Az emlékek koszorúja

Feltűnt nekem már kora tavasszal, hogy nagymama ezeket az általam csak kerítésvirágnak nevezett növényeket egészen másként szereti, mint a többit. A kapa sokkal finomabban harapott a földbe, a gereblye gyakrabban szántott azon a helyen, és hát a locsoló is hetente többször járt arrafelé. Nagymama azt mondta, az erzsébeteknek, meg a morzsikáknak, merthogy így nevezte a virágait, nagy feladatuk lesz nemsokára. 

Hónapokig fejtegettem a titkot. Októberben aztán megtörtént a csoda. Egyik napra apró, fehér, rózsaszín virágok pattantak ki a duzzadó rügyecskékből, majd szinte egyetlen hét alatt borult sziromba a kerítésvirág, s pompázott egy egész hónapon át. Nagymama szeme sugárzott a büszkeségtől. Október végén aztán egy délutánon sarlóval, metszőollóval indult a bokrokhoz, s mire észrevettem, hatalmas pusztítást végzett. Levágott minden virágot, ágat, levelet. Felnyalábolta, s bevitte a sparhelt elé. Annyira megrémültem, hogy csak a konyhaajtóból mertem lesni, mit történik. Fűzfavesszőt hajtott, a végénél összekötötte jó erős madzaggal. Aztán leült a virághalom közepére, titokzatosan, szeretettel mosolygó szeme valahova a régmúltba indult. 

Mire visszatért a múlt-utazásból, a virághalom eltűnt, s tucatnyi könnycsepp alakú, erzsébetvirággal, meg morzsikával díszített koszorú sorakozott a sparhelt előtt. Aztán november elsején karjára fűzte, s kivitte valamennyit a temetőbe, szerettei sírjára. Nem kellett értük sorba állni a virágosnál, nem kerültek sok ezer forintba, mégis szebben virítottak az aprócska, viseltes fakereszteken, mint bármi.

Nagymama emlékeivel, két keze munkájával fizetett értük. A könnycsepp alakú virágfüzérek így váltak minden év november elsején az emlékek koszorúivá nagymama keze által.