A holttestek látványától sosem szabadult meg Földes László holokauszttúlélő

Földes László zsidó iskolába járt. Már fiatalon érték atrocitások származása miatt, majd 13 évesen élete legszomorúbb, egyben legemlékezetesebb évét élte át.

Borzalmas út

– 1944-ben, a németek bevonulását követően nem sokkal kezdődött a kálváriánk – kezdett bele az idős, ellenben remek mentális egészségnek örvendő Földes László. 

– Először sárga csillagot kellett viselnünk a Bajcsy-Zsilinszky gettóban. Majd ki kellett mennünk az édesanyámmal a téglagyárba, ahonnan később vagonokba szálltunk és elvittek minket. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert több szerelvény is indult a megyéből, és csak egyetlen egy volt, ami nem Auschwitzba ment, hanem Ausztriába, mi pedig pont erre kerültünk. Marhavagononként nyolcvanan voltunk, öregek, nők, gyerekek (a férfiakat munkaszolgálatba vitték), és mindössze egy apró nyíláson át járt a levegő. Élelem nélkül utaztunk 4-5 napig. Aztán az osztrákok a határnál kinyitották az ajtót, hogy legalább levegőt kapjunk, és némi vizet, mert a kísérő csendőrök kiütötték a kezünkből, ha inni próbáltunk. És – bár már a téglagyárban elvették mindenünket – jellemzően még a vagonba is be-beszólogattak: ha van valami ékszerünk, értéktárgyunk, pénzünk, adjuk át, mert nekünk már úgyse fog kelleni – mondta.

Földes László 13 éves volt ekkor, elmondása szerint egy, a körülményekhez képest visszafogott helyre kerültek, ahol mezőgazdasági munkát végeztettek velük.Viszonylag szabadon, őrség nélkül, megrendelésekre jártunk ki házakhoz dolgozni. Összesen nagyjából 150-200-an voltunk, csak magyarok, nagy részük debreceni.– Volt egy zsidó lágerparancsnokunk, aki a megrendeléseket intézte, és beosztott bennünket, hova menjünk dolgozni. Illetve egy valódi lágerparancsnokunk is, egy osztrák tornatanár, de ő nem igazán foglalkozott velünk. A munka július vége-augusztus elejéig tartott, majd újra vagonokba kerültünk és mentünk egy bécsi fogolytáborba. Kis faházakban szállásoltak el minket, középen egy nagy kultúrhelyiséggel. Ott gyűltek össze a fiatalok általában társalogni, egyeztetni. Ez a hely kapott telitalálatot egy szőnyegbombázásnál.

Életre szóló trauma

Mint mondta, ekkor esett át a tűzkeresztségen, a romokat takarítva látott először hullákat.  Lapáttal szedtük össze a beleket, agyvelőket, örökre beleégett az emlékezetembe. Tőlünk egy-két száz méterre volt egy kenyérgyár, ami szintén találatot kapott. Emlékszem repkedtek át a kenyerek hozzánk. Talán az a nap volt a legborzalmasabb élményem az ottlétünk alatt.– Később begyűjtöttek bennünket, 50 embert kiválasztva. Pechünkre pont köztük voltunk édesanyámmal, elvittek minket a jugoszláv határ közelébe, egy faluba, ahol orosz és francia hadifoglyokkal is találkoztunk. Három-négy hónapot töltöttünk ott, lövészárkokat, tankcsapdákat kellett ásnunk. Amikor aztán már olyan közel értek az oroszok, hogy lehetett hallani az ágyúlövéseket, újra útnak indultunk. Emlékszem, megkérdezték, ki az aki beteg, és nem bírja a gyaloglást? Mert az itt maradhat! Először maradni szerettünk volna, de anyám meggondolta magát, így a csoport után futottunk. A szerencse újra mellénk állt, hiszen – mint utóbb kiderült – aki ottmaradt, azokat mind kivégezték – tette hozzá.

Földes Lászlóék egy hónapon át, egy több ezres sorban csaknem 300 kilométert gyalogoltak Ausztria belseje felé. – Két-három naponként, a fogadóállomásokon kaptunk egy csajka lócsontból vagy marharépából készült levest. Borzalmasan le voltunk gyengülve, január vége volt, a tél közepe. Kint aludtunk az erdőben, a földön. Újabb szerencsefaktor volt, hogy a júniusi, debreceni indulásomkor édesanyám rám adta a téli kabátomat. Akkor majd megsültem benne a vagonban utazva, de utólag milyen jól jött… A vékony kis plédünk ugyanis ránk fagyott éjszaka – hangsúlyozta.

A túlélő szerint előzetesen egyébként az osztrákok mindvégig emberségesek voltak velük, pedig büntetés terhe alatt nem lett volna szabad szóba állniuk a zsidókkal. Volt, aki leültette őket az asztalához, együtt ehettek velük. Sőt, akadt aki az utcán László kezébe nyomott egy kilónyi kenyérjegyet, melyet úgy ünnepeltek, mintha a lottót nyerték volna meg.

Szörnyű körülmények

Sajnos a gyaloglás során ilyen jótéteménnyel már nem találkozhattak, így volt, hogy a szemétből ették ki a krumplihéjat, vagy a folyópartot járva – ahogy ő fogalmaz, „ínyenc falatokra” vadászva – csigákat szippantottak ki a házukból, hogy életben maradjanak. Mire megérkeztünk a mauthauseni koncentrációs táborba, már nem eredeti funkciója szerint működött. Emlékszem, óriási volt a tömeg, 2-3000 ember, és csak egy kis csövön folyt a víz. Innen továbbmentünk gyalog a gunskircheni táborba, ott vészeltük át az utolsó napokat. Már dolgozni sem kellett. – Először SS-őrök voltak velünk, majd Wehrmacht katonák. Végül egyik reggel arra ébredtünk, hogy eltűnt mindegyikük. Az emberek kirohantak, feltörték az élelmiszer-raktárakat. Ki, mit tudott szétszedni belőlük. Mi például egy csomag margarint, illetve kristálycukrot szereztünk, azt ettük. Sokan azonban a legyengült szervezetük miatt megbetegedtek az evést követően, és a napokon át tartó éhezés után meghaltak. Majd jött az amerikai megszállás, ami annyit jelentett, hogy egy Jeep végigment két tiszttel a táboron. Másnap 2-3 teherautóval hoztak enni, de az sem volt sikeres akció. Kilós német húskonzerveket kaptunk, kenyér nélkül, amelyet sokak emésztése, a legyengült gyomruk nem bírt el. Két nap múlva az erdőben megbújó németeket is elfogták, visszahozták. Attól fogva ők takarítottak, szolgáltak ki bennünket – elevenítette fel emlékeit Földes László, aki szerint a hirtelen jött változást ki-ki vérmérséklete szerint kezelte. Mint említette, egy másik helyen, ahol lengyel fiatalok hadifogolyként gyakorlatilag a táborban nőttek fel, a feldühödött ifjúság elkapott egy-egy katonát, levetkőztették, megnézték, van-e SS tetoválása, és ha volt, félholtra verték.

Végül sorstársaival egy-másfél hónapra egy reptérre kerültek, ahol a laktanyában külön szobát kaptak, élelmet, sőt, az onnan repülővel hazaszállított angol, francia hadifoglyok által otthagyott csokoládét, kekszet, cigarettát is odaadták nekik. Sajnos azonban ott is sokan meghaltak különböző betegségek miatt, vagy mert túlették magukat. A reptérről vagonokban (már csak 20-an egy-egy szerelvényben) utazva értek haza. Addigra a pesti zsidó szervezetek már várták őket, felvették az adataikat. Lászlóék véletlenül futottak össze az egyik debreceni nagybátyjával, akivel Debrecenbe vonatoztak.

Beszélni kell róla

Úgy meséli, idő kellett, hogy feldolgozzák a traumát. – Apám 1944 decemberében hazaért a munkaszolgálatból. Anyám testes asszony volt, de mire mi hazaértünk, mindösszesen 27 kilót nyomott. Mondanom sem kell, nehéz volt a beilleszkedés, én ráadásul a hiányzó év pótlásáról is lecsúsztam, így az iskolát is csak később tudtam újrakezdeni – emelte ki, hozzátéve, vannak dolgok, melyek tartósan megmaradtak emlékezetében, leginkább a bombázás utáni jelenetek.  Azt hiszem, abban az évben annyira hozzászoktam a hallottak látványához, hogy a mai napig nem tud igazán megrendíteni a halál, a borzalmas emlékek miatt. Nemcsak a bombázás miatt, a gyaloglásunk során is szemtanúja voltam eseteknek. –Egy hegyen mentünk keresztül. Emlékszem, az út szélén először csak eldobált csomagok voltak, melyeket egy előttünk haladó csoport hagyott ott. Majd egy-két halott az árokban, később egyre több, végül – a hegy tetején – magasan egymásra dobálva megannyi holttest. Rendkívül megrendítő látvány volt.

Földes László visszaemlékezése során a hazatérés utáni időszakra is kitért, a holokauszt emléknapja kapcsán pedig úgy fogalmazott, fontos, hogy az emberek megismerjék a részleteket.

– A német megszállás előtt zsidó iskolába jártam. Mi a Varga utcán laktunk, keresztények között. Onnan mentem vasárnap, táskával a hátamon (hiszen szombati iskola nem volt), és szinte minden héten ért atrocitás. Bekenték a számat erős paprikával, belém rúgtak. 16-17 éves suhancok bántottak 8-10 éves koromban, esélyem sem volt ellenük. Visszatérve Ausztriából ez már elmaradt, amikor hazajöttünk, legalább a zsidózást nem hallottuk többet.Ettől függetlenül azt gondolom, a társadalom egy részében sajnos benne van az ellenségesség. Aki antiszemita ember volt, annak nem kizárt, hogy a gyermeke is ilyen szemléletben nevelkedett. Ha tanulnak valamennyit az eseményekről, a borzalmak ismeretében talán kevesebben lesznek, akik megítélnek valakit az alapján, hogy milyen vallású, vagy nemzetiségű. Ilyen szempontból jó felvilágosítani az embereket, fontos átadni az üzenetet – összegezte. 

Péter Szabolcs