Négy évtized Debrecen szolgálatában – nyugdíjba ment Varga László

Ahogyan a „Citromsziget” lakójával a lepusztult viskók mellett, úgy az ország (akkori) egyik leggazdagabb emberével is szót kellett értenie egy luxusétterem asztalánál. Egy alkalommal „kivonult” elfoglalni a köztemetőt, s rendőrök előtt kellett bizonyítania, hogy joga van ehhez.
Varga László csaknem négy évtizede dolgozik a városért, számos – a polgármesteri hivatalban betöltött – pozícióban. Vezetője volt a Beruházási és Üzemeltetési Irodának, majd a Városfejlesztési Főosztálynak, de közreműködött a kettes villamos, a Főnix Csarnok és a Kölcsey Központ  létrehozásában is. Régi ismerőseitől hallom: „Varga Laci intézmény”, s kivétel nélkül a segítőkészségét, pozitív szemléletét emelik ki tulajdonságai közül. 

Nyolc évvel ezelőtt majdnem elkezdte nyugdíjas éveit, de a Debreceni Hulladék Nonprofit Közszolgáltató Kft. ügyvezetőjeként továbbra is számítottak rá. A hetvenéves, Pro Urbe díjas debreceni férfi most igazán úgy érezte, hogy több időt szeretne fordítani a családjára és imádott hobbijára, a motorozásra. Nyugdíjba vonulása alkalmából kérdeztük hosszú és nem mindennapi kalandokkal tarkított pályájáról.

Első munkahelye a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság (TIVIZIG) volt. Hol gyökerezik ez irányú érdeklődése? Hogyan indult a pályája?

Édesapám gátőr volt Tiszagyulaháza és Tiszadob között, már gyerekkoromban tetszett ez a feladatkör. Ahogyan édesapám, úgy én is a Békéscsabán érettségiztem. A Műszaki Egyetemre jelentkeztem, de egy nagy szerelem elvitte a figyelmemet, nem vettek föl. Egy évet dolgoztam a TIVIZIG-nél, a polgári zagytérnél, mint munkavezető. Ezután jelentkeztem a bajai egyetemre és a vízgazdálkodási karon végeztem, majd visszajöttem a vízügyhöz a polgári szakaszmérnökségre. A feleségem is akkor végzett Baján, összeházasodtunk és kettőnknek ott nem lett volna munka, ezért bekerültünk a központba, a debreceni Hatvan utcán laktunk három és fél évig albérletben. 

Ott sírdogáltunk, hogy nekünk sosem lesz saját otthonunk, akkoriban ez nem ment könnyen. Hiába volt megtakarításunk, leghamarabb öt év múlva volt esélyünk lakást kapni. 1978-ban vízügyi főellenőrt kerestek a „Tanácsnál”. Jelentkeztem és felvettek, de dilemmáztam, hogy váltsak-e, mert én a vízügyhöz kötődtem, apósom, édesapám is ott volt. A tanácsnál azt mondták, Varga elvtárs, ha jól dolgozik, egy év múlva kaphat lakást. És Varga elvtárs megpróbált jól dolgozni. Nagyon nagy szerencsém volt. Azon az őszön bekerültem a „községházára” vízügyi főelőadóként, a Sas utcára és bejártam a ranglétrát, az előadótól a főosztályvezetőig. 1979 tavaszán hatalmas belvíz sújtotta Debrecent, amire nem volt felkészülve a város. Én a TIVIZIG-től, az árvízvédelmi osztályról jöttem, volt gyakorlatom, gyorsan megszerveztem a védekezést, vettünk szivattyúkat, 27 családot kiköltöztettünk az egyik utcából, megoldottuk az elhelyezésüket tornatermekben. Ez annyira jó fényt vetett rám, hogy nyáron megkaptam a vízgazdálkodás kiváló dolgozója miniszteri kitüntetést és karácsony előtt meg is kaptunk egy szanálásból visszamaradt újkerti lakást. Nagyon boldogok voltunk a feleségemmel és az akkor nyolc hónapos első gyermekünkkel.

A nevéhez kötődő jelentős tevékenységek egyike az ISPA program, amely a A Hajdú-Bihar megyeiek számára a hulladékszállítás átalakítását jelentette, majd a debrecenieknek főként a 120 kilométer új szennyvízelvezető csatorna építését, ingatlanok csatlakoztatását és a kettes villamost jelentette. Felidézné ezt az időszakot?

Az ISPA tulajdonképpen az Európai Kohéziós Alap előjátéka volt. Kósa Lajos polgármesterként bevállalta, hogy az egész megyében megoldjuk a hulladékszállítást. Az addigi 64 lerakót megszüntették és három nagy lerakót alakítottak ki. Ezt mi koordináltuk végig, beszereztünk több mint negyven autót, megépítettük a depóniákat. 

A vízelvezetési program is jól sikerült, akkor 71 százalékról 96-ra emelkedett a város csatornázási ellátottsága. 

A villamos tette fel az i-re a pontot. Projektvezető voltam, és a mi csapatunk vezényelte le a teljes programot. Sok nehézség volt, mert a három cég egyike, – amely megnyerte konzorciumban a kivitelezést – egy évre leállt. Akkor Kósa Lajossal és egy kollégámmal együtt egy elegáns budapesti étteremben találkoztunk Demján Sándorral, de nem tudtunk megegyezni. Az asztaltól átsétáltam a szomszédos pénzintézetbe és beváltottam az egymilliárd egyszázezer forintról szóló bankgaranciát. Demján ekkor megszelídült, végül úgy döntött, kiszáll, kettő százalékkal maradt a projektben és a konzorciumvezetést átengedte a Keviépnek. Ezután minden rendben ment.

A legérdekesebb élményem a „Tanácsnál” eltöltött több mint negyven évem alatt azonban nem ez, hanem a temetőfoglalás volt. A temető rossz állapotban volt, költeni kellett volna rá évi 40-50 millió forintot, de a fenntartójának nem volt pénze erre. Az AKSD jelezte, hogy szívesen átveszik és vállalják, hogy tíz év alatt 250 millió forintot beruháznak. Erről sokat vitáztunk házon belül is, de végül elfogadta a közgyűlés, hogy a Megyei temetkezési Vállalattól a városhoz kerüljön a temető. A fenntartó azonban nem akarta ideadni. Zentai István alpolgármesterrel eldöntöttük, hogy elfoglaljuk a temetőt. Munkaidő végén odamentünk, levertük a lakatot a nagykapuról és bevonultunk öt nagy kukásautóval. Az irodaajtó betörésénél már ott volt a rendőrség is, vezetőjüket Csurka Lászlót rég ismertem. Odaköszöntem, ahogy hétköznapokon szoktam, de rám szólt, hogy ez egy hivatalos intézkedés ne tegezzem! Bemutattam a közgyűlési határozatot. Megköszönte és távozott. Alig bírtuk röhögés nélkül. 

A rendőrökkel volt még egy „kalandom”. Amikor a reptéri illegális gyorsulási versenyeket a veszélyei miatt letiltottuk, akkor egy éjszaka arra ébredtem, hogy száz fős társaság skandált az ablakom alatt: Varga Laci gyere ki! Megjelent két rendőrautó – akiket nem én hívtam – és elmentek.

Számos nagy volumenű városfejlesztési beruházásban részt vett. Mire a legbüszkébb e pályán?

Arra, hogy engem úgy emlegetnek: Varga Laci az, aki mindenkinek segít. Jó érzés volt, hogy akkor is megnyugodva ment el tőlünk az idegesen érkező ügyfél, ha nem tudtuk megoldani rögtön a problémáját. Általában nem rúgtam ki senkit a hivatalban, de azért nagyon mérges voltam, ha az ügyfél hosszan várakozott az ajtónk előtt vagy elégedetlen volt. Nyolc évvel azután is, hogy nem dolgozom a Városházán, megállítanak egy nagyáruházban és megkérdezik: Nem tudnék segíteni abban, hogy Pacon egy kis utcában szereljenek fel egy közvilágítási lámpát? Ilyenkor elmondom, hogy már nem dolgozom ott, de szólok a kollégáimnak.

Volt, hogy nehezen akart a költségvetésbe bekerülni egyik vagy másik utca vízelvezetése, de mivel gyakran jártunk oda szivattyúzni, tudtam, hogy nagy szükség van rá és kijártam, hogy mégis megépüljön ott a csatorna. Büszkén gondolok a kertségi területek vízellátási programjára. Érdekesség, hogy az 1990-es jogszabály szerint, város az lehet, amelyben van középfokú oktatás, alapközmű-ellátás 80 százalékban és az utak ötven százaléka burkolt. Debrecenben ekkor csak az utak 49 százalék volt burkolt. Akkoriban 20 ezer személyautó volt, most meg 130 ezer, anno 50 ezer járműmozgás naponta, most pedig 230 ezer. Debrecenben ma a tranzitforgalom csak 18 százalék, a többi ide jön, innen megy el vagy belsőforgalom.

Több mint négy évtized alatt számos problémán kellett felülkerekedni. Mit tart a munkája nehézségének?

A Citromsziget megszüntetése nagyon nehéz volt, a veszekedésekkel. A lakók még onnan sem akartak elmenni. Az emlékezetembe vésődtek az elmeszociális otthon felújításánál tapasztaltak. Borzalmas volt rácsos ágyban látni felnőtt embereket.
Szakmai nehézségem nem volt, mert olyan csapatot próbáltam magam köré választani, akik jól értették a dolgukat, a feletteseim pedig hagytak önállóan dolgozni. Az én területem összetett volt: az elpusztult kutya elszállításától a milliárdos beruházásokig minden hozzánk tartozott. Anno még a Tóth Árpád Gimnázium építésének szerződését is én írtam alá.

Az első nyugdíjazásakor egyértelmű volt, hogy továbbdolgozik?

Egyáltalán nem. 2014 nyarán, amikor már tudtam, hogy év végén nyugdíjba megyek azt kérték, maradjak még egy ciklust, de én már nem akartam vállalni. Megterhelő volt a sok munka. Egy vezetői értekezleten aztán felmerült, hogy a Debreceni Hulladék Közszolgáltató Nonprofit Kft-t élére kineveznek. Az AKSD a gyerekem volt, a megalakulástól kezdve végig jelen voltam, ezért az ernyőszervezete is közel állt hozzám, elvállaltam. Ez akkor kevésbé terhelő feladatkör volt, nyugodtabb mindennapok jöttek. 

Az idén bejelentett MOL koncesszió nagy újítás lesz. Ehhez a rendszerépítéshez már nem egy hetven éves ember kell. Nyugodtabban szeretnék élni. Ezt a felettesem és én egyaránt így gondoljuk, így közös megegyezéssel idén elengedtem a Kft. vezetését. A nyolc évért is köszönettel tartozom, de jól esik, hogy továbbra is számítanak rám a Déli Ipari Park utcáinak, közművesítésének feladataiban még körülbelül két évig.

Mivel tölti majd a felszabaduló időt?

Nagy szerelmem a motorozás 1970 óta. Nyáron motorral járok dolgozni és szívesen megyek  hosszabb túrákra. A görögkatolikus motorosokkal voltunk már Toszkánában és moldovai kolostorokban is. Bakancslistás úticél a Nord Cup, Európa legészakibb szárazföldi része, kultikus motoros túrázóhely. Ha nem jött volna a Covid már lehúztam volna a bakancslistáról, mert szervezés alatt állt két éve. Érdekes, hogy a feleségem már járt ott. Ő szeret azért fizetni, hogy szenvedjen, azaz túrázik (nevet). Negyvenhat éves házasok vagyunk, nagyon jól megvagyunk. A legfontosabb pedig, hogy több időt töltünk majd a gyerekeinkkel, unokáinkkal, akik a fővárosban élnek. Most hétvégén is találkozunk velük.

Legutóbbi munkahelyén a hulladékkezeléssel foglalkozott. Mi a legfőbb tanácsa a lakosságnak mindannyiunk jövője érdekében? 

Teljesen egyértelmű, hogy mit kell tenni a lakosságnak: szelektíven gyűjteni a szemetet. Ez el is indult a 90-es években, de nagyon lassan megy a folyamat. Magamon is tapasztalom, hogy egy szemléletváltás hosszú időt vesz igénybe. Az Európai Unió irányelve szerint a 2035-re a mai egyharmadára kell csökkenteni a lerakott hulladékmennyiséget, ennek az újrahasznosítás a kulcsa. Jelenleg a kommunális hulladék 35 százaléka fém, papír és műanyag. Ezt ugyan az épp próbaüzemben lévő nagy válogatóban ki tudják szedni, de annyira szennyezett, hogy már csak energetikai hasznosítású lehet. Néhány éve bevezettük a házhoz menő szelektívgyűjtési szolgáltatást. Bárki kérhet szelektív kukát vagy zsákot ingyen és ugyanúgy kiteheti a háza elé, mint a másikat, legfeljebb más napon. Mégis a város harminc százaléka nincs lefedve ezzel. Nem igénylik. A szelektíven gyűjtött hulladéknál a legnagyobb gondot az okozza, ha üveg kerül az otthoni szelektív kukákba, illetve az ételmaradékkal vagy más anyaggal szennyezett papír, műanyag vagy fém. A szelektíven gyűjtött hulladéknak tíz százaléka nem odavaló, ez jó arány, tehát lassan, de biztosan változik a szemlélet. 

Megyesi-Horváth Borbála