Utánam az özönvíz (18+)

„És látá az Úr, hogy megsokasult az

ember gonoszsága a földön, és hogy szíve

gondolatának minden alkotása szüntelen

csak gonosz.”

Péld. 6,18. Róm. 1,28–31.

Ez azon a napon történt, amikor a galambok már nem repültek.

Egész héten, sőt, ha jól emlékszem, tulajdonképpen a hónap minden egyes napján zuhogott az eső. Mindegy, hogy az az alattomos apró szemű, folyton szakadó fajta, vagy záporok, zivatarok orkán erejű széllel kísérve – ahogy az időjósok skandálták -, de folyamatosan, szinte szünet nélkül hullott az égi áldás.

Lőn pedig hetednapra, hogy megjöve az özönvíz a földre.

Péntek van, ilyenkor rövidített ügyfélfogadással van nyitva az irodánk.

Azaz, hogy így lenne, ha még fogadnánk bárkit is. De amúgy is felesleges a nyitvatartást figyelni, hiszen már úgysincs egy ügyfelünk sem. Nem, nem a Covid vitte el őket. Bááár, ha jobban belegondolok, talán mégis… De előbb-utóbb úgyis bedőlt volna minden.

Egy kis befektetési tanácsadói cégnél dolgozom. Ebben a pillanatban még nem tudom, hogy ez az utolsó munkanapom. De azért erősen gyanítom, hogy az, mert amit épp most csinálok, az egyenes út ahhoz, hogy nem csupán befejezzem a cégnél a pályafutásomat, de valószínűleg néhány évre hűvösre is kerülök.

Mindjárt elmagyarázom.

Szóval az van, hogy ez a kis épphogy eldöcögő vállalkozásocska a világjárvány kitörése előtt kábé fél évvel szárnyalni kezdett. A főnök – akit egyébként barátomnak tekintettem, általánosban volt osztálytársam és legjobb cimborám – mintha megtáltosodott volna: futószalagon szállította az ügyfeleket, akik mind be akarták fektetni a megtakarításaikat.

Ezek a kliensek általában hétköznapi emberek voltak, esetleg kis, vagy mikro-vállalkozást vittek, de volt néhány millió forintjuk, amit meg akartak forgatni egy kellemes kis haszon reményében. És voltak olyan hülyék, hogy bíztak a főnökömben.

Tekinte azért Isten a földre, és ímé

meg volt romolva,

mert minden test megrontotta

az ő útját a földön.

Aki egyébként eleinte korrekt és becsületes módon vezette a céget, de aztán nem tudom mi történt. Talán elege lett, hogy nem jutunk egyről a kettőre, fogalmam sincs.

Hogy tudtam e róla, hogy a zavarosban halászik?

Nem, nem tudtam. De így utólag azért minden jel, minden történés nyilvánvaló volt, vagy legalább is az kellett volna, hogy legyen. Olyan ez, mint amikor átkelsz az úttesten úgy, hogy előtte nem nézel szét. A periférikus látótered szélén érzékeled a feléd száguldó kamiont, de akkor sem fordulsz arra, mert így is tudod, hogy jön. Inkább megszaporázod a lépteid. Na, valami ilyesmi. Azzal a különbséggel, hogy én nem szaporáztam meg a lépteim. Ezidáig.

Mire észbe kaptam, már majdnem elgázoltak a következmények.

Próbálom menteni, ami még menthető a becsületemből. Úgyhogy most az utolsó munkanapomon a cég számlájáról a megkárosított ügyfeleknek utalgatok.

Persze nincs annyi pénzünk, hogy mindenkit kártalanítsak. Ezért a becsapott klienseink face profilját böngészem és próbálom kitalálni, hogy ki az, akit végleg az özönvíz alá nyomunk, ha valamennyit nem fizetünk neki vissza. A social media felületeik alapján jegyzeteket készítek, melyiknek van családja, gyereke, ki milyen körülmények között él? Egész jól haladok. Az emberek gyanútlanul megosztanak magukról egy csomó mindent. Feltételezem a főni is így cserkészte be őket.

Az irodában hárman vagyunk.

Saci afféle titkárnői minőségben van nálunk. Általános munkamoráljára jellemző, hogy most is a telefonját simogatja jobbra-balra, úgy tippelem tinderezik. Nem szép dolog ítélkezni, de Saci abban a bizonyos értelemben nem egy kiegyensúlyozott teremtés, ha értitek, mire gondolok. Szereti és igényli a változatosságot, de manapság már nincs is ezzel baj. Legalábbis nekem nem volt. Ha ismét értitek, mire gondolok. Na de „az vesse rá az első követ”, ugye?

Aztán itt van még Balázs, aki reggel óta az esővel egy ritmusra, szünet nélkül és megállíthatatlanul veri a klaviatúrát. Gyanítom, hogy ő sem dolgozik, hiszen egy ideje egyikünknek sincs már mit. Inkább az önéletrajzát alakítgatja és küldözgeti mindenhova, ha jól sejtem. Összehúzott szemöldökkel mered a monitorra. Remélem, összejön Balázs, szívből remélem! És hogy legalább te megúszod.

Körbe pillantva az irodán, azt kell mondjam, ez az egész nem is fog hiányozni.

Kiürítettem az összes számlánkat, amihez csak hozzáfértem. Még annál is kevesebb pénz volt rajtuk, mint amennyire számítottam. Nagyon nagy szarban vagyunk.

A megérzéseim és az internet adta infók alapján tehát igyekeztem azoknak utalni, akik valamiért úgy hiszem, nagy slamasztikába kerülhetnek az elsikkasztott pénzük miatt.

Ez az őrült egy kurva piramisjátékot csinált itt, belerángatva mindhármunkat, de főleg engem. Hiszen a nevem mindenhol ott szerepel.

Tartok egy kis szünetet. Kibámulok az esőcseppek csíkozta ablakon, amikor egy galamb a párkányra száll. Úgy tudtam, a galambok esőben nem repülnek. Vagy azok a méhek?

Ahogy abbahagyom a munkát, valami furcsa, valami szokatlan érzés kerít hatalmába. A galamb befelé bámul az ablakon, egyenesen engem néz. Esküszöm, mintha mondani akarna valamit!

Elmélkedésemből a mobilom csörgése ránt vissza. Nem juthatok fel a bárkára. Marad a rideg valóság.

- Halló, BestInvest.

Elfordítom a tekintetem a galambtól, de mégis visszanézek, mert a madár apró csőrével kopogtatni kezd az ablakon.

Mintha morzejeleket küldene nekem. Komolyan! Még ismerős is az ütem. De nincs időm megfejteni, vagy egyáltalán felfogni a helyzet bizarrságát, mert a telefon másik végén lévő személy magának követeli a teljes figyelmem.

Egy korábbi ügyfél szól bele elég indulatosan. Érces férfihang hadarja a nevét és a panaszát. Hetek óta ugyanazt hallgatom: hónapok óta nincs meg a pénzük. Nemhogy a profit, a tőke sincs. Semmi.

Persze, hogy nincs. Hiszen a főni az egyiket egy másik által befizetett összeggel fizette ki, aztán amazt meg egy harmadik pénzével. Közben levette a hasznát és a fizetésünket is így fedezte.

Míg össze nem dőlt a rendszer.

Próbálom felidézni, hogy ennek a fazonnak vajon utaltam-e ma valamennyit? A jegyzeteimre pillantok, de nem találom a nevét. A pasas egyre jobban belelovallja magát, a hangerőn érzem, hogy mindjárt anyázni fog.

De nem jutunk el anyámig, mert valaki megelőzte. Egy másik öblös férfihang a folyosón szitkozódik. Trágár szavakat használ, üvöltve fenyegetőzik. Az irodaépület biztonsági őrének hangját is hallom, próbálja kitessékelni a pasast, nem is tudom, hogy az, hogy jutott fel egyáltalán idáig?

De ha mindenét elveszítette, már nincs vesztenivalója, nem igaz?

Ez meg a telefonban csinálja ugyanezt, csak a kinti pasashoz képest szoft módban. Egyelőre. Lesznek még többen is, gondolom. Hol van ilyenkor a főnök?! Szarik bele. Vagy lelépett? Mi meg, pontosabban, én meg, álljak azok elé az emberek elé magyarázkodni, hazudozni, akiket ő becsapott.

A folyosóról egyre hangosabb ordibálás hallatszik, majd dulakodás, végül egy tompa puffanás. És… te jó isten…hörgés?!

Az irodában teljes lett a csend. Balázs, mint egy szurikáta, felegyenesedve várja, hogy mi lesz. Saci kezében a telefonjával riadt verébként pillantgat az ajtóra, majd Balázsra, végül rám. Mindannyian próbáljuk kitalálni, hogy mi történhetett a folyosón? A kiabálást, a dulakodás hangjait talán a telefonban is hallani lehetett, mert az ügyfél is elhallgatott a vonal végén. Vagy csak kifogyott a szuszból és erőt gyűjt? Nem tudom.

Mindegy.

A teljes csendben csak a galamb csőrének ütemes kopogása hallatszik az ablakon. Odanézek és látom, hogy türelmetlenül teszi a dolgát. Mit akarhat?

Kintről halk hörgés, nyögés hallatszik.

Döbbenten néztünk egymásra. Nekünk férfiaknak eddig eszünkbe sem jutott, hogy ki kellene nézni, mi van odakint. Talán úgy voltunk vele, hogy majd az őr megoldja. Én meg ugye épp telefonálok, hallgatom ezt a szerencsétlen embert, és tudom, hogy semmi értelme annak, amit csinál, mert a pénzéből nem fog viszontlátni egy kanyit sem, sajnos.

Saci arcán egyértelmű az ijedség. Tenyerét szája elé tapasztja. Bevált módszer, hogy ne sikítson? Mintha már csinált volna ilyet – villan át az agyamon, de nincs idő ezen agyalni, mert nyílik, majd kivágódik az ajtó és egy magas szikár alak lép be rajta.

Ezzel egyidőben az agyamban kigyulladt a lámpa, a galamb által folyamatosan kopogott morze hangok · · · — — — · · · azt jelentik:

SOS – vészhelyzet.

Az ajtólap hangosan csattan a falhoz. A férfi már bent van. Kezében kés. A késről vér csöpög. Az ajtó visszacsapódik és megüti a férfi vállát.

És mondá az Úr: Eltörlöm az embert,

akit teremtettem, a földnek színérõl; az

embert, a barmot, a csúszómászó állatokat

és az ég madarait;

mert bánom, hogy

azokat teremtettem.

A keze is véres. Megvágta magát, amikor a kést a biztonsági őrbe mártotta, mert a kifejtett erő hatására a markolatot szorító tenyere a kés nyeléről az őrből még kiálló pengére csúszott.

Csak tudom és kész! Ne kérdezzétek.

Kész, vége. Utolért a végzet. Csak abban reménykedem, hogy először az ügyvezető igazgató urat kereste föl az otthonában ez a jóember, aztán jött hozzánk.

A galamb kurrogni kezd a párkányon. Az eső zuhog.

És esék az eső a földre negyven nap

és negyven éjjel.

- Tedd le! – mondja nekem viszonylag nyugodt hangon. Negyven körüli fazon. Eredetileg jól szituált lehetett, de a jelenlegi helyzet és a helyzetet kiváltó tényezők miatt most eléggé lepukkant benyomást kelt. Csapzott hajában véres tincsek. Most is, ahogy kisimítja a homlokából, beleken egy újabb adagot.

Elveszem a fülemtől a telefont, de nem a hívásmegszakítást, hanem a kihangosítást nyomom meg és az asztalomra teszem.

De Noé kegyelmet talála az Úr előtt.

A pasas bólint, azt hiszi bontottam a hívást. De nem. Innentől minden ki van hangosítva. Csak remélni tudom, hogy nem szólal meg a vonal másik végén az ügyfél, aki az imént készült elküldeni a kurva anyámba.

Ettől a pillanattól mindannyian az ő kezében vagyunk. Hülye vagyok én, hogy abban reménykedem, hogy megment minket az az ember, akinek talán a vesztét okoztuk?

Mondá azért Isten Noénak:

Minden testnek vége elérkezett előttem,

mivelhogy a föld erőszakoskodással

telt meg általok: és ímé elvesztem őket a földdel egybe.

Saciból mégiscsak kitör a sikítás. Éles, egy-két másodperces sikoly. Nem olyan, mint a filmeken. Inkább hülyén és bátortalanul hangzik, de ettől furcsamód még valóságosabban érződik belőle a félelem.

A késelő ösztönösen Saci felé fordul. Balázs meg, ez a hülye Balázs kihasználja ezt a fél fordulatot és a késelő hátára ugrik. Ahogy lendül rám néz, a szemével üzen, hogy én is vessem magam a pasasra. De én akkor abban a pillanatban nem értem meg mit akar. Vagy nem akarom megérteni. Mert nem látom értelmét annak, hogy én meg szemből ugorjak a fickónak, aki mereven előre tart egy kurva nagy véres kést.

Balázs, te idióta barom! Ordítanám, de nem jön ki hang a torkomon.

A csend hangjait, ami most az eső kopogása és a galamb búgása, a férfi rekedt hangja töri meg:

- Ezt már nem lehet visszacsinálni

Nem tudom, hogy kijelenti, vagy kérdezi? A pénzére gondol, hogy nem tudjuk neki visszaadni, mert már rég nincs meg? Vagy a folyosón holtan heverő biztonsági őrre? Akinek fogalmam sincs miért, de bevillan a neve: Lázár András. Azt sem tudtam, hogy tudom a nevét.

Nem lepődöm meg, hogy a lomha Balázsnak nem túl jók az esélyei a támadóval szemben. Tíz másodperc alatt a földre kerül, utoljára az sikítja éles, szinte női hangon: – Saci, menekülj!

Mindaz, a minek orrában élő lélek

lehellete vala, szárazon valók

közűl mind meghala.

Röviden konstatálom, hogy az oldalába vágó penge miatt hangzott sikolyként az utolsó mondata. Most már tudom, hogy a valóságban teljesen másmilyenek a hősök, mint a filmeken.

Az eddig bénultan álló Saciban feltámad az életösztön. Elslisszan a padlón Balázst ütemesen szurkáló pasas mellett, az még csak utána se kap. Pedig a bokáját épp elérte volna. De Saci szerencséjére, pont mással volt elfoglalva.

És ismét várakozék még másik hét napig,

és kibocsátá a galambot,

és az nem tére többé ő hozzá vissza.

Így történt, hogy közvetlenül az özönvíz előtt két halálhörgést is hallhattam. Pontosabban hármat.

Mert most én jövök.

A párkányon már csak az esőcseppek kopogtak. A galamb úgy hiszem ekkor már a párjával beszállt a bárkába.

Ők voltak az utolsók.

Utószó

Nézzétek el nekem, elég sok minden történt aznap, érthető okokból ideges és feldúlt voltam. Talán rosszul láttam, vagy rosszul emlékszem.

De Lázár András, a biztonsági őr nem halt meg.

Vagy feltámadt.

Ungvári Zsuzsanna

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.