„A szeretetből nem lehet kampányt csinálni”

Karácsony napjai előtt sok ügyes-bajos teendő, az ünnepi hangulat és a családi összejövetelek megszervezése, vásárlás és sütés-főzés zajában Fekete Károly püspök szerint érdemes csendben önmagunkba tekintenünk. A református főpásztort a Napló nemrég a Püspöki Hivatal falai között kérte évösszegzésre. Megtudtuk, mit jelentett a kihívások éve az egyházkerületben, miért kell az emberség fogalmát az adventi időszak után is fejben tartani, illetve azt, hogy miért érdemes az online közvetítések kényelme helyett mégis a templomban részt venni az istentiszteleten. 

Az újévi istentiszteleten a Nagytemplomban a kihívások évének hirdette meg a 2021-es esztendőt. Valóban az volt? 

Nagytemplomi lelkésztársaimmal állapítottuk meg, hogy a korlátozások miatt gyülekezeti életünk legnagyobb kihívása az evangélium hirdetése lett. Azon törtük a fejünket, hogy hogyan tudjuk kihasználni a megnehezedett körülmények között is a kegyelmi időt. Egyszerű vállalásokra biztattunk mindenkit: odamenni, gondoskodni, időt ajándékozni, felfedezni az örömhír átadásának lehetőségét kisebb és nagyobb körökben. Más kihívások is következtek. Lezárult egy egyházkormányzati ciklus, és választások voltak a Magyarországi Református Egyházban, így a Tiszántúlon is. A kilenc egyházmegyében öt új esperes munkatárs kezdte meg a szolgálatát, míg öten le is köszöntek. A közgyűlési újraalakulások után elindult az összeszokás, összecsiszolódás időszaka, ami meghatározza majd a következő hat évet. Közben velünk maradt a pandémia, amit a tavaly szerzett tapasztalatokkal már tudtunk kezelni, sokkal jobban, mint tavaly, és az első hullám alatt szerzett jó gyakorlatok idén már segítettek bennünket. 

Kihívás volt az is, amikor megnyílhattak a templomok, és nem jött vissza mindenki. A gyülekezeti tagokban kialakult egyfajta félelem, tartás és óvatosság, ami azt mutatta, hogy ezentúl párhuzamosan kell foglalkoznunk a templomba járó és az otthon maradó, de a lelkipásztor jelenlétét szintén igénylő hívekkel. 

Ez a kettősség jelentős pluszmunkát rótt ránk. Sok pótolnivaló is akadt. Az elmaradt hálaadó ünnepségek, avatások, beiktatások, ülések, lelkészképesítő vizsgák és konferenciák jelentős időt vettek igénybe. Jó hír, hogy a tavalyra tervezett és elmaradt programjaink idén mind megvalósulhattak. Sok templomfelújítás befejeződött, és nemrég negyvenhat fiatal lelkipásztort bocsáthattunk ki a Nagytemplomból, ami azért is fontos, mert nemcsak negyvenhat diplomáról van szó, hanem ugyanennyi gyülekezet jövőjéről is. 

Személyes kihívásai mellé elismerés is társult az óévben, amikor államalapításunk ünnepén díszpolgári címet kapott Debrecentől. Ad bármilyen többletet egy világi kitüntetés olyan embernek, akinek egész élete a szakralitás jegyében telik? 

Hálás szívvel fogadtam el a kitüntetést, és elkötelező elismerésként vettem át augusztus 20-án a díszpolgári címet. Debrecen közös szellemi-lelki központunk, ahol a szakralitásnak az a küldetése, hogy a környezetét befolyásolja, élhető élettérként őrizze és gyarapítsa, kisugárzását pedig az egész Kárpát-medencére töltse ki világító lámpásként. Magam nagyon sokat köszönhetek Debrecennek és a város szíve közepét jelentő Református Kollégiumnak, amely egész életemet meghatározta. Négy dologra különösen is megtanított: 

a kegyesség lelki fontosságára, a becsületességre, az emberség gyakorlására és a megszentelődésre törekvésre. Ezt az életprogramot tovább erősíti bennem a díszpolgárság. 

A gyülekezetépítést vélhetően az egyházkerületi változások és a templomlátogatás csökkenése is befolyásolta ebben az évben. Ennek kezelésére milyen eszközöket lát reálisnak a következő esztendőben? 

Eltökélt szándékunk, hogy a pandémia előtt megszokott, hagyományos istentiszteleti lehetőségeket nem hanyagoljuk el, hacsak az egészségügyi helyzet miatt nem lesz erre vonatkozó hatósági szigorítás. A templomi jelenlétet a legnagyobb felbontású képernyő sem tudja pótolni. Egy légtérben lenni és érzékelni az interakciókat: a lelkipásztor – ha figyel – látja, hogy szavai mit váltanak ki a hívekből, látszik az arcuk, a tekintetük, még a könnyeik is. Nekem is mint igehirdetőnek nagyon fontos látnom, hogy „veszik-e az adást”, de a közösség tagjainak is, mert például a templomi csend egészen más, mint az otthoni. Amikor két-háromszáz vagy csak ötven ember van csendben egy imádság alatt, akkor az olyasfajta töltéssel bír, amit nem tud visszaadni semmilyen közvetítés. 

A templomok csendjében képes elcsitulni mindaz a gyarlóság, amelyet nap nap után saját házainkban megélünk. A templomokba nem mi zárjuk be a Teremtőt, hanem benne ő ül közénk szelíd vigasztalásra és megbocsájtásra. 

A templom „csodaház”, ahol egészen közel tud jönni hozzánk a távolságot áthidaló Isten. Ugyanakkor megértéssel kell lennünk azok felé, akik a távolságtartással és az otthon maradással védik életüket, ezért is rendezkedtünk be technikailag is erre az időszakra, de fontos, hogy nem az istentisztelet pótlására, hanem annak kiegészítésére valók az online tartalmak. Ezzel kapcsolatban fontos tapasztalat, hogy az előző év megmutatta: a templomba járó híveink, ha van okoseszközük, rákeresnek azokra a lelki tartalmakra, amiket az egyházközségek felkínálnak. Ez például a pandémiás időszak előtt eszünkbe sem jutott, igaz, az interneten közzétett tartalmak nagyobb áldozatot kívánnak a lelkipásztoroktól, nagyobb a felelősségük teológiai és irodalmi szempontból, mivel minden visszahallgatható, visszanézhető. 

A templomfalakon kívül is sok munkája volt a református egyháznak. Az oktatás, a kultúra, a hitélet és a szociális tevékenység közül melyikkel tudták leginkább segíteni a világjárvány sújtotta magyar társadalmat? 

A legélesebb helyzet a szociális szférában volt és van, mert ha egy idősotthonba betör a vírus, ott végig is tarol. Emiatt óriási teher nehezedett azokra a diakóniai intézményekre és a szociális ellátást végző munkatársakra, akik az egyházi fenntartásban lévő otthonokban helytálltak. Ez hatalmas áldozatot kívánt a diakóniai dolgozóinktól, akik volt úgy, hogy hétfőnként beköltöztek az intézményekbe és egy hét múlva mentek csak haza a családjukhoz. Komoly, a személyes életükre is kiható munkabeosztással éltek, ami miatt nagyon tisztelem őket. 

Bár egyházunk az oktatásban már évszázadokkal ezelőtt letette névjegyét, mégis szembesülnünk kellett azzal, hogy az online órák értéke az egyházi iskoláinkban is inkább relatívnak mondható a tantermi jelenléthez képest. A szintre hozás és a pótlások egyformán energiaigényesek.

Megnőtt a jelentősége a hittanórai beszélgetéseknek, ahol a járvány okozta lelki-szellemi nehézségek feldolgozásában van szükség a Szentírás üzenetére és az emberséges meghallgatásra, az empatikus vigasztalásra a veszteségek között. Segítenünk kell a lelki állóképesség helyreállításában. A kultúra területén a tiszántúli gyülekezetek énekkarainak leállása pótolhatatlan hiányként jelentkezett az ünnepi alkalmainkon. Az adventi időszakban ezért is vette mindenki felüdülésként, amikor egy-egy kórusművet meghallgathatott valamelyik templomban. 

Decemberben egymást érték az adománygyűjtő kezdeményezések, az adakozásra buzdító felhívások. Rendjén van így, hogy advent időszakában lisztet, cukrot, olajat teszünk egy dobozba, és ezzel le is csillapítjuk a lelkiismeretünket? 

Minden adományozás fontos. Az adventi kezdeményezésekre is nagy-nagy szükség van. Szükségünk van egymásra: a megosztás készségére, jó ízére és az elfogadni tudás örömére, hálájára. A kampányszerűség világát éljük. Ez, miközben pozitív dologra sarkall, aközben feledteti, távolítja, hogy az emberség folyamatos feladatunk. A kampányszerűségben az zavar a leginkább, hogy elsikkadnak azok a folyamatos és emberséges megnyilvánulások, amelyek az év más napjain is sok területen folyamatosan jelen vannak, de nem kerülnek ref­lektorfénybe. A Tiszántúlon négyszáztizenhat gyülekezet van, ennek ismeretében mondhatom, hogy Magyarországon nagyon sok jó ember van, aki folyamatosan teszi a dolgát másokért, de ez valamiért nem kapja meg azt a nyilvánosságot, amit megérdemelne. Ezek a kampányok, miközben hangsúlyoznak valamit, más dolgokról el is veszik a hangsúlyt. Májusban volt például az alakuló egyházkerületi közgyűlésünk, abban az időszakban, amikor az első hírek megjelentek a Regőczi-alapítványról. Akkor egyhangúlag megszavaztuk, hogy gyűjteni fogunk a szervezet javára, melyről még csak annyit tudtunk, hogy a Covid-árvák megsegítésére jött létre. Mivel nagyon sok család érintett volt a járvány miatti veszteségben, mi nem vártunk a Jónak lenni jó! kampányra, hanem elkezdtük a gyűjtést. Októberre több mint tízmillió forintot küldtünk el az alapítványnak. Nemrég zártuk le az önkéntesség évét Debrecenben, és a záróeseményen elhangzott számok bizonyítják, hogy a magyarok segítőkészek és emberségesek, emellett bármikor megszólíthatóak. 

A Református Szeretetszolgálat egyik központja is Debrecenben van, ismerem a munkájukat, így tudom, ha Kárpátalja megsegítéséről van szó, nem kell üdvtörténeti ünnep ahhoz, hogy segítsenek.

Ki-ki a maga tehetsége szerint ad, mert még mindig él bennünk az egymás iránti felelősség­érzet, és a Pál apostol szava: „Egymás terhét hordozzátok: így teljesítitek a Krisztus törvényét.” (Gal 6,2) A szeretetből nem lehet kampányt csinálni. Az Isten karácsonyban megmutatott szeretete éppen arra mutat rá, hogy minden napunknak és megnyilvánulásunknak a szeretet mindennapi megmutatkozásairól kellene szólnia. Az életünk egésze lehetne szeretetünnep. Ezért a szeretet egy napba való belesűrítése, a szeretet egy napra történő felnagyítása nem pótolja a szeretethiányos helyzeteink hiányérzetét. 

Mit gyarapítsunk önmagunkban Krisztus születésének idei ünnepén, miből van most hiány az emberekben? 

Külső ingerekből nincs. Díszbe öltözött a város, hangfüggönyben és illatárban járhattuk Debrecen utcáit és tereit. A csodás külső terekből jó volna megtalálni a befelé, önmagunkba vezető utat, amivel a lényegre tudunk koncentrálni. Ha ugyanis hiány van a belső készülődésből, akkor minden külső ünnepi díszítés talmivá válik. A kettőnek együtt kell működnie. A kettő együtt erősíti lelkünk immunrendszerét. Márpedig lelki ellenálló képességünk megerősítése ugyanolyan fontos, mint testünk karbantartása. Óriási szükségünk van manapság erre. Nem csupán a vírus ellen kell védekeznünk, hanem a keserűség ön- és közveszélyes fertőző mérgével szemben is. Az apostoli író biztat: „Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűség gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön.” (Zsid 12,15) A lelki egészségünk éppúgy veszélyben van, mint a fizikai; és a lelki fertőzésre éppúgy meg kell találnunk az ellenszert, mint a vírusfertőzésre. Karácsonykor az apostoli vigasztalás arra hív, hogy „a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg”. (Zsid 12,12) Ha a lélek alultáplált, kiüresedik, megroggyan és sorvad. Ha kedvét veszti, az kihat mindenre, és már nem tud semmi egyebet értékelni, nem tudja élvezni az ember az életét. De az is igaz, ha a lelki állóképességünk jó kondícióban van, akkor – hála Istennek – az is kihat mindenre; áthatja, felülírja és át is formálja az életkedvünket, a fizikai állapotunkat, még az anyagi helyzetünkhöz való viszonyunkat is. 

A jó lelki állóképesség segít sok mindenen felülemelkedni. A lelkünk belső derűje és a lelki erő átsegít betegségeken, gyászokon, hiányérzeteken és sokféle más nehézségen. Egyszerűen talpra állít, vagyis ünneppel ajándékoz meg.

Karácsony szent ünnepén növekedjünk a kegyelemben és üdvözítő Jézus Krisztusunk megismerésében, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűség gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön. Erősítsük ebben egymást, törekedjünk erre és vigyázzunk lelki egészségünkre. 

Szakál Adrienn