A város szégyenfoltja volt, ma már élenjáró példa a Nagysándortelep

Aba-Horváth István az EU-Roma Országos Egyesület vezetőjeként évek óta azon munkálkodik, hogy a Nagysándortelepet említve az emberek ne a cigányokra és a bűnözésre gondoljanak, hanem egy tenni akaró, fejlődő közösségre. Tevékenységét nemrég Esélyteremtésért díjjal ismerték el, de rögtön a beszélgetés elején leszögezte, hogy a miniszteri elismerés nem a saját, hanem a város és azon szervezetek érdeme, amelyek a hátrányos helyzetűek segítésén dolgoznak. 

Mikor kezdődött a munka, amely elismerést érdemelt? 

Ha valaki nyomon követte az életpályánkat, az pontosan tudja, hogy 2016-ban jöttünk a Nagysándortelepre, ahol olyan dinamikus közösségfejlesztés zajlott le, ami párját ritkítja. 

Ha valaki öt évvel ezelőtt kimondta a telep nevét, akkor a citromsziget, a cigányok, a bűnözés, a rablás jutott az eszébe. Mára kiderült, ha egy közösséggel törődnek, gondoskodnak róla, együttműködnek a tagjaival, akkor hegyeket, halmokat lehet kiegyenlíteni. 

A Nagysándortelepen mára nincs cigány–magyar kérdés. A programjainkra van úgy, hogy kar a karban jönnek cigányok és magyarok. Talán ez a legnagyobb értéke annak a munkának, amelyet végzünk és eredményként felmutathatunk. 

Bontsuk ki, mi változott az évek folyamán! 

Elértük azt, hogy nemcsak gondoskodunk az itt élőkről, hanem elindítottunk az emberek fejében egy vezérfonalat, ami arról szól, hogy mindenkinek meg kell találnia a saját boldogulásához vezető utat. Tenni kell ahhoz, hogy eljussunk egy magasabb szintre. Ehhez kellett a városvezetés felismerése is, hogy Debrecen nemcsak a belvárosból, hanem a peremkerületekből is áll, ahol szintén debreceni polgárok élnek, igaz, valamivel szerényebb körülmények között. Nekem rendkívül sok harcom volt, de nagy szerencsém is van azáltal, hogy a város és a körzet képviselőjének, alpolgármester asszonynak a hozzáállása rendkívüli. Kevés olyan politikai szereplővel találkozok ugyanis, aki nem szégyelli ezt a közösséget, a szegényeket, és együtt tud működni a felemelkedésükben. Ehhez bizalomra van szükség a munkakapcsolatban, ehhez források kellenek, és megfelelő hely mindezek megvalósításához. Debrecenben ezt nemcsak felismerték, de ahogy látni lehet, eredménye is lett a bizalomnak. Kezdődött minden a környezet rendbetételével, az utcák kaszálásával, az illegális szeméttelepek felszámolásával, valamint közterületek virágosításával, takarításával. Az itt élő emberek értékelték, hogy a saját környezetükben pozitív változások történtek. Nem kellenek ugyanis nagy elmozdulások, az apró lépéseket is örömmel fogadják. 

Milyen kézzelfogható programokat dolgoztak ki a Nagysándortelepen? 

Mindennek az alapja a megismerés volt. Ahhoz dolgoztuk ki a terveket, amivel találkoztunk. Ha azt tapasztalom, hogy fennáll a fertőzésveszély, akkor közösségi mosodát indítunk. Ha azt látom, hogy az embereknek stabil megélhetés kell, akkor a közfoglalkoztatást szorgalmazzuk. Ha azt látom, hogy a hétköznapokban túl sok a szabadidő, akkor különféle programokkal lefoglaljuk őket. Így hoztunk létre egy csaknem 80 főből álló közmunkaprogramot, a mosoda mellett népkonyhát viszünk, 600 adag meleg ételt osztunk ki a hét minden napján. A nyugdíjasoknak klubot szervezünk, ahol nemcsak filmezhetnek, nótázhatnak, de közösen befőttet, lekvárokat, savanyúságot készíthetnek. Magaságyású veteményest készítettünk, amit ők gondoznak, az ültetéstől a betakarításig mindent elvégeznek. 

Ha jól értem, a siker kulcsa a közösségben rejlik? 

Így igaz! Mi valódi közösségi életet élünk. Olyan lett a telep, mint egy falu. Mára ott tartunk, ha az idősek otthon főznek valamit, akkor kóstolóval kínálják egymást. Ezek a benyomások mellesleg annyi pluszenergiát adnak, hogy nem hagyják az embert kiégni. Ehhez a díjhoz egyébként járt egy kis anyagi forrás is, amiből elindítottunk egy programot karácsonykor az egyedül élő, magányos, idős embereknek. Ehhez támogatókra leltem, Széles Diána alpolgármester asszonnyal az élen. A Nagy fiúk: Nagy Zsolti és Nagy Robi, akik a népkonyhában tevékenykednek, és az Evangéliumi Pünkösdi Közösség debreceni gyülekezete is segített. Adventi szívek a program neve. A feladatunk ugyanis az, hogy mások szívében, lelkében nyomot hagyjunk. Mi ezt tesszük. A csomagokon túl az idősek karácsonykor egy virtuális unokát is kaptak, mert a program ezen túlmutat. Két-három hetente megkérdezzük őket, mire van szükségük, miben tudnánk segítséget nyújtani. Ezeknek az embereknek a magány a legnagyobb ellenfelük. Beszélgetésekre, egy kis feltöltődésre és közös munkára van igényük. Ha csak összegereblyézünk velük otthon, már az is óriási eredmény. 

Többször említette az időseket, a róluk való gondoskodást. A fiatalokat mennyire könnyű bevonni abba a közösségbe, amit építettek? 

Hiányterületnek érzem az egyedülállókkal való törődést. Azok, akik felépítették Debrecent, azok, akik számunkra megteremtették az életet és végül egyedül maradtak, nem lenne szabad, hogy csak vegetáljanak. Igyekszünk a fiatalokkal is foglalkozni, de nálam a fő hangsúly azokon van, akik a hétköznapjaikban reménytelenül, egyedül, magányosan élnek. 

Látni kell azonban, hogy a 25 év alattiakkal nagyon nehéz együttműködni. Fegyelmezetlenek, nincs bennük tisztelet, nincs bennük elfogadás, csak az önzés, a féktelen szórakozás, a szép autók, a szép ruhák. Minden jóra igényt tartanak, de a munkára már nem. 

Én annyit nem szenvedtem még a képzések szervezésekor, mint a fiatalokkal. Egyszerűen három hónapot nem lehet velük normálisan végigdolgozni. Ez egyébként egy kritikus pontja lehet a nemzetünk fejlődésének, hiszen azokra, akik ilyen botrányos lelkülettel bírnak, nehéz lesz építeni. Látni kell persze, hogy a cigánytelepeken a reménytelenség, a szegénység, a kiszolgáltatottság kéz a kézben jár. Az alacsony iskolázottsággal párba állítható az utópikus életmód. Amikor vágyterekben, álmokban fejezik ki csak magukat, s bár szeretnének eljutni egy magasabb szintre, de az eszközeik, az alapok hiányoznak. Így afelé fordulnak, ami a leggyorsabban megadja az álomhoz vezető utat: képzettség nélküli munka külföldön, újsághordás, reklámanyagszórás, pultozás, és mindemellett a műszempilla, a műköröm, meg a Mercedes, a selyem­öltöny és a kigyúrt kar. A külsőségek. Annyira ritka, hogy egy fiatal minden nehézség ellenére tanulásra adja a fejét. A megoldás itt szintén az, hogy a közösségen belül kell elszórni a változás magjait. Ki kell alakítani a bizalmat, és belülről kell elkezdeni a változást. 

Ez mennyire nehéz feladat? 

A szegény emberek világa az megáll a Mónika-show-nál, a Balázs-show-nál, illetve a Facebook-­live-ozásnál. De érdemi történésekkel, témákkal már nem foglalkoznak. Tehát amikor a nagypolitika is azt mondja, hogy segítem a hátrányos helyzetűeket, az mindaddig csak üres szólam, amíg nincs megtöltve olyan tartalommal, mint a debreceni. Itt látható és érezhető, ahogyan a politikai szereplők viszonyulnak a közösséghez és fordítva is. 

Ma már a szegény ember is tud adni, mert felméri azt, hogy van tőle szegényebb. Ez egy brutális jelenség. 

Annyira anyagiassá vált ez a világ, hogy a lelki, szellemi értékeket lámpással kell keresni. Itt a telepen ez másként van. Ha valakit nem látnak három-négy napig, felhívják, érdeklődnek egymásról, én meg csak lesek, nézek, gyönyörködök, hogy ez bizony a mi munkánk eredménye. 

Debrecen jelentős gazdasági változáson, fejlődésen megy át. Ez visszaköszön majd a telepen is? 

Érkezhet ide BMW, bármekkora hatalmas multi, ha a képzettséggel, meg a motivációval probléma van. 

Az elmúlt 30 év „töketlenségét” nem húzhatjuk rá erre a városvezetésre. A város gazdasági dinamikája nem tudja kezelni azt a három évtizedes hátrányt, amit a rendszerváltás óta hordozunk. Az alacsony iskolázottság, a szakképzetlenség eleve elrendeli azt, hogy a szegény emberek nem fognak tudni ezekre a munkaerőpiaci helyekre pályázni. Nincs esélyük. Mi ezt felismertük, ezért hozzájuk illő feladatokkal segítjük őket a mindennapos harcaikban. Ezen dolgozunk. Ezért szervezzük a közmunkát egyelőre 80 fővel, amit bővíteni szeretnénk. Egy nyolc általánossal rendelkező, ötven év körüli nővel, férfival mihez kezd a BMW? Ha én a munkaadó helyében lennék, én is a képzettebb munkaerőt venném fel. Ez a réteg sajnos teljesen kiszolgáltatottá vált az évtizedes hátrányok miatt. Egyre csak görgetjük ezt magunk előtt, de senki sem nyúl a megoldáshoz. Mi elkezdtük ugyan a vizet gereblyézni, de csak lassan haladunk előre. Ez sokkal lassabb folyamat lesz, mint egy közösségfejlesztés. Mert meg kell találni a csoporton belül a tenni akarást, amihez partnerség nyújtható, ami pedig közös sikert hozhat. Most a hármas együttműködésből Debrecenben kettő megvan. A város vezetése, az önkéntes segítők – velünk az élen – keressük a célcsoportban az akaratot, a szándékot az elmozduláshoz. Ha vannak célok, feladatok, akkor ebben előre tudunk lépni. Ebben vagyunk mindannyian érdekeltek, nem pedig abban, hogy konzerváljuk ezt az állapotot, célunk, hogy mindenki a saját kenyerét a saját kezével keresse meg, még ha az fáradságos munkával is jár. 

Matey István