Fél évtizede, hogy készül egy másik Debrecen

Öt éve járja Debrecent Löki Viktor, különös küldetésének célja: a város minden egyes utcájáról legalább egy jellegzetes, de minimum érdekes fotót készíteni. Foglalkozására nézve biológus, lelki alkata szerint világcsavargó, aki egy élményért még Debrecenben is képes „lemenni a térképről”. Blogját, a Streets of Debrecent ezrek követik a közösségi oldalakon. Vele beszélgettünk.

A Vajdahunyad és a Bojta utcák sarkán állunk. Miért éppen itt találkoztunk?

Semmilyen különleges oka nincsen, éppen ezt néztem ki az adatbázisomból. Excelben vezetem, hogy mely utcákon fotóztam, és hová kell még elmennem. Körülbelül ötszáz utca hiányzik még… Bele-belekapok városrészekbe, csavargok egy jót, de ne keress túl nagy következetességet. Azért itt találkoztunk, mert a Postakertben viszonylag régen jártam, továbbá nem akartalak kirángatni Nagymacsra, Halápra… Ebben a városrészben akad még négy-öt felderítendő utca, a Vajdahunyad volt az első, amelyik „szembejött”. Nem gondolkodtam tovább.

De azért köt ide valamilyen személyes emlék?

Semmi. Akkor jártam errefelé utoljára, amikor édesanyám párjának felvettem egy tortát pár hónappal ezelőtt. A személyes emlékek azért sem befolyásolnak, mert a cél minden utcára eljutni. Aztán persze az lehetséges, hogy valamilyen érzelmi szál hatására adott helyen többet időzök, fényképezek. Azonban a fő szempont minél többet kihozni egy-egy sétából, ha valami megragad, azonnal lefotózom.

A közelben laknak Kósa Lajosék, ha kirakod a blogodra a házukat, az biztosan meglöki a látogatottságot. Ez szempont? Belefutsz ismert debreceni figurákba pázsitlocsolás, autómosás közben?

Gondoltam már erre, de nem volna etikus. Lefotózni egy híresebb ember házát és pusztán ennyivel megosztani az interneten? Nem, nem. Például a Kádas utcán lakik egy rocksztár, de ilyen tematika mentén nem szeretnék képeket publikálni. Akkor tennék kivételt, ha valami kuriózumról lenne szó, amelyhez sok debreceninek van kapcsolódása, és „belefér”. Egyébként pedig nem nagyon szoktam ismert emberekbe botlani.

Milyenek a debreceniek az idegenekkel?

Változó. Fényképezővel a kézben ma már mindenki gyanús, ezt a korszellem hozza, nem debreceni sajátosság. Az amerikai kultúrában, ahol a média még inkább jelen van a mindennapokban, sokkal elfogadottabb, hogy valaki rögzíti a képmásodat. Ott tízből nyolc-kilenc ember úgy van vele, hogy mit érdekli… Nem reprezentatív felmérésem szerint ez az arány nálunk jóval alacsonyabb; igen, előfordul, hogy bizonygatnom kell, nem a NAV-tól jöttem, nem ártani akarok, csak meglátni valami szépet, érdekeset. De egyébként mintha ma már ritkábban fordulna elő, mint öt évvel ezelőtt. Akkor talán többet forgolódtam olyan városrészekben, ahol érzékenyebbek a lakók.

Minél jómódúbb egy környék, annál bizalmatlanabbak az emberek. Nem?

Van benne valami. Szerényebb környékeken tényleg többet beszélgetek, a fotózás iránt is megengedőbbek. Ahol van egy kis háztáji, ott előfordult, hogy meginvitáltak. A vidékies városrészekben közvetlenebbek az emberek, ahol magas a népsűrűség, mint egy lakótelepen, ott gyanakvóbbak. Viszont ezek ismert szociálpszichológiai összefüggések, megint csak nem Debrecent minősítik! Ráadásul kultúrafüggő is a dolog. Előfordult, hogy a Gomolyfelhő utcán a fotózásból szívélyes vendéglátás lett: egy gazdálkodó család behívott, körbevezettek, megetettek, órákat beszélgettünk az állattartásról, a boldogulásról. Bor, rántott hús, almás sütemény – még házi tejet is kaptunk. A Tavasz utcán járva egy 90 év körüli házaspár éppen kukoricát darált az állatoknak. Engedték, hogy képet készítsek róluk, amelyet később kinyomtattam, és elvittem nekik. A néninek annyira tetszett, hogy azt mondta, az esküvői fotójuk mellé teszi, mert azóta sem készült róluk ilyen jó fénykép.

Kellemetlenség?

A Tégláskertben egy férfinak az árnyékát fotóztam vagy három éve, egy ház homlokzatát festette a barátjával. Figyelmeztetett: jogász és jogi útra tereli a dolgot, ha nem teszem le gépet. Ilyen is van, tiszteletben kell tartani, ugyanakkor a helyén kezelni: ha adott időben nem venném elő a fényképezőt, elszállna a pillanat, ezért inkább előbb exponálok, és utána beszélek. Ha azt kérik, törlök. De azt vallom, hogy a varázs megtörik, amennyiben előbb kérdezünk, engedélyeket kérünk stb. Másként a streetfotózás (utcafotózás) sem tudott volna kifejlődni.

Vannak kedvenc utcáid?

Persze. Az Oláh Károly és a Tóth Árpád utcákat jelölném meg. Előbbi a Homokkertben, utóbbi a Tizenháromvárosban található. A Tóth Árpád utca rövid, egyenes, a világon semmi különös nincs ott, mégis van valami varázsa, talán a régi épületek és a magas fák teszik… Megfog a hangulata. Az Oláh Károly utca hihetetlenül atipikus, egyáltalán nem illik Debrecenbe. Kanyargós, beugrókkal teli, nélkülöz minden tervszerűséget, mintha egy mediterrán városkában járnánk.

Más „kilógó” utcák?

A kertségekben sok poros utca fut felfelé, lefelé a buckákon, olyan tákolmányokkal a kertekben, hogy az valami egészen vadkeleti.

Látsz életszínvonal-változást?

Még három éve sem volt ennyi autó! Látom, hogy az önkormányzat több szempontból próbál lépést tartani ezzel, ám parkoláskor vagy csúcsforgalomban tapasztalható, hogy több gépkocsi van már Debrecenben, mint amennyi kényelmes lenne. Rengeteg új lakóház épült, megjegyzem, az óvárosi területeken 200-300 régi épületet lebontottak, a fogyás szembetűnő. Harangi Attila (Debrecen házai) leltárba vette a cívis házakat, visszatérő beszédtéma, hogy tennivalója lenne e téren Debrecennek.

Szerinted maradtak még egyáltalán megmentésre érdemes utcafrontok, homlokzatok?

Sok van, igen. Harangi Attila a Lorántffy és a Kígyó utcák torkolatát szokta etalonként emlegetni, az úgy fest ma is, ahogy száz éve kinézhetett. Kisebb-nagyobb zárványok fellelhetők még. Tudom, hogy összetett kérdés, de én ebben radikális vagyok; a szűk, kanyargós utcákkal teli Szentlászlófalvát például egy, akár több évtizedes program keretében lezárnám a közforgalom elől, macskaköves sétálóövezetté alakítanám pezsgő kulturális projektekkel. Tudom, ez konzervatív gondolkodást tükröz, miközben a világ a maga gazdasági érdekeivel nem erre megy.

Közpénzen magántulajdonú ingatlanokat menteni… összetett kérdés, ahogy mondod.

Bonyolult, de kérdezted, nekem meg ez a fantazmagóriám. Az újjáépülő városrészek sem kulturálisan, sem érzelmileg nem adnak annyit. Attól tartok, hogy így semmi sem lesz maradandó. A cívis életmód eltűnt, viszont akkoriban nem töredezett szét ennyire a társadalom, hasonlóan éltek az emberek, így létre tudtak jönni koherens városrészek. Tudom, ez megint csak nem egyedi helyi probléma. Világjelenség. A történeti örökség egy része megmenthetetlen, küzdeni érte érzelmi indíttatás, semmint praktikusság.

Mit szólsz a nyugati kiskörút befejező szakaszához? A közlekedést javítja, de a Mesterfalvát teljesen megváltoztatta. Vagy ott van a Bethlen utca és az Egyetem sugárút szélesítése: ebben is nagyon eltérőek a vélemények!

Tartok tőle, hogy a kiskörutat nem használják majd annyian, mint amilyen drasztikus volt a Mesterfalva kettészelése – de ne legyen igazam! Ha beválik, ha tényleg tehermentesíteni fogja a belvárost és annak peremét, akkor ésszerű áldozat volt. Én, érzelmi alapon, a legutolsó megoldásként választottam volna ezt, amikor sok önkormányzat a legféltettebb kincseként védi az óvárosát.

Mivel foglalkozol biológusként?

Az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa vagyok, a tevékenységem színtisztán kutatói. Jelenleg a hagyományos és helyi ökológiai tudásfelmérés foglalkoztat. Részben a Streets of Debrecen hatása: a blogolás során rákaptam a riportkészítésre. A modern biológiai-ökológiai kutatások esetében is igyekszünk releváns információkat interjúk révén megtudni meghatározott célcsoportok képviselőitől.

Konkrétabban?

Például szabadidős horgászokat kérdezek olyan témákról, fajokról, természeti folyamatokról, amelyeket a munkatársaimmal fontosnak ítélünk. A lényeg: Magyarországon háromnegyedmillió horgász van, jelentős részük napi szinten mozog a természetben, értékes megfigyelésekkel rendelkeznek, sok dologban képesek hasznos adatokat szolgáltatni a kutatóknak. Mégsincs párbeszéd a felek között. Nyugaton, például Angliában több remek példát láttunk az úgynevezett citizien science kiaknázására. A horgászok a vízi ökoszisztéma-szolgáltatások egyik legfontosabb használói, akik hatással vannak a vízre és az is rájuk. Az első interjúsorozat a horgászok vízhez kötődő növényekkel kapcsolatos tudására épült. Magyarországon eddig nem végeztek hasonló kutatást.

Más kutatókkal több ezer temetőt jártatok végig, de miért?

A temetők a települések, azok környezetének szinte utolsó természetes élőhelyfoltjai. Erdők, gyepfoltok őrzői attól függően, hogy Európa vagy Kis-Ázsia mely vidékén járunk. Törökországban inkább erdei temetők léteznek, míg nálunk inkább a szárazgyepi fajok őrződtek meg ily módon. A kutatás célkitűzése egyfajta leltár készítése volt, valamint a tudományos bemutatása annak, hogy miért a temetők oltalmazzák a természetes növényeket, állatokat, hüllőket, rovarokat. Én elsősorban vadon élő orchideákat kerestem a temetőkben, tizennégy országba utaztam el ezért, köztük Azerbajdzsánba és Törökországba. Összesen 2800 temetőről van adatunk, magam ennek a felében fordulhattam meg összesen hat év alatt.

De ugye mást is csináltál mellette?

Hogyne. Úgy képzeld el, hogy ez a sok utazás nettó hat hónapot emészthetett fel, bár a nagyobb munka az adatok rendszerezése, elemzése, publikálása. Ismeretterjesztő könyv készült a témáról és több angol nyelvű tudományos cikk.

A debreceni főkertész tudni fogja belőle, hogy milyen természetes növényvilágot rejt a nagyerdei köztemető?

A nagyerdeiben éppen nem voltunk, és nagyon sok városi főkertész bizonyára nem tud a kutatásról. Viszont a témára érzékenyek az interneten rátalálhatnak a publikációinkra. Az utazások során jóban lettem a telkibányai református lelkésszel, aki még egy kis ökomozgalmat is irányít, miközben igyekszik természet- és környezetvédelmi, fenntarthatósági szempontok alapján vezetni a maga embernyáját. Mivel követi az oldalamat, látta a temetős könyv publikálását, és kért belőle. A társadalom széles rétegeit nem tudjuk megszólítani, de az aktív természetvédőket igen, ők pedig kapoccsá válhatnak a nagyobb elérés felé.

Hogyan látod a Streets of Debrecen jelentette vállalásod értelmét annak tükrében, hogy ma az interneten több utcaképnéző program közül is válogathatunk?
Az én projektem értelme remélhetőleg az esztétikai érték: egyedi, sokszor személyes fényképeken keresztül jelenik meg a város. Magam sem gondoltam, hogy Debrecen ennyire sokszínű, nagy és érdekes, ennyi rejtett zuga van. Remélem, hogy a blogomnak mások számára is értékes, számomra kiváló terepe az önmegvalósításnak, az önkifejezésnek. Bibliofil lévén újabban ebben látok lehetőséget arra, hogy a rendszerezettség és a változatosság vezérelvei mentén könyveket alkossak. Egyébként a fotósorozataim hatására regényt írtam, a Debreceni cívis házak és lakóik nyomában közös könyvünk Harangi Attilával; ez szintén nem valósult volna meg a bloggerkedés nélkül. Sőt, Debreceni egypercesek munkacímen egy másik könyv is készül, ez várhatóan októberben jelenik meg, portrékkal, beszélgetésekkel 100-120 oldalon a Streets of Debrecen élményeiből. Ezek óriási dolgok számomra, amelyek sosem történtek volna meg velem az évek óta tartó debreceni csavargásaim nélkül.

Ratalics László