Ecsetvonásaiban mutatja be a világot az egykori pedagógus

Tóth Sándor berettyóújfalui festőművész az elmúlt nyolc évtized alatt bolyongott apró falvak utcáin, végigjárta Ady Endre nyomát Párizsban, és alkotott az Adriai-tenger partján. Elhagyta a bihari szülőfalu, Hencida határait, és ellátogatott Európa nevezetességeihez. A most 82 éves nyugdíjas pedagógus festményein őrzi emlékeit.

– Gyermekkorom óta rajzolok, pedig senki nem biztatott rá – kezdte a művész. – Annak idején rajzoktatás nem is volt az iskolában. Az utolsó gimnáziumi évemben Debrecenben a Medgyessy Képzőművészeti Körbe jártam, ahol Veress Géza Munkácsy–díjas festőművész volt a mesterem. Később a Szegedi Tanárképző Főiskolán kaptam indíttatást a képzőművészethez. Három különböző festői stílust képviselő tanárom volt, talán ennek köszönhetem, hogy a realizmustól kezdve a klasszicizmuson és impresszionizmuson át eljutottam az absztrakcióig – emlékezett vissza a nyugdíjas pedagógus. – Korábban ugyan felvettek a Budapesti Művészeti Gimnáziumba, de nem mentem oda, mert édesanyám – édesapámat a világháborúban veszítettük el – úgy döntött, messze van a főváros. Nem volt olyan, aki a művészeti pálya felé irányított volna. Nagymamámtól kaptam egy Markó Károly-könyvet, ami fekete-fehér képeken mutatja be a Róma és Firenze környéki olasz tájakat. A kötetben látható történelmi helyek, tájak, vizek romantikusak voltak számomra, még színek nélkül is magával ragadott a természet szépsége. Amikor végeztem a főiskolán, Hencidára kértem magam tanítani, és akkor elhatároztam, hogy legalább Európát bejárom azért, hogy ne a könyvekből tanítsak, hanem inkább élményekből. Négy évtizeden át álltam a katedrán, 25 esztendeig a Berettyóújfalui Arany János Gimnáziumban. Ez idő alatt eljutottam Londontól Isztambulig, a Balti-tengertől a mediterrán tájakig – mondta.

Nem sejtették, hogy tanulnak

– Egyik művészettörténész-tanárom már az 1950-es évek végén saját diaképein vetítette nekünk a műalkotásokat, így ismertem meg Leonardo da Vinci vagy Michelangelo munkásságát. A professzorom elmondta, hogy melyik képet hol látta, sorolta Európa városait. Ez irritált engem, aki addig Magyarország néhány városában jártam. Amikor már tanítottam, egy fekete–fehér ábrás könyv állt rendelkezésemre, abból kellett oktatnom. Bántott, hogy nem tudtam színesben megmutatni a világ csodáit a diákoknak, ezért elmentem és lefényképeztem. A tanításnak egy olyan formáját választottam, amelyben vizuálisan, sokszor saját élményből oktattam. Ugyanakkor nemcsak én utaztam, hanem a diákoknak is szerveztem kirándulásokat külföldre. A tanulók megismerték az ókori történelmet, a Vatikánban a barokk művészetet és földrajzi tájakat fedezték fel. Felemelő volt bemutatni számukra a marathóni csata színhelyét, más volt, mint elmondani egy tanórán. Prófétai feladatnak éreztem mindezt, közben pedig én magam is élveztem az Alpok, az Appenninek, a Píndosz-hegység területén a barangolást – mondta az egykori pedagógus.

Élményekből alkotások

„A külföldi utak látványa, és az ott szerzett tapasztalatok ihlették a festményeimet”

– részletezte Tóth Sándor. – Delphoiban, a Parnasszosz-hegy oldalában van Apollón templomának romja. Emlékszem a 2,5 ezer méter magas hegyre, arra, amikor megérkeztem oda. Szervezett utazás volt, az idegenvezető azonban nem vitt egyből minket a látványosságokhoz. Féltem, hogy nem tudom lefényképezni magamnak, ezért pénz és jegy nélkül elindultam egyedül. Úgy éreztem, ellenőriznek és elkapnak, ez az út máig meghatározó élményem. Amikor hazajöttem, nagy képet akartam készíteni, de a több ezer méter magas hegyet nem tudtam megfesteni. Rájöttem, hogy minden hiába, nem érzékelhető a magasság, sőt a szellem sem. Párizsi utazásom alkalmával jártam a Sorbonne előtt és a Szent Mihály útján, ahol Ady Endre egykor kávézgatott. Csodáltam az épületeket, a tereket, és próbáltam az akkori kor hangulatát megidézni. Szeptemberben jártam ott, amikor Párizsba beszökött az ősz, hulltak a falevelek, és én ballagtam a Szajna felé. Vásznon egy efféle tapasztalás annak igazán sokat mondó, akinek emléke van az adott helyről, akinek ismeretlen, az mindössze növényeket és ócska stadiont, utcaképet lát – jegyezte meg Sándor.

– Tenyérnyi, felületes vázlatokat, fotókat, videókat készítettem a helyszíneken segítségül, hiszen nem volt időm arra, hogy festőállvánnyal, vászonnal leüljek és alkossak. Tárgyias a festészetem, felismerhetőek rajta az elemek, a házak, a fák, de mind az emlékeim alapján készültek, azok pedig átalakulnak az idő múlásával, így tulajdonképpen a látványt imitálom a képeimen.

Egy élet munkáját díjazták

A gyémántdiplomás pedagógus egyebek mellett Kölcsey Ferenc-, Erdélyi Gábor- és Holló László-díjat kapott kiváló munkásságáért. – Egyéni kiállításaim voltak többek között Budapesten, Debrecenben, Biharban. Legnagyobb sikerem a fővárosi Kossuth Klubban volt, ott 75 olajfestményt mutattam be. Külföldre nem volt lehetőségem menni, egyéni kapcsolataim révén eljutottak a képeim Oroszországba, Párizsba, Rómába, Erdélybe, a Dél-afrikai Unióba és Kanadába is. Az utóbbi időben Porcia és Pordenone olasz városokban, Nagyváradon, s 2018-ban szintén Váradon, a fejedelmi palotában volt tárlatom. Boldoggá tesznek az elismeréseim, sosem vágytam az ünneplésre, máig szeretetből festek – mondta Tóth Sándor.

Bucsi Bernadett Ildikó

Borítókép: Tóth Sándor még aktívan fest berettyóújfalui otthonának műhelyében