Történelmünk talán legfájóbb pontja: százkét éve írták alá a trianoni békediktátumot

Magyarország történelmének talán legfájóbb, legtragikusabb pontja az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés.

A tárgyalásokon mit sem ért Teleki Pál vörös térképe, Apponyi Albert ékesen szóló beszéde, hiszen a döntés már jóval korábban megszületett.

1920. június 4-ével hazánk területe mintegy harmadára csökkent, a lakosság száma hozzávetőlegesen 18 millióról 7 és fél millióra változott. Mintegy 3,2 millió magyar került az új határokon túlra.

Csehszlovákiához csatolták a Felvidéket, a Kisalföld északi felét és Kárpátalját; Romániához Erdély mellett az Alföld keleti peremét és Kelet-Bánátot. Horvátország, Bácska, Nyugat-Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett. Az ország nyugati részének egy sávja Ausztriához került. Szepes és Árva megyéből Lengyelország kapott részeket. Ezzel az ország elvesztette iparának 38, jövedelmének 67 százalékát. A haderő létszáma nem lehetett 35 ezer főnél több, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, míg gyártását korlátozták. Mindezek mellett 30 éves jóvátétel-fizetést határoztak meg, és zálogul lekötötték az állam vagyonát, bevételeit is a győztes hatalmak. Nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte a békeszerződés betartását.

A békediktátum következménye az is, hogy felbomlott az addig nagyhatalmi státusszal rendelkező Osztrák–Magyar Monarchia, és a Magyar Királyság kisállammá változott.

Miért is sokkolta akkoriban a társadalmat?

Trianon számtalan síkon értelmezhető: kronologikusan, a kortársak szemszögéből, az 1945 vagy az 1989 utáni politikai kommunikációban. Lehetnek olyan tematikus megközelítések is, mint az akkori vagy a mai társadalom különböző rétegeinek értelmezése, a tudomány, oktatás vagy egyszerűen a korabeli mindennapi élet viszonyulása a békediktátumhoz. Ez utóbbiról szólt Barta Róbert egyetemi docens Trianon értelmezései című előadása a legutóbbi Science Cafén.

Az első narratíva már a béketárgyalások alkalmával megjelenik a térképek harcával. Az 1910-es népszámlálás alapján készült, úgynevezett vörös térképet használta a magyar delegáció tárgyalási alapnak. Ezen a vörös szín jelölte a magyarok által sűrűn lakott területeket, a fehér pedig a lakatlan vagy ritkán lakott területeket jelenti

– ismertette a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének vezetője. A román tárgyaló fél ezzel szemben az úgynevezett fehér térképpel érkezett, amelyen fehér színnel jelölte nemcsak a lakatlan vagy ritkán lakott részeket, de saját nemzetisége által lakott erdélyi területeket is. Teleki Pál külügyminiszter, későbbi miniszterelnök akkor jelezte, hogy ez ebben a formában nem állja meg a helyét, de a békebizottság ezt figyelmen kívül hagyta.

– A következő értelmezési tartomány, hogy ezt a békerendszert nem lehetett elfogadni. A Horthy-rendszer erre alapozta az egész létét, tehát a teljes vagy legalábbis a részleges revízióra. Teljes revíziót mindig is hirdetett a rendszer, de taktikai okokból nyíltan sohasem. A részleges revízió pedig azt jelentette, hogy legalább a magyar etnikai többségű zónákat kérjük vissza – mutatott rá.

Ebből a szempontból a Horthy-korszak politikája sikeres volt, hiszen 1938 és 1944 között a Felvidék, Kárpátalja, Erdély és a Délvidék egy-egy részei visszakerültek hozzánk. Ennek viszont nagy ára volt: vállalnunk kellett a németekkel a háborús szövetséget.

Újfajta kutatások vizsgálták és mutatták ki, milyen összetevői is voltak annak, hogy a magyar társadalom miért is érezte súlyos tragédiának a békediktátum következményeit. Barta Róbert előadásában felidézte: fennállása alatt (1867 és 1918 között) az Osztrák–Magyar Monarchia az ötödik európai nagyhatalomnak számított. Ezen belül a két vezető nemzet – az osztrák-németek és a magyarok – úgy érezték, hogy egy nagyhatalom vezető nemzetei. Ezt sulykolta generációkon keresztül az emberekbe az ideológia, a politikai kultúra és még az oktatás is. Ezt rombolta le hazánk első világháborús veresége.

A társadalom jelentős része nem is érezte magáénak ezt a háborút: a szerbek provokálták ki a szarajevói merénylettel; a fő frontok nem nálunk húzódtak, és gyarmati igényeink sem voltak. Mégis Magyarországot érte a legnagyobb területi veszteség a törökök mellett

– idézte fel Barta Róbert. A magyar lakosság jelentős többsége nem látta át a nemzetközi politikát, és nem értette, miért hazánkat sújtják leginkább a békefeltételek. Nem látták azt, hogy a győztesek döntéshozóinak egy olyan Kelet-Közép-Európa létrehozása az elképzelése, amelyben a nagyhatalmakat felváltó kisebb nemzetállamok jönnek létre. – A magyar társadalomnak azon rétegei, amelyek nem voltak részei a nagypolitikának, nem voltak erről informálva, azokat sokkolta a tény, hogy az ország kétharmadát elcsatolják. Nyilván abból a fókuszból ez teljesen logikus gondolkodásmód volt, hiszen a nagypolitika áramlatait ezek az emberek nem láthatták. Amit viszont láttak: rengeteg magyar menekült érkezett az elcsatolt területekről; óriási életszínvonal-csökkenés, hihetetlen nyomor, infláció és munkanélküliség követte a háborút hazánkban – érzékeltette az akkori helyzetet a történelmi intézet vezetője.

A revízió mint a Horthy-rendszer alfája és ómegája

A fent említettek következményei hatására a Horthy-rendszer nem is nagyon tudta másra alapozni a létét, csak a revízióra. Ennek egyik legkézzelfoghatóbb értelmezési szintje a propaganda.

– Nagyon rövid, érthető hívószavak jelentek meg: „Ha nem lesz magyar revízió, akkor nem lesz európai béke”; „a magyarság ősi szabadságvágyát megtörték”; „mi vagyunk a keresztény Nyugat védelmezői” és hasonlók – példálózott a szakember. A plakátokon megjelenő szövegeket képekkel is igyekeztek erősíteni, mint például az európai békét jelképező galamb, amely meg van sebezve alatta az összetöredezett magyar címerrel. Különböző szervezetek is létrejöttek, amelyek a társadalom felé tolmácsolták a revíziós üzeneteket. Ilyen volt egyebek mellett az Etelközi Szövetség, a Revíziós Liga és az Ébredő Magyarok Egyesülete.

A következő értelmezési szint – amely nélkül nehezen értjük ezt az egész Trianon-veszteség-narratívát és -szindrómát – az oktatás. Generációk nőttek fel abban a meggyőződésben, hogy Trianon igazságtalan és a revízió jogos. Ez a mindennapokban az óvodától kezdve az elitoktatásig jelen volt

– mondta. Klebelsberg Kunót idézve bemutatta, az 1920-as és ’30-as évek kultúrpolitikájának egyik fő iránya az volt, hogy a magyar elitoktatás világszínvonalúvá váljon és az innen kikerülő diákok, fiatal felnőttek később a nemzetközi diplomáciában is tudják képviselni hazánk ügyét. Rengeteg pénzt költött az állam ekkoriban az oktatásra, ennek egy részét a hadászati költségek átcsoportosításával tudták fedezni (ugyanis a békefeltételek között szerepelt a haderőcsökkentés is, melyet szigorúan ellenőriztek a győztes felek). A közoktatás legalsó szintjén pedig Papp-Váry Elemérné versét már szinte óvodában meg kellett tanulniuk a gyerekeknek.

Az oktatáson túl a köztéri alkotásokban, irodalmi művekben is megjelent a trianoni veszteség és a revíziós törekvés üzenete. Példaként említhető a debreceni Bem téri Magyar fájdalom szobra, amelyet 1933. május 28-án avattak fel, vagy Tóth Árpád több verse is.

Nagy-Magyarország még a tányéron is

– Az akkori magyar társadalmi térnek volt három-négy olyan helyszíne, amely mindenkit érintett. Ilyen a konyha, a háztartás, a kocsma és a gyerekek világa. Ezt kihasználva, többek között szódásüvegeken, falvédőkön, dísztányérokon és társasjátékokban, de még cipőpaszta dobozán is jelentek meg revizionista jelképek, üzenetek – sorolta a mindenkihez eljutott példákat Barta Róbert.

Bekecs Sándor

A borítókép forrása: MW-archív