Flexszel vagy bibliával a kézben: minden szolgálatban Isten akaratát keresik

Talán mindannyian mondtuk már valakinek, hogy „az életemet adnám érted, úgy szeretlek”. De a valódi döntési helyzet súlyosabb a kimondásnál. A kereszténység legnagyobb ünnepén arra emlékezünk, hogy Jézus a nagypénteki kereszthalálával megváltotta minden ember bűnét, majd vasárnap feltámadt. Ehhez mérhetőt ugyan nem, de kisebb – csak a mások javát szolgáló – cselekedeteket mind teszünk. Lelkipásztorok beszéltek a Naplónak emlékezetes áldozatvállalásaikról. Kocsis Fülöp, a hajdúdorogi görögkatolikus főegyházmegye érsek-metropolitája kettőt is felidézett. „Az egyiken évekig tipródtam, és a végső nagy küzdelem is hónapokig tartott. A másik gyorsan, nyersen ért, huszonnégy órát kaptam a válaszra. Először a családról kellett lemondanom. Mondják, a cölibátus nem a szexuális élet feladása, hanem a magány miatt annyira nehéz. Nincs testet-lelket melengető társ. Ehhez az elhatározáshoz föl kell fedezni, hogy Isten egyedül elég, hogy mellette nincs szükség senki és semmi másra, ő tölti be az egész életemet. Amikor ezt fölismertem, ujjongás fogott el, a lemondás addig nem ismert örömöt szült a szívemben. A döntés meghozatalában boldoggá lettem – s ez azóta is tart” – nyilatkozta.

A föltámadás annak fölismerése, hogy Isten mindig, mindenütt jelen van, soha nem hagy el, s épp akkor segít a leginkább, amikor leggyöngébbnek érzem magam

– fogalmazta meg húsvét legfőbb üzenetét. Ahogy mindannyian, úgy a görögkatolikus egyházfő is állt már olyan döntés előtt, amit nehezére esett meghozni, amikor gyöngének érezte magát az előtte álló feladathoz. Hitte, minden porcikájával érezte, hogy a helyén van a dámóci monostorban, teljes életet él az elvonultságban. Innen egy pillanat alatt rántotta ki a püspöki megbízatás, a válaszadásra 24 órát kapott. Mint mondta, az volt a küzdelem, hogy megtalálja, mi az Isten akarata. – Mert csak akkor vállalhatom, ha valóban ő akarja. Csakhogy ez minden addigi biztatásával ellenkezni látszott. Ő hívott el a családi, a társasági életből, hogy egészen neki éljek, s most lehetséges, hogy ő taszít oda vissza, az emberek közé, a forgatagos életbe? Sokkal nehezebb volt elengedni azt, amit addig tőle kaptam. Meg kellett hát hozni a döntést, ám annak áldása sokkal lassabban következett. Nehezen hittem el, olykor még ma is bizonytalankodom, amikor úgy érzem, meghalad engem ez a feladat – zárta. 

Mindig elérhető 

Tokodi László OP szerzetes atya egy őt megérintő éjszaka eseményeit osztotta meg velünk. A római katolikus pap sosem kapcsolja ki a telefonját, mert fontosnak tartja, hogy elérhető legyen, ha szükség van rá. Egy éjjel fél kettőkor érkező hívás megerősítette ebben az elvében. Ismeretlen számon egy orvos telefonált, aki az interneten talált rá a számára, s kérte: gyorsan jöjjön a klinikára, adja fel a műtőasztalon fekvő páciensének a betegek kenetét. – Igent mondtam, de lassan fogtam fel, ami történik. Elmentem a kórházba, a legtöbb ajtó zárva volt, kihívás volt odatalálni a megfelelő osztályra. Végül beöltöztettek a megfelelő ruházatba, és bementem a műtőbe. A szívoperáció közben az eszméletlen hölgy fejéhez léptem. Ilyen esetekben feltételes módban szolgáltatjuk ki a szentségeket. A hívő orvos megköszönte a szolgálatot, majd hazamentem. Hajnali öt órakor kaptam tőle üzenetet, hogy elhunyt a beteg – mondta. A furcsa, terhelt éjszaka után békességgel töltötte el, hogy el tudták őt érni. 

Valaki rátalált, mert rá volt szükség. Arra gondolt: Isten képes volt egy ilyen nagy procedúrát elindítani egyetlen emberért – aki az utolsó földi óráit élte –, mert ennyire fontosak vagyunk neki mindannyian. 

Bár nem tudták a másikról, hogy nyilatkozik, nagyon hasonló élményt mesélt Asztalos Richárd, a Debreceni Evangélikus Egyházközség lelkésze is. A lélekemelő történet előtt azonban földibb „áldozatvállalásról” is beszélgettünk. 

Szolgálat flexszel 

– Ahhoz, hogy nálunk valaki lelkész legyen, tíz hét diakóniai gyakorlatot kell végezni. Elmentem egy szeretetotthonba, s mondták, hogy megtarthatom az áhítatokat, meg beszélgethetek az itt lakó idősekkel, de tudnának fizikai munkát is adni. Álltam elébe. Az esperes szerint rosszul rakták le a templom gyönyörű márványlapjait, ezért felszedette azokat, de arra már nem volt pénz, hogy letakarítsák róla az összes csemperagasztót. A következő hetekben flexszel a kezemben szolgáltam. Úgy néztem ki a nap végére, mint egy homokszörny. Akárhányszor ott járok, eszembe jut a nehéz munka, és jó érzéssel tölt el, hogy részt vehettem ilyenformán egy templom építésében. Ezután kiástam a 160 fős intézmény vízaknáját is – mondta. 

A ma már humorral kezelt eset után egy emelkedettebbről is szólt. A Covid-járvány súlyosabb időszakában hívást kapott a klinika Központi Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Osztályától, ahol egy evangélikus asszony élet és halál között volt. Asztalos Richárd vívódás nélkül mondta, hogy indul. A vonal túlsó végén megkönnyebbült sóhajt hallott: kiderült, a főnővér nem reménykedett benne, hogy ebben a helyzetben odamegy. Megérkezett, beöltöztették, és miközben a szolgálatot végezte, egyre többen gyűltek köré, s nővérek mondták, más betegek mormolták, ahogyan erejükből telt, együtt a lelkésszel a Miatyánkot. Asztalos Richárd így emlékszik: – Bár féltem a vírustól, és aggódtam, hogy hazaviszem esetleg a gyermekeimnek, feleségemnek, de nem volt kérdés, hogy mennem kell, ha hívnak, nem lehet kifogásokat keresni. 

Azt hittem, egy emberhez vezet Isten, de templommá vált a kórterem, és sajátos gyülekezetté az ott lévő közösség. A szemükön láttam, erőt merítettek az imából.

HaBe