Történeteink túlélnek bennünket is, de a halhatatlanság kulcsa a továbbmesélés

Nemrég tartotta meg a Tiszántúli Református Egyházkerület a Hitoktatók találkozóját. A közös áhítaton, énektanuláson túl elő­adásokon is épülhettek a jelenlévők. Az eseményen Kádár Annamária pszichológus a történetek erejéről mesélt, melynek kapcsán lapunknak is nyilatkozott a tapasztalt szakember. 

– Az ember legősibb tevékenysége a történetmesélés – idézte Mario Vargas Llosa Nobel-díjas perui írót Kádár Annamária. Történetekkel, mesékkel átszőtt világba születünk bele, amelyek idővel bennünket is behálóznak – fogalmazott. 

Életünk nem más, mint ezeknek az újramesélése, átírása. Történeteink túlélnek bennünket, de halhatatlanságunk záloga az, hogy legyen legalább egy olyan személy, aki továbbmeséli ezeket. Ennek egyik legalapvetőbb oka az, hogy értelmet találjunk mindabban, amin az életünk során keresztülmegyünk. 

Valóságot teremtünk

A pszichológus rávilágított arra is, hogy mindannyian egy-egy olyan hősi elbeszélést, „mítoszt” igyekszünk megalkotni, amely életünk lényegét fogalmazza meg, iránymutatásul szolgál számunkra az utunkon, és ennek értelmezésén keresztül jutunk el a saját énképünk kialakításáig. Így adunk értelmet az életünknek, amely ebben a megközelítésben nem más, mint narratív teljesítmény. A szakember szerint a koherens élettörténet kialakítása létszükséglet: így teremtjük meg a pszichológiai jóllétünket, és ez az egyik feltétele annak, hogy képesek legyünk boldogulni a világban.

– Az emlékezetünkre támaszkodva újból és újból megfogalmazzuk önmagunkat, folyamatosan újrateremtjük önazonosságunkat, közben kívülről tekintve magunkra, sajátos értelmezést adunk a tapasztalatainknak, érzéseinknek, viselkedésünknek. Amikor újramesélünk történeteket, nemcsak rendszerezzük az eseményeket, hanem fontossági sorrendet is felállítunk közöttük. Egy történet átalakításával természetesen „szűkül”, ugyanakkor rendeződik is a világ. Élettörténetünk így tulajdonképpen egy személyes vallomás arról, hogy milyen események váltak számunkra megőrzésre méltóvá – hangsúlyozta.

Kádár Annamária úgy véli, hogy a személyes narratívánk nem pusztán az eseményekre való visszaemlékezés, hanem magában hordozza a mesélő és mások értékelését, perspektíváit is, így az elbeszélés által hozzuk létre a személyes és közös múltunkat. 

Olyan, amilyennek meséljük

– Amikor egy történetet hallunk, akkor mindannyian naiv pszichológusként viselkedünk, saját szubjektív elképzeléseinket, meglévő ismereteinket vetítjük rá, a jelentést így ki-ki saját maga konstruálja. Vagyis nemcsak leírjuk vagy meghallgatjuk az eseményeket, hanem egyben valóságot is teremtünk. Ahogy Gabriel Garcia Marquez Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című önéletrajzi regényében írja: „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.” Kérdésünkre, hogy miként juthat el egy hitoktató leginkább a gyülekezeti tagokhoz, valamint a hit iránt érdeklődő, vallásra nyitott fiatalokhoz, az alábbi választ adta.
Kreatívnak, ötletekben gazdagnak és flexibilisnek kell lennie a hitoktatónak, hogy megtalálja azt a közös szálat, amellyel a történetek összekapcsolódnak. Amennyiben a saját öröme kisugárzik a gyerekekre, a gyülekezetre és vallásra nyitott fiatalokra, akkor tud velük összekapcsolódni. A legfontosabb, hogy a hitoktató legyen hiteles, önazonos. Hatalmas ereje van a gyöngeségeket is bátran megmutató személyes történeteknek

– emelte ki. – Ha a saját tévedéseinket, félelmeinket, bizonytalanságainkat, kudarcainkat sem próbáljuk eltitkolni, éppen a sebezhetőségünk tesz minket széppé és szerethetővé mások szemében. Ha nem ragaszkodunk ahhoz az ideálhoz, amilyennek szerintünk lennünk kellene, hanem merjük a valódi önmagunkat megmutatni, az éppen hogy erőt, önbizalmat sugároz, és sokkal vonzóbb, mint egy mesterségesen megkonstruált, tökéletesre polírozott kép.

De vajon van-e közös unió, keresztmetszet a pszichológia, a vallásoktatás, prédikációk között?

Kádár Annamária szerint történeteink az alapstruktúrájukban azt a viszonyrendszert közvetítik, ahogy mi magunk a világhoz viszonyulunk. Emiatt van nagy szerepe annak, hogy szülőként, pedagógusként, vallásoktatóként, pszichológusként mit és hogyan mesélünk a gyermekeinknek az életről, önmagunkról, embertársainkról, próbatételekről, megküzdésről.

– A világ egy jó hely, ahova érdemes volt megszületni? Kedvenc gyermekmondókámat idézve: Ez a világ olyan kerek, akárcsak a sári berek. Kerek is meg gömbölyű, Ez a világ gyönyörű. Érdemes-e elindulni, felfedezni, megküzdeni a nehézségekkel, segítséget kérni és elfogadni? Vagy a világ egy veszélyekkel teli hely, ahol felesleges is bármibe belefogni, mert úgyis elbukunk? Fontos tisztában lenni azzal, hogy ezt az üzenetet nemcsak a szavainkkal, hanem – többnyire tudattalanul – nonverbális jelzéseinkkel, a világhoz és más emberekhez való hozzáállásunkkal is közvetítjük a gyermekeinknek. A történetmesélés módjával pedig – azzal, hogy mire fókuszálunk – megtanítjuk őket, mire figyeljenek, és ők milyen történeteket meséljenek tovább önmaguknak és másoknak. Azokkal a történetekkel, amelyeket mesélünk, megalapozzuk a gyermekek önbecsülését.

Péter Szabolcs