Ha elhalkul a zene

Nem nagyon kell részletezni, mennyire elfuserált év volt 2020 mozis szempontból is, ezért tök jó, hogy decemberre befutott még egy olyan film, ami valószínűleg akkor is ott lenne az év végi toplistákon, ha a pandémia nem állított volna mindent a feje tetejére. A magyar címet egyelőre nem kapó Sound of Metal egy betűvel sem akar többet mondani annál, mint amennyit a történetismertető elolvasása után várnánk tőle, vállalásait viszont csont nélkül teljesíti, és még az üzenetét is sallangmentesen adja át. A film tavaly ősztől egy éven át járta a fesztiválokat, végül néhány amerikai mozi mellett az Amazon streamingplatformján tették elérhetővé december elején.

A sztori középpontjában Ruben (Riz Ahmed) áll. Ő dobos egy kétszemélyes metalzenekarban, melyet a barátnőjével, Lou-val (Olivia Cooke) együtt visznek. A pár épp az USA-ban turnézik egy lakóautóval, amikor Ruben hallása az egyik koncert után drasztikusan leromlik, ebből az állapotból pedig látszólag nincs visszaút. A férfi ezután egy siket közösségbe kerül, ahol annak vezetője, a háborús veterán Joe (Paul Raci) segít neki abban, hogy a lehető leggördülékenyebben alkalmazkodjon az új helyzethez.

A film ezt az alapfelállást szövi tovább a hasonló premisszájú művek már ismert sémái szerint, a szokásos lépcsőfokokat abszolválva: tagadás, küzdelem és végül az elfogadás-beletörődés-feladás hármas valamelyike. Ezeket a sarokpontokat pedig az elsőfilmes Darius Marder rendező rutintalanságához képest szokatlanul magabiztosan köti össze. Marder Derek Cianfrance ötletét vitte vászonra, akinek két bivalyerős drámát, a 2010-es Kék Valentint és a két évvel későbbi Túl a fenyvesent köszönheti Hollywood. Ennek megfelelően a Sound of Metal sem könnyed szombat délelőtti limonádé, sokkal inkább egy erőteljes, ám rendkívül finomra polírozott történet az új kihívások megugrásáról és egy ismeretlen világba való beilleszkedésről. Nem túl gyakran hozzák ennyire közel a nézőhöz a hallássérültek, siketek mindennapi kihívásait, de Marder szerencsére megteszi: alig kivehető zörejekkel, a felismerhetetlenségig tompított élőszavas beszéddel és a hallókészülék sokszor borzasztó hangminőségével húzza alá üzenetét, melynek továbbításában csak elvétve találni színpadiasságot. A hangsúly az első pillanatoktól kezdve a hitelességen, a természetességen van, semmi sincs feleslegesen túlnyomatékosítva, agyondramatizálva, nem látunk kiugró érzelmi csúcspontot, a dolgok csak úgy megtörténnek, egyszóval tényleg életszagú az események, kulcspillanatok lepörgése.

Ez a közvetlenség pedig igen jól áll a témának és a filmnek egyaránt.

Riz Ahmedről legkésőbb az Aznap éjjel óta tudjuk, mennyire képes uralni a vásznat (izé, képernyőt), de itt minden bizonnyal élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Ruben karaktere gond nélkül odaállítható a hasonló témát kicsit más szemszögből körbejáró Nesze neked, Pete Tong! dj főhőse és A pankrátor idősödő, szétcsúszott életét rendbe rakni próbáló figurája mellé – hogy két, alapkonfliktusában idevágó példát említsünk. Ebbe a teljesítménybe rengeteg munkát fektetett Ahmed, a forgatás előtt például fél évig tanult dobolni, és még a jelnyelvet is elsajátította. Talán csak a jóval kevesebb játékidőt kapó, főleg tévésorozatokból ismert Paul Raci ér fel hozzá valamennyire: az összes jelenet kiemelkedő, amiben ők együtt szerepelnek.

Raci karaktere egy ponton a nyugalomról mesél a főhősnek, a fogalmat pedig a siket közösség elszigetelt, erdőszéli intézményéhez kapcsolja. Az itt játszódó jelenetek ráérős tempójába, békés hangulatába nagyon könnyű belesüppedni; az innen kiszűrődő harmónia adja a film igazi szívét.

Mozgóképen ritkán ilyen hangos a csend, ez pedig egyértelműen az idei felhozatal nagyja fölé helyezi a Sound of Metalt.

Értékelés: 5/5

Raffer Attila