a farzsebem. Két papirosnak kell lennie benne. Egy. Kettő. Megvan mind.

*

Mielőtt nyaralni indultunk, megkértem Elvira kezét.

Valami különlegeset akartam. Valami romantikus lánykérést. De egyik este, amikor átjött hozzám… utána csak feküdt a karjaimban és valamin megint kacagott. Nem is tudom már, hogy min. De akkor is azt éreztem, mint szinte minden pillanatban, amikor vele voltam: hogy nem vesz komolyan. Kinevet.

Fájt.

Vissza akartam vágni neki, ezért szorosan átöleltem. Szorítottam, ahogy csak bírtam. Hogy most én okozzak neki fájdalmat! És amikor azt mondta, hogy hagyjam abba, eresszem, mert fáj… fáj a szorításom…. akkor azt mondtam, nem eresztelek. Soha többé!

Légy a feleségem.

És akkor elengedtem. Ő meg igent mondott. Én meg tudtam, hogy ez sehogyan sem lehet jó.

*

Most Bálint súg valamit a menyasszonyom fülébe. Ő, mint mindig, ezen is csak kacag. A hajába túr, Bálint helyett lopva Jánosra pillant. Ruhája pántját igazgatja, pedig tudom, hogy szándékosan hagyja mindig a vállára csúszni. Az az érzésem, hogy nincs már senki az üdülőben, akit ne hálózott volna be.

Olyan, mint egy hatalmas fekete pók. Egy fekete özvegy. Hálójában megannyi szerencsétlen flótás.

Vagy csak én?

Jani alig észrevehetően int neki a fejével, majd kifelé indul a teremből. Márta bárgyú vigyorral nézi a meccset, szándékosan nem néz rájuk. Micsoda színjáték! Hát nem látja senki más csak én?!

Dehogyis, tudom én, hogy mindenki látja, csak senkit sem érdekel.

A mérkőzés 89. percében Weber lő. Találata nem egyértelmű. Csalás az is. Pont olyan felháborodást vált ki az angolok körében, mint bennem ezek. A gól előtt Karl-Heinz Schnellinger kézzel hozzáért a labdához. Ahogyan az esküvőnk előtt Elvirához ér az a mocsok. Érvényes így a gól? Érvényes így a holtomiglan?

Az üdülők között is nagy a megosztottság, attól függően, ki kinek szurkol, megy a hangos magyarázás.

A balhét kihasználva Elvira megpróbál észrevétlen Jancsi után kiosonni a teremből. Én akkor sem leszek olyan, mint ez a hülye Márti! Elkapom a pillantását. Lebukott. Arcán kényszeredett mosoly. Leolvasom a szájáról: „kimegyek pisilni”.

Hazug.

A pályán sem egyeznek, végül hosszabbítás lesz. De ezt már én sem várom meg.

A farzsebemhez nyúlok. Megvan mind. Egy. Kettő.

Az „A” és a „B” terv.

Az „A” terv, az egyes, én ezt akartam. A nyolcrét hajtott papíron kézzel írott szerelmes vers. Az én művem, Elvirához. Nem tökéletes, de benne van minden. A jelen és a jövő. Talán néhány szó marad belőle, ami nem hamvad el.

A másik, a „B” terv. Ők tehetnek róla, ők okozták maguknak, de most már így lesz. Sajnos fel kellett rá készülnöm. Ez a felbélyegzett, húgomnak címzett boríték. Benne búcsúlevél. Ami ebben van, az már csak a múlt.

A zsebemben hagyom a verset. A borítékba burkolt búcsúlevelet megcsókolom. Aztán a portás pultján hagyom. Holnap már nem leszek itt, de a többivel elviszi posta.

Délelőtt tankoltam. A Zaporozsec csomagtartójában két kanna benzin. Az egyikkel körbelocsolom a faházat, a másikat még tartogatom. Rágyújtok. Az ablakon át bámulom őket, míg elszívom az utolsó Fecskét.

Az angolok a 101. percben még gólt lőnek. Emiatt az üdülőben későn veszik észre a tüzet.

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.