Nem kímélhetjük meg a gyerekeket a valóságtól, de a félelemtől igen

Háború. Egy fiatal felnőtt számára tankok, fegyverek, lerombolt épületek, csonka emberek képe kötődik a szóhoz. Az idősebbeknek talán emlékek is, személyes történetek. De mit jelenthet a szó egy gyermeknek? 

A legkisebbeknek épp azt, amit a szülő a saját szűrőjén keresztül látni, tudni enged

– hívja fel a figyelmet Síró Ágnes klinikai szakpszichológus, családterapeuta. Ezért nagyon fontos, hogy minden kérdésüket úgy válaszoljuk meg, hogy a saját félelmeinket ne közvetítsük feléjük. Mint mondta, a téma elkerülhetetlen, ismerőseitől tudja, az ukrán–orosz konfliktus kitörésének első napján már úgy mentek haza az óvodások, kisiskolások, hogy érdeklődtek erről. Minden gyermeket más érint meg ebben a helyzetben. Fontos, hogy ne csak az életkorukhoz, hanem a személyiségükhöz illően, az érdeklődési körüknek, kapcsolódási pontjaiknak megfelelően közelítsük meg a háborúval kapcsolatos kommunikációt. A kicsiket talán az érdekelheti, hogy a menekülők miért indulnak el az otthonaikból, mit kell hátrahagyniuk, mi lesz a játékaikkal, az óvodájukkal, iskolájukkal. Ne hagyjunk megválaszolatlan kérdést, a gyerekek szintjén őszintén és megnyugtató hangnemben feleljünk. Érdemes lehet a beszélgetést olyan mederbe terelni, amelyben átgondolhatja a csemete, miért érdemes megbecsülni a játékait, hogyan figyeljünk egymásra – tanácsolta a szakember. A legdermesztőbb kérdés talán az, hogy velünk is megtörténhet-e. Hazudni nem szabad, de a jövőbe senki sem lát. Biztonságot adhat, ha a jelenre koncentrálva azt mondjuk: úgy tűnik, ezzel most nem kell foglalkoznunk, mert mindenki arra törekszik, hogy mihamarabb vége legyen ennek a szituációnak, és a konfliktus egy másik országban, tőlünk távol zajlik.

Felvetésemre, hogy sajnos közelivé teszi a nagy robajjal felettünk áthúzó katonai repülőgépek, helikopterek hangja, illetve az egyenruhások és járműveik látványa az utcákon, Síró Ágnes így felel: az efféle hangokra, a városunkban gyakori hangrobbanásra hallatlanul érzékenyek az óvodáskorúak, de ez esetben is az a fontos, hogy a jelenben tartsuk a gondolataikat, hangoztassuk lakóhelyünk jelenlegi nyugalmát, biztonságát és katonáink segítő szándékú tevékenységét. – A nagyobbak ezeket tapasztalva, vagy a hírekből tájékozódva szembesülnek azzal, mennyire más a valóság, mint az online harci játékok, melyekkel előszeretettel töltik idejüket – fűzte hozzá. 

Dühre fecsérelt percek

A kamaszok helyzete egészen más. Több csatornán tudnak tájékozódni. Érdeklődési körüknek megfelelően több internetes csoportnak tagjai. Mivel az online világban nincsenek országhatárok, némelyiküknek kapcsolata van a háborúban érintett kortársával, így reális képet kaphat az ukrajnai mindennapokról. Debrecen oktatási intézményeibe járnak kárpátaljai magyarok, így a személyes ismeretség sem ritka.

A tinédzsereket nagyon foglalkoztatja a szomszéd országban zajló harcok alakulása. A szakértő tanárismerőse, helyesen, teret ad a tanórán felmerülő kételyeknek, az erről való kommunikációnak.

A középiskolás diákok számára a legaggasztóbb, hogy nemcsak két fél áll egymással szemben, hanem egyre több ország kapcsolódik bele közvetetten az eseményekbe. Beleérzik magukat azok helyzetébe, akik egy-két évvel idősebbek náluk, és a frontra kell menniük.

Esetükben is a jelenre kell koncentrálni. A pszichológus azt tanácsolta fokozottan figyeljünk a kamaszokra, bár sokszor nem könnyű, igyekezzünk feltérképezni a bennük kavargó érzéseket. A leginkább szabadságra vágyó időszakban végigélik a pandémiát, majd egy pár száz kilométerre lévő háborút, ez lecsapódhat bennük úgy is, hogy felesleges napra nap tanulni, törekedni egy jó jövőre, mert a világ körülöttük kiszámíthatatlan változásokat hozhat. Próbáljuk átformálni ezeket a nézeteket.

Jó útra terelhet, ha bevonjuk őket az adománygyűjtésbe. Megerősítő azt érezni: olyan helyzetben vagyok, hogy segíthetek a rászorulókon.

A legjobb, ha gondolkodásmódban is példát mutatunk. Ez a helyzet lehetőséget teremt nekünk, felnőtteknek is arra, hogy átgondoljuk, mi fontos az életben, mi mindenhez ragaszkodunk. Mit vinnénk magunkkal, ha indulni kellene? Ez megmutatja, mennyi felesleges tárggyal vesszük körbe magunkat, és milyen apróságokért bosszankodunk a hétköznapokban. Mit számít, hogy bevág elénk egy autó, és pár másodperccel később érünk haza, annak tükrében, hányan gyalogolnak a határon menekültpontok felé. 

Minden pozitív emberi kapcsolat gyógyító
 

Elfogadással és szeretettel érdemes a menekültekhez fordulnunk

– mondta Zsadányi Erzsébet pszichiáter orvos, aki húsz éven át igyekezett a harcok lélekben hagyott nyomait halványítani. Dolgozott Fóton, a kísérő nélküli gyerekek otthonában, de leghosszabban a debreceni menekülttáborban gyógyított. – Sok mindentől függ, hogy milyen tünetekben mutatkozhat meg a poszttraumás stressz a gyermekeknél. Meghatározó a koruk, az, hogy pontosan milyen trauma érte őket, mit láttak vagy éltek meg, milyen a családi hátterük, kivel érkeznek, veszítettek-e el valakit a szeretteik közül. A tapasztalatok azt mutatják, hogy hároméves korig nincsenek specifikus jelek. Általános tünet lehet viszont az állandó készenléti feszültség, ingerlékenység, szétszórt figyelem, nyugtalanságig mozgékonyság, alvászavar, szorongás, érzelmi labilitás.

Bár a közel-keleti hadiállapotból kiszakadók egészen más pszichotraumát élnek meg akár az otthonukban eltöltött évek alatt, akár a nyomorúságos körülmények közötti utazás közben, mint a most Ukrajnából érkezők, a felsorolt tünetek némelyikével vélhetően a „szomszédainknak” is meg kell majd küzdeni.

A miénkkel határos ország kultúrája alig különbözik a befogadó országban lakókétól, támogatva és szeretettel várják itt az érkezőket. Ám a megszokott környezet, sőt sok esetben az apa, a nagyobb fiútestvér, a nagyszülők otthagyása, a bizonytalanság megviseli az elcsigázott, érzelmileg is kimerült anyákat és gyermekeket. Az ilyen óvodásnak, iskolásnak nem könnyű koncentrálni, feladatokat megoldani és az sem meglepő, hogy nem bírja magában tartani a dühét, félelmét és indulatkitörésekben, nagyon hirtelen hangulatváltozásokban testesül meg a szorongás.

Erről érdemes beszélnünk a gyermekeinkkel, hogy tudják, az új csoporttársaik nem rosszak vagy buták, csak nagyon nehéz helyzetben vannak. Olyan hatások érték őket, amik miatt képtelenek egyvalamire fókuszálni, a legjobb énjüket megmutatni.

A szakember azt javasolja, ha felnőttként, az oktatási intézményben találkozunk gyerekeink menekült társaival, nem feltétlenül kell szóba hoznunk a hátterüket. Érthető módon bizalmatlanok lehetnek, és van, aki egyáltalán nem akar beszélni a neki fájdalmat okozó eseményekről. A szüleiknek viszont hasznos lehet, ha megkérdezzük, segíthetünk-e valamiben. Hívjuk el őket játszótérre, valamilyen közös programra, ha nyitottak. Ez mindenkinek a javára válik. Krízishelyzetben minden gesztus, támogató szó jóleső, gyógyító.

Megyesi-Horváth Borbála