Nem mindennapi történet

2022.01.24. 09:58

„Mikepércs olyan volt, mint a 40-es évek Amerikája” – mondják Chunék

A külföldi pár életét sokszorosan is átszőtte a Magyarországon eltöltött időszak.

Bár visszaköltöztek Amerikába, a Chun család örökre szívébe zárta Magyarországot

Fotós: Russel Chun-archív

Bár visszaköltöztek Amerikába, a Chun család örökre szívébe zárta Magyarországot

Fotós: Russel Chun-archív

Russel Chun Hawaii-on nőtt fel, filippinó család tagjaként. 23 és fél évet töltött el az Egyesült Államok Hadseregében, katonai éveinek egy részét Vicenzában, Olaszországban töltötte. Itt ismerte meg Trudyt, a texasi tanítónőt, akivel rengeteg kaland és szerencsés véletlen folytán – már házaspárként – Mikepércsen telepedtek le, hogy többek között hátrányos helyzetű magyar fiatalokon segítsenek. Bár az élet végül ismét az USA-ba hívta őket, országunk egy szeletét örökre magukkal vitték. Mi sem jobb bizonyítéka ennek, minthogy két, egykor lakásotthonban nevelkedő gyermeküket, Nikit és Leventét is itt fogadták örökbe. Kalandos életükről és missziójukról a Hajdú-bihari Naplónak beszélt a nem mindennapi család.


Véletlenek folytán


Russel jóbarátját kísérte Miskolcra, amikor először országunkban járt. – Az egyik Olaszországban megismert barátom nagy huzavona után Magyarországon próbált örökbe fogadni egy kislányt, azonban, mivel már 4 biológiai gyermekük volt, kellett némi segítség a felvigyázással, így elkísértem őket a lakásotthonba. Ottjártunkkor elmondták, az otthonban 80 gyermek él, akiknek nyaranta semmi dolguk. Ekkoriban egy non-profit nemzetközi szervezetnél, a GoodSports Internationalnél dolgoztam részmunkában Pozsonyban, ahol baseballt tanítottam. Ez egy sportszervezet, ahol a hitet és a sportot egyszerre gyakorolhatják a fiatalok. Próbálunk iskola utáni programokat szervezni, így megismerik Istent, és táborokban, sportolva, angolozva találkozhatnak, tanulhatnak. Effektíve misszionáriusok vagyunk. Gondoltam, ha a miskolci gyerekeknek úgysincs mit csinálniuk, eljövök egy csapattal, és baseball tábort szervezek nekik – mondta a férfi, akinek kezdetben elérhető magyar-angol tolmácsa sem volt a feladathoz. – Szerencsére Trudyt még Vicenzában megismertem, és tudtam, hogy Budapesten tanított, így megkértem, jöjjön el velem Miskolcra, segítsen az előkészítésben. Végül minden megoldódott, egy hétig tartott a tábor, a gyerekekkel együtt aludtunk, ettünk. Hatalmas lendületet adott nekik, úgyhogy úgy döntöttünk, rendszeresítjük a látogatásainkat. Nagyon megszerettük a helyet, később még a menyegzőnket is a gyermekotthon udvarán, a lakókkal közösen tartottuk. Már akkor elkezdtük tervezni, hogy amint leszerelek, Magyarországra költözünk. Egy török, valamint egy iraki kitérőt követően aztán vissza is tértünk – tette hozzá.

Russel és Trudy
Forrás: Russel Chun-archív


Vidéki idill


Ankarában megszületett első lányuk, Andrea, így Trudy vele maradt a német állomáshelyen, amíg férje Bagdadot járta. – Míg Russ oda volt, én elkezdtem nézelődni Magyarországon, hova költözzünk majd, ha ténylegesen visszavonul. 

Voltak barátaink a fővárosban, és Miskolcon is, de a legtöbb Debrecenből származott, ahol a Golgota Keresztény Gyülekezettel angol táborokat szerveztünk.

2005-öt írtunk, ebben az időben a külvárosban, valamint a Debrecenhez közeli településeken sokkal olcsóbbak voltak a telkek: előbb Hosszúpályiban nézelődtünk, végül Mikepércsen telepedtünk le. Az ok egészen prózai volt: mikor átvezettünk rajta kocsival, azonnal beleszerettem. Az általam kedvelt festőművész, Normann Rockwell képeire hasonlított ugyanis, a ’40-es évek Amerikájára.

Egyszerű, csodálatos életnek tűnt, ahol a gyerekek magukban játszhatnak, semmilyen veszély nem leselkedik rájuk.

 Vettünk egy szép házat, ahol ötfősre bővült a család. A gyermekeink a mikepércsi Hunyadi János Általános Iskola tanulói lettek. Andi németül és angolul tudott, magyarul nem, de az iskolában azonnal megtanult. A mikepércsiek nagyon befogadóak voltak vele. Érdekes, hogy később az örökbefogadott gyermekeinkkel, Leventével és Nikivel már kevésbé, mint a külföldi lányunkkal. No nem azért, mert nevelőotthonból kerültek volna hozzánk, hanem mert „túl városiasan” beszéltek, amíg Andrea a helyi dialektust eltanulva kezdett társalogni, sőt odáig ment, hogy – ázsiai külsővel, amerikai lányként – még néptáncolni is elkezdett – mesélte nevetve a texasi tanítónő.

Levente, Niki és Andrea
Forrás: Russel Chun-archív

Mint elmondták, a családnak a helyiek közül rengeteg barátja lett, a mikepércsi lelkész feleségének köszönhetően pedig még egy debreceni gimnáziumban is oktattak időnként, sőt, saját nyelviskolát is alapítottak. Russel időközben elkezdett baseball csapatot építeni Mikepércsen. Két év gyakorlás után a harmadik szezonra eldöntötték, jelentkeznek a nemzeti bajnokságba, ahol kevés esélyt láttak a jó szereplésre. Végül még abban az idényben országos bajnokok lettek.


Megoldandó feladatok


Ahogy az apuka fogalmazott, tíz évig remekül ment az angol és baseball oktatás, illetve az árvaházak megsegítése, és egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Baseball edző érkezett Érdről, amerikaiak mentek Miskolcra, és Berettyóújfaluba segíteni. Volt, aki közülük szintén Magyarországon házasodott meg. – Különböző emberek, más más feladatokért feleltek, és egyre szervezettebbé váltak a dolgok. Miskolc, Berettyóújfalu, Budaörs - ezekkel a helyekkel közösen dolgoztunk az árvákért, főleg a hátrányos helyzetű, netán fogyatékkal élőkért. Nem tudtuk ugyanis, vajon hova kerülhetnek a gyermekotthonok után – tette fel a kérdést Russel, akitől felesége vette át a szót. – Sokan nem értik már magát a kiinduló pontot sem az ilyen társadalmi problémáknál. Ha egy családban nősz fel, az, hogyan moss, főzz magadra, vagy fizesd be a számláidat evidensnek tűnik. Az árvák esetében azonban gyakran ezek az alapvető attribútumok sincsenek meg. Senki sem mutatja meg nekik, miért fontos a munkaetika például: menj be dolgozni időben, dolgozd végig a napot, végezd el azokat a feladatokat, melyeket kiosztottak rád! Ha ezeket senki sem tanította meg, egész életedben nem fogod tudni elsajátítani – emelte ki Trudy, hozzátéve, a probléma világszinten, szinte mindenhol fennáll. – Amerikában a bűnözők, prostituáltak nagy része a gyermekotthonokból kerül ki, de az embercsempészet is jellemző. Magyarországon az árvaházaknál ahol dolgoztunk, a maffia azonnal megtalálta az otthonból távozó fiatalokat. Barátkozott velük, próbált a bizalmukba férkőzni, hogy szert tegyen a pénzükre. Lakást, telefont ajánlottak nekik, majd vagy ellopták mindenüket, vagy prostituálttá, bűnözővé tették őket.


Le a kihasználtsággal


Russel egy konkrét esetet is felemlegetett: – Az egyik árva egyszer azt mesélte nekem, hogy amint elhagyja a gyermekotthont, kimegy Amerikába, mert egy kocsmában megismerkedett egy személlyel, aki tud neki munkát szerezni kint. Érdeklődtem, hogyan lehetséges ez vízum nélkül? Majd megkértem egy barátomat az Amerikai Nagykövetségnél, hogy nyomozzon az ajánlat után egy kicsit. Elmondta, az említett emberek rendkívül aljasak. Valóban kiviszik az USA-ba a fiatalokat, munkát és szállást szereznek nekik. Majd pár hónap után közlik velük, vissza kell menniük. A kint ragadt áldozatok nem beszélik a nyelvet, és sarokba szorulnak, így felajánlanak nekik egy megoldást: egy bizonyos csomagot juttassanak el A pontból B pontba. „Menj Mexikóba és hozd el a csomagot!” Így lesznek kezdő drogfutárok, akik a határon vagy lebuknak, vagy visszatérve megkapják a megbízótól, hogy bizony bűnt követtek el, és ha nem teszik, amit mondanak nekik, mehetnek a börtönbe. Ez a fajta zsarolás pedig soha véget nem érő körré válik – hangsúlyozta a férfi, aki ugyan ki tudta menekíteni az áldozatot, ám bele se mer gondolni, hány esetben nem volt lehetőség a hasonló helyzetűek megmentésére. – Szegény, ártatlan emberekről beszélünk, akiknek ötletük sincs, mit hordoz magával az élet rossz oldala. 

Ez a fiú valószínűleg a mai napig azt hiszi, élete esélyét dobta el, mert egész egyszerűen nem látja át a dolgokat kellően.

Ezrek jelentkeznek online és esnek csapdába, nemcsak Magyarországról, de Lengyelországból, Ukrajnából, Bulgáriából is. Szerencsére mi néha tudtunk segíteni rajtuk, sokan emlékeznek a fiatal felnőttek közül ránk, ami remek hír. Két fiút Mikepércsről például még egy New York-i baseball-táborba is kiszerveztünk. Veteránként nekem ezek igen is nagy dolgok: beszélhetnék naphosszat politikáról, gazdasági mutatókról, vagy dolgozhatok jelentőségteljes pozícióban fiatalokkal, megváltoztathatom az életüket, jövőképet mutathatok nekik. Engem az utóbbi hajtott mindig is – hangsúlyozta Russel, aki feleségével jelenleg egy Stepping Stones Program (Lépcsőfok Alapítvány) nevű kezdeményezésért felel, amely során gazdasági, szociális, és lelki segítséget nyújtanak az árvák társadalomba való integrálásáért.

Forrás: Russel Chun-archív

Minden jó, ha jó a vége


A Chun-család jelenleg Colorado Springsben él. Megható történetüket mesélve az örökbefogadásról is meglepően nyíltan beszéltek. Legnagyobb gyermekük, Andrea a légierő akadémiájának tagja. Levente, akit 10 évesen fogadtak örökbe, a gimnáziumi évek alatt sikeres amerikai focista, mára pedig katona lett. Niki 6 évesen került hozzájuk és nemrég érettségizett le, most virágkötőként dolgozik.

Trudy szerint az emberek java része nagyon pozitívan, kifejezetten romantikusan közelít az életük felé.

– Későn vállaltunk gyereket, így Andrea után nem is volt módunkban újra próbálkozni. Az egyik testvérem örökbefogadott volt, így nekem középiskolás korom óta tervben volt az, hogy hasonlóképpen cselekedjek. Amerikában örökbe fogadni azonban rendkívül költséges, 30-50 ezer dollárba is kerülhet, így általában a világ más tájairól teszik meg ugyanezt. Magyarországon szinte ingyen van, a jogi, fordítói munkálatok kivételével. Cserébe maga a téma kevésbé nyíltan megtárgyalt, sokkal furábbnak, szélsőségesebbnek hat, míg itt, Amerikában ez nem jelent gondot. A fiam, Levente például szőke, kék szemű, miközben a Chun családnévre hallgat, ami egyből elárulja, hogy nem a biológiai gyermekünk. Jelenleg azonban Koreában szolgál katonaként, ahol a Chun név igen gyakori. Amikor a sorakozónál először ordították a nevét, egy szőke, kék szemű, magas fiatalember lépett elő. Mire a felettese újra kiáltott: „Mondom Chun!” Erre a fiam: „Igen, én vagyok az, Levente Chun.” Fura és abszurd volt, főleg Koreában. Néha persze nekik is elmondja, miért hívják így, de akad olyan is, amikor inkább rájuk hagyja – mondta.


Russel szerint gyermekeik emlékeznek az örökbefogadásuk előtti időkre is. – Mi a baba-könyvekhez hasonlóan tartunk róluk fényképalbumokat, sőt, a kapcsolatot sem szakítottuk meg a Magyarországon élő rokonaikkal. Levinek például 12 testvére van, akik különböző családoknál, vagy önállóan élnek már. Azt gondolom, minden örökbefogadás egy tragédiával indul, hiszen a fiatalok elveszítették a szüleiket. Azonban amikor mi belépünk az életükbe, hozzásegíthetjük, hogy egy szebb, családiasabb légkörben nőjenek fel. A folyamat alatt a részük leszünk, mintha csak biológiai szülők lennénk, reményt adva nekik, és ez talán a legfontosabb dolog. Törődünk velük, odafigyelünk rájuk, életünk végéig!

 

Péter Szabolcs

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában