Minden cívisnek van egy téglája a Régi Városházában

Volt helye jégveremnek, nyomdának, börtönnek, vigasságnak és a Szent Koronának is. Megannyi legenda lengi körül több évszázados történelmét, ahogy számos nem dokumentált bővítés bukkan elő a felújítás közepette.

Idén tavasszal jelentette be Papp László, Debrecen polgármestere, hogy felújítják a Régi Városházát. Már akkor biztosan lehetett tudni, hogy ez nem lesz könnyű folyamat, hiszen a város ikonikus épületének műemlék jellegét egyszerre megőrizni és szerkezetét korszerűsíteni kihívást fog jelenteni egy tapasztalt kivitelező számára is. Kíváncsiak voltunk, hogy halad a felújítás. A Hajdú-bihari Napló szerkesztősége betekintést nyert a munkálatokba. Épületbejárásunk során megtudtuk, szigorú előírások szerint végzik a munkálatokat. Azokat a berendezési tárgyakat, amelyek megóvandók, fokozott védelem alá helyezték. Így például a főépület emeleti feljárójának korlátját, amit egy speciális munkákra szakosodott asztalos szakszerűen felújít, hogy azt rég nem látott pompájában csodálhassuk meg.

A reprezentatív helyiségekben –a Nagytanácsteremben, a polgármesteri tárgyalóban és a titkárságon – elbontották a régi beépített szekrényeket, valamint a padlóburkolatot is megújítják.

A munkálatok roppant nagy odafigyelést és összehangoltságot igényelnek. A hiányos vagy nem létező terveknek köszönhetően számos megoldandó nehézség bukkan elő. A folyosók között néhol tíz-húsz centis eltérések találhatóak, valamint a földszinti, téglából kirakott boltívek kidomborodnak a padlóból, ami a padlófűtés beépítésénél külön megoldást fog igényelni. Több helyen megőrzik az eredeti padlóburkolatot, aminek restaurálása szintén nem lesz könnyű feladat. Hasonlóképpen – helyreállításuk után – az eredeti ajtók is visszakerülnek a helyükre. Gyakorlatilag – a megrendelő kérésére – amit lehet, megment a kivitelező. Mindössze azt cserélik, amit szükséges. Így az elavult vezetékek és a szaniter helyett is újat szerelnek be.

Az Orbán-ház földszintjén a vakolatot egyméteres magasságban kellett leverni. Mivel az épületben semmiféle vízszigetelés nem volt, a falak az évszázadok alatt magukba szívták a nedvességet. Ezt a problémát speciális szárítóvakolattal oldják meg, valamint légáteresztő festék engedi majd szellőzni a falat. Az épületrészben található műemlék jellegű ablakokat restaurátor fogja helyreállítani, a többit újakra cserélik. A korábbi, Sas utca felőli bejárat megszűnik, a Városház utca felől lehet majd bejutni a hátsó épületbe.

A kivitelezés részletei

Mint megtudtuk, a Hunép Zrt. – amely a Régi Városháza felújításában alvállalkozóként van jelen – feladata a mélygarázs kivitelezése. Az épület korszerűsítésére irányuló munkálatokat az Észak-alföldi régió egyik meghatározó építőipari cége, a Hajdu-Alu Zrt. végzi.

A belső terek festése 33 ezer négyzetméteren történik meg, és több mint 90 kilométernyi gyengeáramú, illetve 150 kilométernyi erősáramú kábelt vezetnek be.

A korszerűsítés részeként padlófűtés kerül a folyosókra, valamint a közösségi és a reprezentatív terekbe. Minden irodahelyiségbe fan-coil rendszerű fűtési-hűtési technológiát építenek be. A fűtési rendszer levegő-víz rendszerű hőszivattyús technológiával lesz ellátva, szükség esetén távhő rásegítésével. A világítást LED-es megoldásokra cserélik. Megújul az épület teljes elektromos, valamint teljes gyengeáramú hálózata. Ezek mellett korszerű szellőzőrendszert építenek ki a Nagytanácsteremben, amely biztosítja a friss levegőt.

Egyesült épületek

Megbizonyosodhattunk tehát arról, hogy egy könnyűszerkezetes ház építése és egy több évszázados műemlék jellegű épület felújítása között óriási a különbség. A Régi Városháza ráadásul nem egy előre megálmodott terv szerint készült el, hanem számos átalakítás és épületegyesítés eredménye. Ahhoz, hogy ez világossá váljon, századokat kell visszautaznunk a múltba.

Horváth Péter Podmaniczky-díjas debreceni helytörténészt kértük, tárja fel a Régi Városháza történetét és rejtett érdekességeit. A történész szerint, ami biztosan tudható, hogy 1531-ben meglehetősen kacifántos úton került a város tulajdonába Tar András háza, amely a mai Régi Városháza telkén állt. A hajdani főbíró vagyonát és házát a szentjobbi szerzetesekre hagyta, mivel a fia ebben a közösségben látta el feladatát. Ezt a végrendelkezést I. János király (Szapolyai János) debreceni tartózkodása alkalmával meg is erősítette.

Korábban a város vezetői a mindenkori főbírónak – legyen az asztalos, céhvezető vagy kalmár – a házánál tartották az összejöveteleiket, ahol megvitatták a város ügyes-bajos dolgait. Éppen ezért felmerült, milyen jó is lenne Debrecen számára egy saját városházán tartani a gyűléseket. Miután Tar András meghalt, a város meg akarta vásárolni a szentjobbi szerzetesektől az épületet. Egy részét ki is fizették, a hátralékot a későbbiekben havi járadékokban kívánták törleszteni. Ez néha elmaradozott, közben az ország is három részre szakadt. Végül 1561-ben II. János király (János Zsigmond) véglegesen Debrecennek adományozta az épületet. Csakhogy fordult a kocka, és a Habsburg-érában a szentjobbi szerzetesek már az elmaradt járulékokat vagy a tulajdonjogot követelték.

Az egyetlen megoldás az volt, ha még egyszer kifizetik a házat, s így már biztosan magáénak tudhatta a város a tulajdonjogot. Az 1580-ban véglegesített szerződést féltve őrizték a – sokáig a Városházán működő – titkos levéltárban. A kőháznak nevezett emeletes, téglaépítésű ház az akkori viszonylatokhoz mérten egy remek állapotú, értékes épület volt. Az idő haladtával elkezdték kivásárolni a környező épületeket, melyek a mai Régi Városháza területén helyezkedtek el.

Így jutottak el a mai Piac és Kossuth utcák sarkán álló Tolnai-házig, ami akkoriban öt-hat épületrészből állt. Mivel a házakat toldozva-foldozva illesztették össze, egy idő után reklamálni kezdett a város a Habsburg vezetésnél, mondván, lassan a fejükre omlik az épület. Furcsamód ez be is következett: a Tolnai-ház tetőszerkezete beszakadt, és több évtizedig így is maradt. De előfordult, hogy tűzvész miatt kellett kiköltöznie az akkori vezetőségnek, ahogy a nyomdának is a nyomdász szomszédos házába – amit utána szintén megvásároltak.

A mai Régi Városháza Dósa nádor tér felőli oldalán helyezkedett el a kis Orbán-ház. A kalmárcsalád sarja merész álmokat dédelgetett: egy korabeli „pláza”-méretű kereskedelmi központban gondolkodott, ezért a ház egyik szárnyát egy légteresnek építtette meg. Csakhogy ez nem sikerült neki, így a statikailag ingó épület egy része összeomlott. Mivel a Habsburgok a napóleoni háborúval voltak elfoglalva, aligha áldoztak pénzt és figyelmet a debreceni városházára. Így jutottunk el odáig, hogy szépen, lassan a mai főépület hátsó része, a börtönszárny is elkezdett leomlani. 

 A mai napig látható, hogy a főépület hátsó része korábban épült: fogazott párkányok, az ablakok körül díszesebb, cizellált keretek ékesítették az emeletes börtönt, ami az Iparkamara utcai törvényszék megépüléséig itt kapott helyet.

A levéltár szerepe

A következő ütem 1835-ben folytatódott, amikor a Rózsa és a Kossuth utca felőli részt bővítették. Majd „egy levegővételre”, 1839-ben elkészült a főutca felőli épület. Mivel több ütemben végezték a munkálatokat, ezért láthatók még ma is különböző dátumok a Régi Városháza homlokzatán, hol római, hol arab számokkal.

A festék szinte meg sem száradt az épületen, mikor 1849-ben megérkezett a regnáló magyar kormány Kossuth Lajossal. Az ő szobája érdekes módon éppen Tar András háza helyére került. Ha úgy tetszik, ez a szellemi központja a Régi Városházának: mind a mai napig itt található a jegyző és a polgármester tárgyalója és dolgozószobája. Szintén szimbolikus lenyomat, hogy az ezek mellett található tanácsterem pedig a régi nyomda helyén áll.

A titkos levéltár az épület Kossuth utcai harmadának emeletén kapott helyet. Azt nem tudni, hogy valóban itt rejtették-e el 1849-ben a Szent Koronát, de annyi bizonyos, hogy ide szállították. Ahogy az is, hogy később bécsi parancsra darabokra szedték a levéltárat, hogy megtalálják a dicső ereklyét és a koronázási ékszereket.

Rendhagyó továbbá, hogy a Régi Városháza alatti kétszintes pincében létezik egy jégverem. Itt tárolták a télen vágott jeget, amiből a nyári időszakra szükség szerint tudtak gazdálkodni, amennyiben hűteni kellett valamit. A jégverem felső szintje a mai napig megközelíthető, a közepén lévő, alsó rész felé vezető bejáratot azonban befalazták. Hogy alatta homok, törmelék, kincsek rejtőznek vagy üreges maradt – ezt talán örökre rejtve őrzi a „titkok kamrája”.

Cívisek keze nyomát is viseli

A taksás telkeket, a belvárost körülölelő utcákon lévő bértelkeket idővel ki is lehetett váltani, hogy a porták saját tulajdonba kerüljenek. Az ebből származó bevételt a városházára fordították, így a cívisek is hozzájárultak az építéséhez. Pénz híján elkelt a kétkezi segítség is: lehetett maltert keverni, festeni, téglát pakolni. Gyakorlatilag már az 1800-as években is működött egy korabeli közmunkaprogram, aminek keretében ledolgozhatta a telek árát a lakosság.

De nem csak ezért, és nem csak ekkor érezhették magukénak a debreceniek a városházát: az évszázadok során a maga hétköznapjaiban valóságos átjáróház volt. Működött benne külön konyha, valamint a városi borbíró kimérhető bort árusított. Nagy „sikere” volt a boszorkánypereknek és a vallatásoknak is, ezek egy bizonyos részére a lakosságot is beengedték. Idővel a boszorkányégetések kockázatosaknak bizonyultak a nádfedeles házakkal övezett főtéren, így a mai Árpád tér és Homokkert környékére vitték utolsó útjukra az elítélteket. A városháza előtti téren azonban sokáig megmaradt a szégyen-kikötözőhely, ahová azok kerültek, akik olyan bűnt követtek el, hogy pellengérre állították őket, okuljon belőle a tömeg is.

Feljegyzések, mondák, szóbeszédek. Törvényszerű, hogy egy több évszázados épületet mindig körbelengi a misztikum, falait átitatják az évszázados legendák, téglái közé keveredve évődik a história és a valóság.

Az elfeledett diákbabona

Kevésbé távoli legenda övezi a Régi Városháza főbejárata előtt található árkádsort. A „szekundabarlangként” ismert boltíves átjáró legendájára még ma is sokan emlékeznek fiatalkorukból. Az ezredfordulóig köztudomású volt, hogy aki átmegy alatta, azt vagy hatalmas balszerencse éri, vagy rátalál a szerelem. Volt, aki szerint sóhajtani kellett alatta, majd kívánni valamit, mások levegővétel nélkül haladtak át a pillérek között. S olyanok is voltak, akik egyszerűen kikerülték. Attól függ, ki hogyan ismerte a babonát, de mindenki tudott róla. Csupán a kétezres évekre halványult el a köztudatban a misztikuma.

A debreceni legendák ismerőjét, a cívis boszorkányok és garabonciások kutatóját, Horog Mátét kérdeztük a szekundabarlang titkáról. Megtudtuk, hogy a korabeli diákok rettegték az árkádsort, ami alatt tilos volt átmenni, hiszen az biztos bukást eredményezett a vizsgán. A kutató elmondta, hogy erről a leghitelesebb beszámoló Papp László író Diákhumor című könyvében található. Az író Törös Béla főorvos visszaemlékezését idézve feljegyzi, a debreceni Református Gimnáziumban ismert volt egy diákbabona, miszerint a szekunda, vagyis az elégtelen osztályzat könnyebben megtalálta azokat, akik a Nagytemplom felől közelítették meg az iskola főbejáratát, mint akik a Péterfia utca felől érkeztek. Ezt azzal magyarázták, hogy a főgimnázium építésekor a kőművesek – valószínűleg huncutságból – az épület egyik tornyát díszítő gömb déli oldalára rossz osztályzatra emlékeztető számot festettek, amit ha a nebulók megláttak, az egész napjukat tönkretehette. Főleg akkor, ha előtte a Városháza szekundabarlangja alatt átkeltek, mert a babona szerint akkor bizonyosan „beszekundáztak” aznap.

Hogy valóban mágikus ereje van-e az árkádsornak, rossz osztályzatot vagy bőséget hoz-e, nem tudjuk bizonyítani. Ahogy a régi históriákat is elillanó szavak és bezárt könyvek őrzik.

Abban viszont reménykedhetünk, hogy hamarosan megélhetjük a megújult Régi Városháza múltat őrző jövőjét. És habár az épület a közigazgatásnak ad helyet, cívisként alkalmanként barangolhatunk udvarán, homlokzatát láthatjuk régi pompájában. Hiszen a Régi Városháza valamennyire mindannyiunké.

Hajnal László