Maradandó emléket hagytak Hajdúböszörményben

„Azt szeretném, ha az emberi magatartásommal együtt az írásaim is a dűlőúti akácok testvéreivé serdülnének, szikárak és – mindig a vidékem keleti, már-már sivatagi nyaraira szomjasak, és mindig hasznosak lennének: – hőségben hűsítenének, fagyban fellobognának. Hasznosak, mint a kútostorok, a gerendák, s úgy szépek, mint temetőnkben a kopjafák.”

Kertész László (1935-1971) költőtanár szavai ezek, aki a saját sorsát az akácfa sorsával azonosította: mindig idegen, de a honosnál is honosabb.

Tanártársa, barátja, Csiha László azt írta róla, hogy Kertész László költészetét mindenki ismeri a hajdúság székvárosában, és ismerik a mértékadó debreceni irodalmárok is. „De ezen a körön túl munkássága nem része a magyar irodalmi műveltségnek. Talán azért, mert korán meghalt, vékony életművet hagyott maga után – bár nem az a fontos, hogy a madár hányat csap a szárnyával...” – Kertész alkotásaiban mégis találkozik a böszörményiség az egyetemessel, állapítja meg Csiha László, aki néhány éve már szintén díszpolgár-társa mellett cserél eszmét irodalomról, kultúráról, utazásokról és a tanítványokról az égi pedagógusok között.

Amit örökül hagytak

Az, hogy most ismét együtt és külön-külön is említjük őket, annak köszönhető, hogy a hajdúböszörményi központú Kertész László Hajdúsági Irodalmi Kör július 17-én ünnepelte alapításának 10. évfordulóját. A névadóról és az egyik alapító tagról, Csiha László tanárról úgy emlékeztek meg ennek okán, hogy két padot felújítottak a Hajdúböszörményi Bocskai István Gimnázium előtt, és nekik ajánlották.

Papp-Für János Bella István-díjas költő, a kör elnöke kiemelte a szerdai avatón, az említett személyek a legfontosabb szerepet töltötték be a kör életében. Hiányoznak a városból, vizuálisan is és a szellemi képéből is. A padavató ünnepségen ott voltak a kör immár 8. alkalommal megszervezett HÍR – írótáborának résztvevői is, akik mit sem tudnak a két „ünnepeltről”, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy azok mit hagytak örökül.

Vidéken is van virág

Kertész Lászlót a hiány és a hűség embereként ismerték meg barátai, s mikor már mindenki költőként ismerhette volna meg, egy tragikus autóbalesetben életét vesztette. 48 éve nincs közöttünk. Művészi és tanári pályájáról Takácsné Bíró Zsuzsa pedagógus beszélt.

Kertész maga is leírja önéletrajzában, hogyan lett a 2 hónaposan állami gondozásba kerülő újszülöttből lelenc, s a hajdani megalázások kísérteteit később hogyan próbálja feledtetni az örökbefogadó és szerető Láda család, akik az igazi „szülők” lettek. Küzdelme ma is példát és erőt ad, életrajza ma is érvényes olvasnivaló mindazoknak, akik ugyanígy érzik: „A pusztai akác élete az is, hogy minden vihar megrázott, megtépázott, ha nem is mentem elébe...” Szerencsére rövidke életében a tanári sikerek mellett a családot és a „lélek áldott hőjét” (szerelem) is meglelte.

„Csiha, maga nagyon böszörményi!”

Balla Sándornak, a helyi Vasvári Pál Társaság elnökének Csiha László tanára, kollégája, barátja is volt. Laudációjában úgy mondta, egy város képét nem az épített környezet, hanem a benne élők adják meg.

„Csiha tanár úr városképi jellegzetesség volt, mindenki ismerte, mindenkinek előre köszönt – sosem lehetett megelőzni ebben. Jellegzetes helyi alak volt, egyetemi professzora mondta róla, hogy Csiha, maga nagyon böszörményi! Akik ezt tudják, azóta büszkék a saját böszörményiségükre. Óriási tudása volt, mindent fejből tudott, sokan hívták, ha valamiben nem voltak biztosak, amolyan lexikon volt. Szerénysége és udvariassága legendás volt. Mások megbecsülése is szívügye volt, ezért rengeteget írt a Pedagógusok Arcképcsarnokába. Csoda volt abban a gimnáziumban lenni, ahol ők Kertésszel tanítottak. Presbiter is volt, hitben élt: ha Istenre tekintünk, akkor az embereket is szeretjük – mondják. Sokat tett az emberekért, a diákokért, azok hálája, szeretete, eredményei voltak tiszta örömének forrásai. Ő nyerte elsőként az év tanára díjat a gimnáziumban.”

Barak Beáta