Fontos a genetika, de a hosszú élet titka a lélekben rejlik

Az eleve elrendeltség, a túlvilág és a halálfélelem is szóba került a kápolnai beszélgetésben.

Balról: Törő András, Pogácsás Ildikó, Nagy Gábor, Papp Eszter és Mózes Dávid a szombati beszélgetésen

Forrás: Kiss Annamarie

Döntést kell hoznunk az életről, amit csak úgy tehetünk meg, ha a halállal való viszonyunkat, a hitünket tisztázzuk

– kezdte gondolkodásra indító mondattal dr. Törő András katolikus pap A lélek él: találkozunk! című beszélgetést szombaton. A Debreceni Köztemető kápolnájába érkezők útját már a sok síron pislákoló mécsesek fénye övezte. Az érdeklődőkkel szemben ült még Mózes Dávid szolgáltatási igazgató, Nagy Gábor református lelkész, Pogácsás Ildikó, a hospice osztály főnővére és a már említett római katolikus pap. Papp Eszter moderálásával osztották meg bizonyságaikat, érzéseiket. Mind egyetértettek abban, hogy a halálra, mint az élet egy biztosan bekövetkező, fontos pontjára, készülni kell.

Dr. Törő András így folytatta:

ha azt hiszem az életemről, hogy ajándékba kaptam a Teremtőtől, és egy adott ponton a földi része véget ér, visszatérek ahhoz, aki utamra indított, akkor így fogok berendezkedni. Ha azt gondolom a létemről, hogy ami van körülöttem, mind az én munkám eredménye, az én egómnak a gyümölcse, és egyszer a semmibe fog veszni, akkor így kell berendezkedni. De döntésre kell jutni, hogy élni tudjuk az életet. Ennek elmulasztása is egy döntés.

Hozzátette: mi, hívő emberek nem úgy készülünk a halálra, mintha az volna a cél, az élet pártján vagyunk, de hiszünk abban, amit Jézus Krisztus tanít, hogy a vele való közösségbe átlépünk a földi zarándokunk végén. Az életre készülünk, ami a halál után is folytatódik, épp ezért megbecsüljük, tiszteljük, szeretjük ezt a földi létet. A keresztény ember elveszítheti a kedvét, letargiába is kerülhet, ahogy történik ez velem is, de teljes reménytelenségbe sosem – fogalmazott.

Eldől az örökkévaló sors

Pogácsás Ildikó arról a nemes feladatról beszélt, amit a végstádiumú daganatos betegek körül végeznek annak érdekében, hogy a hozzájuk kerülők méltó módon élhessék meg az utolsó szakaszt. Ők valóban a halálra készülnek, nem tehetnek mást, de igyekeznek az osztályon – a lehetőségekhez mérten – az életigenlő mindennapok feltételeit kialakítani a betegek és hozzátartozóik számára. Ha valaki nem tud elmenni, mert itt tartja valami elrendezetlenség, például 15 éve nem beszélt a testvérével, akkor megpróbálják megszervezni a találkozót, telefonhívást. Közjegyzőt keresnek annak, aki csak az osztályra érve tudja meg, hogy a napjai meg vannak számlálva, és végrendeletet szeretne írni. Mindent megtesznek a betegért. Az ápoló később elmondta, tapasztalata szerint az utolsó percekben mindenki hisz valamiben.

A túlvilágra vonatkozó közönségkérdés kapcsán Nagy Gábor így felelt:

amikor meghal az ember, akkor eldől az örökkévaló sorsa. Az életünk ott folytatódik, ahol itt véget ért. Ha Krisztussal éltünk, akkor ott vagyunk vele, ha nem, akkor örökkön örökké áthidalhatatlan távolságban leszünk tőle.

Törő András megfogalmazásában kiemelte, nem az Úr ítél el minket, hanem mi választunk, hogy közösségben élünk-e vele. A nagyvonalúságából kapott életben dönteni enged minket arról, számunkra, mi az érték. Akár az utolsó pillanatban is eldőlhet, hogy a halál felett győző csapatba akarunk-e tartozni, ahogyan történt ez a Jézus keresztje mellettire felfeszített latorral.

A félelem nem bűn

Több történetből is kiderült, az élet végét jelentő pillanattól és az ismeretlentől való félelem azokat is megkísérti, akiknek a hite egész életükben szilárd alapokon nyugodott. Mindkét papot megtisztelte a lelki vezetője azzal, hogy megosztotta vele ezt a nagyon emberi érzést, és a hallgatók egyike is idézett egy bizonytalan percet a mélyen hívő nagymamája életéből, annak vége felé. A végső következtetés mindannyiuk részéről az volt, hogy ilyen a gonosz természete, az utolsó percben is próbálkozik. Épp ezért a félelmet is oda kell tenni Isten elé.

Nem elengedni kell halottjainkat, hanem átadni kezüket Isten kezébe.

Az eleve elrendeltség kérdésköre is szóba került. A Szentírást hívta segítségül a válaszhoz a református lelkész. „Életem ideje a kezedben van” olvasható a Zsoltárok könyvében. Isten kimérte az élet kezdetét és végét is.

A katolikus pap így felelt: Isten – aki tér és idő felett áll – egyben látja az emberiség sorsát, de ez nem jelenti azt, hogy ebbe nincs belekalkulálva az ember szabad akarata. Isten nem beprogramozott biorobotokat indított el. Alapvetően mindenkit az üdvösségre szán, de az én döntésem kell ahhoz, hogy az úton hogyan haladok. Ha az egészséget értéknek tartom, tudatosan figyelni fogok például arra, mit fogyasztok.

Az ápoló vélelme egybecsengett ezzel, pedig ahogy hangsúlyozta, ő a medicina felől közelíti meg a kérdést.

Számít, mit örököltünk, a genetika és az életvitel is, de a legfontosabb, hogy hogyan éljük meg az életünket lelkileg. Ami nekünk fontos, azt kell véghezvinni, és mindenben meg kell találni a szépet

– fogalmazott.

Többek között ezzel a mondattal a fülemben, szívemben sétáltam ki a kápolnából, szépnek láttam a temetőt az emlékőr fényeivel, friss virágaival. A diskurzus során mellettem ülő megállt egy sírkőnél, és rátette kezét, biztosan a nehéz márványlappal lezárt életre gondolt. Lassan meginduló lépteimnek egy kis harang hangja adott ritmust. Fölöttem varjak hada repült az égen, közel az Istenhez.

HaBe