„Nem csodabogarak vagyunk” – Tévhiteket oszlatott el a látássérültek regionális elnöke

A fehér bot használatát a francia származású Guilly d’ Herbemont grófnőnek köszönhetjük, ez az eszköz mára egyfajta szimbólumává vált a látássérülteknek, a nemzetközi nap is mintegy fontos jelképként viseli elnevezésében. 

A nemzetközi nap kapcsán Debrecenben október 13-án, csütörtökön szervezett eseményt a Látássérültek Észak-alföldi Regionális Egyesülete (LÉARE) a Méliusz Újkerti Könyvtárában.

A helyszínen beszélgettünk Nagy Sándorral, az egyesület elnökével.

– szögezte le. Úgy fogalmazott: le kell rombolni néhány sztereotípiát. – Azt a tévhitet, hogy a látássérült ember jobban hall, el kel oszlatni. Nem hall jobban, csak a látásvesztés miatt előtérbe kerül a hallása, és mivel azzal juthatnak hozzá az információ nagy részéhez, nagyobb szerepe lett a hallás útján való tájékozódásnak. Fontosabb számunkra, de nem jelenti azt, hogy megjavult a hallásunk – mondta el. Kifinomultabban érzékelnek tapintás, hőérzet és szaglás útján. 

Egyhamar megértettem, pontosan mire célzott azzal, a látássérültek nem csodabogarak, hiszen a való életből kiragadott példákon keresztül magyarázta a nehezebb helyzetüket. Dolgoznak, tanulnak, szórakoznak, családot alapítanak, gyereket nevelnek, kulturálódnak – éppúgy, mint bárki más, ugyanakkor vannak élethelyzetek, amikor segítségre szorulnak.

– mutatott rá. 

Jó, ha tudjuk, és eszünkbe jut néha: a látásunkkal jutunk hozzá megszerzett információink mintegy 80 százalékához. Ekkora előnnyel indul az, akinek egészséges a látása. Elképzelni is nehéz ezt a differenciát, mégis meg kell ismerni a látássérültek élethelyzetét ahhoz, hogy a társadalom befogadó lehessen. Látóként többek között egyik alapvető törekvésünk legyen, hogy nem félünk szólni – a fentiek szerint például jelezzük, ha foltos maradt a ruha. 

– Főzni is tudunk, de ha a boltban nem tudunk bevásárolni, akkor muszáj segítséget kérnünk. Önállóan elmegyünk a hivatalba, de a sorszámhúzással már nem boldogulunk. Sokunknak vannak élményei a közlekedésben is – hozta a további példákat Nagy Sándor. Az utóbbiról szólva kiemelte, a látássérülteknek szükségük van arra, hogy a jelzőlámpa tájékoztasson, még ha akad is olyan, akinek zavaró a hangjelzés; másrészt a tömegközlekedésben is csak egy pontig él az önállóság. Azt mondja, sokuk tapasztalja, hogy ha a látó emberek fehér bottal vagy vakvezető kutyával várakozó személyt látnak a buszmegállóban, akkor úgy gondolják, nincs már szüksége a segítségre.

Fontos tehát a párbeszéd, melynek kapcsán fejlődés tapasztalható – tudjuk meg –, és ebben többek között szerepe van azoknak az érzékenyítő előadásoknak, amelyeket az egyesületek munkatársai egyebek mellett iskolákban tartanak.

BBI