Viszonyítás

Amióta beszéltünk Fahidi Évával, kaleidoszkóppá vált a tekintetem. Töredezett a kép. Keveset aludtam, kényelmetlennek érzem a matracom, a derekamhoz érintem a tenyerem, öregesen dörzsölgetem, nehezen indulok el a konyhába, bosszant, hogy a kávéban bízom, jobb lesz utána. A téli papucsomba bújtatom fázós lábam. Nem vagyok elégedett, más mintájút szerettem volna. A langyos víznek ajánlom az arcom gyűröttségét, hadd folyjon le a fehér kagylón át a föld alá. A szekrény alól kilógó mérleg mellett egy másodpercig mérlegelek. Végül falig visszatolom, eldugom, nem állok rá. Beengedem az udvar tiszta hidegét a szobába, szorítsa ki onnan a láthatatlan éltetőt, amit éjjel elhasználtra járattam tüdőmben ki-be.

Fordul a kaleidoszkóp.

Lágerbeli deszkafekhelyet látok, teljes testnyi kényelmetlenséget érzek, nem érintem sehová a tenyerem, úgyis mindenhol fáj. Gondolkodom, hogy az elgémberedés, a halálos fáradtság vagy a két férfinak is sok fizikai terhelés okozza inkább. Fapapucsba dugom kapcátlan lábam, tör, dörzsöl, vízhólyagokkal védekezik a bőröm és arra gondolok, de jó, hogy nem teljesen mezítláb vagyok. Jellegzetes fegyenc szag van, hiába megyek ki az épületből, mintha a kerítésen belül nem merne még a friss levegő se jönni, nehogy ne engedjék ki aztán és füstté kelljen válnia. Jéghideg vízzel mosdok, emberi méltóságom, tartásom utolsó cseppjei folynak csontos arcomon. Megmérném, de nem tudom, talán negyven kiló, ha lehetek.

Fordul a kaleidoszkóp. Minden tapasztalásom „ahhoz képest” lett. Csillámporos, sugárzó a szobám, a tárgyaim, a testem, az életem. Az életem, pusztán attól, hogy van.

Megyesi-Horváth Borbála